Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-30 / 5. szám
Thursday, Jan. 30. 1975. A falábú susztert mindenki ismerte a faluban. Akár egy csodadoktort, úgy tartották számon, mert nem akadt olyan csámpas sarkú, tátogo talpú lábbeli, amelynek ne hosszabbitotta volna meg eletet. Tarka ciporoncsokkal teleduggatott bőrszagú kis műhelyében, a szaja sarkában örökke kialudt cigarettavéggel úgy tudott ránézni egy kimúlt szandálra, mintha pusztán a pillantásával is fel tudna támasztani. Mar nem tudni, ki nevezte el a cipészt Doktor Kopogósnak, de aztan rajta maradt. A fiatalok nem is tudták a rendes nevét, az idősebbek is egyre kevesebben. Sokan mar el sem tudták volna képzelni két labbal, mintha a sors kifúrkeszhetetlen akaratából igy született volna. Pedig a sors csak az első világháborúban szólt közbe, akkor vesztette el az egyik lábat, es falabbal jött haza. Egy ideig sajnálkoztak a delceg fiatalember szerencsetlenségen, majd akadt egy lány, akinek igy is kellett. Aztán az a lány is özvegyen hagyta néhány ev múlva, egy kisfiúval. Doktor Kopogós nem nosült meg ismét, a töménytelen mennyiségű rozzant csizma, cipó, szandál össze- tákolásából felnevelte, kitanittatta a gyerekét. A fiú a Közgazdasági Egyetemen külkereskedelmi szakon végzett, ledoktorált az öreg nem kis büszkesegere, mintha csak az apjára ragasztott titulust akarta volna realizálni a családban. Aztán Pestre került állásba, megnősült és csak ritkán látogatott haza. Nem szándékosán maradt el hosszabb ideig, hiszen a maga módján szerette az öreget. Tudta, mit köszönhet neki, de munkája folytán sokat utazott, es igy helyette legtöbbször csak szines képeslapok érkeztek a szillói házba. Doktor Kopogos mindig megmutatta a szines lapokat a kuncsaftoknak. Letette a kalapácsot, es az óleben a préséit, sarkalasra varó cipővel gyönyörködött benne, ahogy forgatták, nézegették. — Ezt Görögországból küldte, azt meg Olaszországból — magyarázta —, azon meg a francia Alpok van. Nézzék csak meg azokat a havas hegycsúcsokat! — Jo szakmát választott a fia — mondta elismerően az egyik szomszéd —, úgy furikázik az országokban, ahogy mi megyünk ki a hatarba. Doktor Kopogos azokat a lapokat szerette, melyek a tengert ábrázoltak. Csirizzel raragasztotta a falra, hogy munka közben is rajuk pillanthasson. Ha láthattam volna — gondolta sokszor —, csak egyszer, legalább a habomban! De meg ott is csak a szántoföldön csapott belem a gránát. Mintha arra iteltek volna valahol, hogy egesz eletemben csak szántóföldeket, réteket, akac erdőket meg ezt a döglött mocsarat lássam itt a falu alján. Igyekezett minden könyvet elolvasni, amiben a tengerről Írtak, vagy ahhoz kapcsolódott a cselekmény. Vett egy iskolai atlaszt és estenként sokáig nézegette rajta a kékkel jelzett foltokat. Mar álmából felriasztva is meg tudta mondani, hol helyezkedik el az Egei-tenger, a Balti, vagy hol terül szét, mint egy nagy viaszosvászonbol készült, kék asztalterítő, az Atlanti-ocean. Tevet is a nagy yiz miatt vásárolt. A tengerrel kapcsolatos műsorokat mindig gondosan ‘alahuzo- gatta piros ceruzával, aztán izgatottan várta az adast. Olyankor elfelejtette magányát, falábat, a cipóromokkal zsúfolt kis bazart, és elképzelte, hogy AMERIKAI MAGYAR SZÓ ott ül valamelyik hajókabinban, alatta meg hömpölyög, csapkod, morog az ocean. Amikor legközelebb hazalátogatott a fia, azt mondta neki: — Megkernelek en valamire, de Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki. Mert egy kicsit tan szokatlan kívánság... — Tessek csak Apám, ha módomban all, szívesen megteszem. Miről lenne szó? Az öreg elokeritett egy üres kövidinkas üveget, gondosan megtőrulgette, majd szégyenlős tetovasag- gal nyújtotta oda a fianak. — Ha legközelebb a tengerhez mégy, merítsd mar meg benne, aztán hozd el nekem. Nem kívánom én ingyen a fáradtságodat. — Ugyan, ez a legkevesebb — tette el az üveget a fiú —, két hét múlva megyek Bombay-be, ott van az Arab-tenger, majd kiszaladunk a tárgyalások szüneteben kocsival. De mi a csodának ez magának? — Ne toródj vele... csak merítsd meg. Szeretnem látni, milyen vize van, meg aztan — nevetett fel apró, kicsit keserű nevetéssel —, ha én nem mehetek a tengerhez, hát akkor jöjjön el az hozzam. A fiú megcsóválta a fejet, akart még néhány szót mondani ennek az egesznek az értelmetlenségéről, de ahogy a kicsire górbedt, sovargo szemű öregemberre pillantott, magába fojtotta. Tálán valamit megérzett abból,hogy ami neki szinte mindennapos élmény, az apjának életre szőlő lehetne. Indiába utazva gondolt is rá, később teljesen kiment a fejéből. Csak otthon jutott eszebe ismét, mikor az ajándékokat osztotta ki a feleségének, meg a gyerekeknek. A szennyes ingek alól szinte vádion pucerkodott elő az üres kovidinkás üveg. — Fiacskám — kérte a feleségét —, juttasd már eszembe, ha Lengyelországba megyek, hogy merítsem meg ezt az üveget a Balti-tengerből. Tudod az apam... nahat, erre kert meg, aztán mindig elfelejtem. Lengyelországból jövet már határozottan idegesítette, hogy megint feledékeny volt. Annál is inkább, mert ezután szándékozott meglátogatni az öreget, családostól. Mit mondjon majd neki? Doktor Kopogos ott várta őket a ház előtt. Amikor megállt a piros Volkswagen, a köszöntések után mindjárt az üveget kerdezte. Nagyon sokat fogyott, zsugorodott a legutóbbi találkozás óta, és a fiú döbbenten állapította meg, hogy lassan már csak falaba lesz rajta a regi, a felismerhető. — Az igazság az, apam — kereste zavartan a szavakat —, hogy meg akartam en meríteni a tengerben, de aztán eszembe jutott, mennyivel érdekesebb lenne, ha az óceánból hoznék. Az mégis csak más, mint a tenger! Két hónap múlva Spanyolországba utazom, majd ott megtöltöm az Atlanti óceánból. — Azért jó lett volna nekem a tengerből is, de hat ahogy gondolod, fiam... — Na, de nem jöttem üres kezzel — lélegzett fel megkÖnnyebülten a fiú — hoztam magának tiz pár remek sámfát. Úgyis megkoptak már nagyon a régiek, ezeknek biztosan jó hasznát veszi. Mielőtt Spanyolországba repült, felirta a határidőnaplójába: egy üveg ocean. Nagyon szegy elite hogy ezt a semmiséget még mindig nem tette meg az apjanak, és aggasztotta az öreg allapota is. Spanyolországban aztan megmeritette az üveget az óceánban, de később a szállodában felejtette. A repülőgépen jutott eszebe. Dühös volt magara, az apjara, az egesz Atlanti óceánra. Otthon első útja a közértbe vezetett. Egy liter kővidinkát vásárolt, aztán beleöntótte a lefolyóba (ezt a bort sosem szerette, savat csinált), majd az üres üveget teleengedte vízzel. Beletett néhány kánál sót, ósszerazta, ledugaszolta. Nahát — gondolta elégedetten —, ez már jóval előbb is eszembe juthatott volna. Az apja helyett csaknem egy csontváz feküdt a nagy csikós dunna alatt, amikor meglátogatta. A szeme, mint két szürke kavics a koponyára asza- lo'dott, homokszinű bőrben. Arról panaszkodott, hogy fazik, es már a dunna sem melegíti. A szomszédasszony valami krumplipepet főzött neki, es suttogva újságolta, hogy nem sokáig húzhatja az öreg. — A doktor ur már kétszer is be akarta küldeni a kórházba — mondta —, de nem engedte. Azt felelte, inkább itthon akar meghalni. De e'n tudom, hogy igazan csak magat várta. Az üveg ekkor mar ott horpasztotta a dunna tetejét. Doktor Kopogós erőtlenül végighuzta rajta az ujjait és sokáig nezte. Egy üveg ocean, gondolta, és kavicsszurke szemevei látni vélte benne a végtelen kékségét, hajokkal, bálnákkal, csodálatosan furcsa tengeri csillagokkal, kagylókkal, csigákkal. Es felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy az a csodavilág, amiről annyiszor olvasott, most ott tiszteleg előtte, két esik kozott a dunna tetejen, beszorítva egy kó- vidinkas üvegbe. Aztan arra kerte a fiat, hogy töltsön belőle egy pohárba. — Csak nem akarja meginni Édesapám? Hiszen sós, kimarja meg a torkát is... — Hatha ez... ez segít — súgta az öreg — nem akarok en többet, mint egy kortyot... Csak éppen megizlelni, megforgatni kicsit a szambán... Ivott egy kortyot , de nem erezte, hogy sós. Csak azt tudta, hogy most az óceánból ivott, a távoli, az elérhetetlen, a vegtelen óceánból! — Egy kis meglepetést — mondta később — en is készítettem neked hálából... Eriggy ki, megtalálod a műhelyben... de ne köszönd meg, te nekem most sokkal nagyobb örömet okoztál... Az ismerős asztalkan, a faszoges doboz, maradék bördarabkák, szerszámok tetejére állítva egy par gyönyörű cipő várta a fiút. Barna borjubox, a legújabb divat szerint, es úgy elkészítve, hogy bármelyik pesti, belvárosi cipökirakatban is megallhat- ta volna a helyét. Csodálkozva vette kezbe a fiú. Hat az o apja ilyet is tud? Hiszen amióta csak emlékszik mindig beteg, rossz cipők felett latta görnyedni, soha nem csinált újat. Es most mégis, mintegy koronaként összegürcölt életére, megcsinált egyet neki. Csak neki. A fianak. Aztán felpróbalta a cipót, de akar az olom, olyan nehez volt. Amikor néhány lépést tett a műhelyben, mint a vasabroncs, szorította, préselte, nyomta a lábát. Doktor Kopogos minden láb meretet kívülről tudta a faluban, meg az elhunytakéra is pontosan emlékezett. Lehetséges, hogy éppen a fia lábát nem ismerte? Toth-Mathé Miklós TERJESSZE LAPUNKAT ! ___________ 9 g® 0Ö@@
