Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-26 / 26. szám
Thursday, June 26. 1975. SUMPBSIt KSPESLAP ORFEUSZ A KÖKÖRCSIN UTCÁBAN (Orfeusz a görög mitológia alakja, lantos, aki hón szeretett felesegeert Eundikéért lemegy az alvilágba.) Orfeússzál egy fiatal magyar honvéd formájában találkoztam a Bartók Béla utón all. kerületben, Pestre érkezesem második napján. Az eredeti szöveg szerinti Alvilág helyett az én Orfeuszom a Feneketlen TÓ kornyékén kereste Euridikéjet, azaz, bocsánat Marikáját. Én éppen a Sport Szálló mesterszakácsai által készített csaknem olimpuszi magaslatu vacsorát igyekeztem “lejárni”, amikor odalépett hozzám a fiatal honvéd Orfeusz és szép kunsági tájszólással illendően megkérdezte tőlem: “Uram, meg tudná nekem mondani, hogy merre van a Kökörcsin utca?” Tőlem, aki két nappal azelőtt érkeztem 52 évi amerikai tartózkodás után Budapestre, aki amellett sohasem lakott Budán, es Buda ama vidéken csak járni se járt. Aggódva, szinte riadva nezett rám a fiatal honvéd — nevezzük Kiss Jánosnak. Később megtudtam riadtságának okát. “Kedves honved honfitársam — mondom neki — sajnálom, nem tudom maganak megmondani, merre van a Kökörcsin utca. Tudniillik csak két napja vagyok Magyarországon, Buda e részén meg éppenséggel sohasem laktam, most is csak véletlenségbol járok erre. De ne búsuljon, majd akad, aki útbaigazítja. Kérdezzük meg ezt a közelgő honfitársat.” A közelgő honfitárs egy német turistának bizonyult, aki bőséges németnyelvű magyarázkodással fejezte ki nekünk válaszadási képtelenséget. “Sebaj” — mondtam a bajtársnak, “megtudjuk mástól.” Közben azonban elmondta, mi járatban van. Valahol a Dunántúl állomásozó csapategysége- tol 24 órai szabadságot kapott, amelyet arra akart felhasználni, hogy meglátogassa a Jászai téren albérletben lakó babáját, a Marikát. Legnagyobb megdöbbenésére a szállásadó kijelentette, hogy a Marika elment, nem tudja hová. Talán a fivéré tudja, aki a Kökörcsin utcában lakik, még pedig a 14-es szám alatt. “A baj ott van” — magyarázta a fiatal honvéd, “hogy ha nem találom meg, szállásom se lesz, mert ó szokott engem elszallasoltatni, ugyanabban a hazban, ahol o lakik.” “Hát” — mondom neki — “a szállás ne aggassza, legrosszabb esetben találok magának helyet a Sport Szállóban. Az megsem lehet, hogy egy magyar honvéd szállás nélkül maradjon éj idején Budapesten!” De ó egyre jobban izgult, egyre jobban bánkódott. Cigarettát kért tőlem, szenvedélyes dohányzó lehetett. Sajnos magam nem dohányzóm, megint csak nem tudtam segítségére lenni. Jött egy ember, három kiskutyát vezetve pórázon. Illendően megkérdeztük tőle, hol van a Kökörcsin utca. A választ a három kiskutya egyike adta meg; barátságosan ráugrott barátomra es sáros mancsaival (mert röviddel ennekelőtte esett az eso es a járdák nedvesek voltak) alaposan feldíszítette barátom egyenruháját. Ami egyáltalán nem járult hozza jobb kedvre derítéséhez. “Kökörcsin utca, Kökörcsin utca” — mondta elgondolkodva a kutyavezető honfitárs, “túl kell legyen a Kosztolányi Dezső téren. Majd csak megtaláljuk.” És aztán ö is csatlakozott hozzánk. Együtt mentünk hat: Kiss János bánatos honved, jo magam es egy honfitárs három kiskutyával a Kökörcsin utcát s abban Kiss Janos Marikáját keresni. A Bocskai úti kereszteződésnél aztán egy rendőr megmondta nekünk, hogy a Kökörcsin ut a Kosztolányi téren tűi levő harmadik utca első jobboldali benyílójánál van. A kiskutyás ember aztán elhagyott bennünket. Én is megválni készültem tőle, de a honved megkért, tartsak vele. “Olyan megnyugtatóan hat ön rám” — mondta — “annyira ideges vagyok, csak egy cigarettám vol- na! Hát vele tartottam. Bár a rendőr három utca- keresztezódest mondott, a fiatal honvéd türelmetlenségeben mindjárt az első utcában befordult volna, hiába mondtam neki, hogy ez még nem az igazi. De hiszen az ó Euridikéjéért viharosan verő fiatal szive igy parancsolta. Es ez alkalommal és ezekben az utcákban fedeztem fel valami újat Budapesten. Estefele, amikor a dolgozók hadserege a jól végzett munka nemes fáradtsága érzésével kivonul Budapest üzemeiből, műhelyeiből, közigazgatási és egyeb hivatalaiból, amikor a diakok nyüzsgő sokasága a tanítókkal és tanárokkal egyetemben elhagyja a szellem és tudomány csarnokait, szóval, amikor kezd elcs'óndesedni a varos, akkor az esti fénysugarak, a neonfenyek, a hold és a csillagok zászlaja alatt egy gyöngéd es mégis ellenállhatatlan hadsereg szallja meg, igy május végen, de gondolom máskor is, Budapest utcáit: a szerelmes párok glóriás légiói! Lágyan muzsikáló sziveik ritmusara ütemre lépve, egymásba fonódva szálljak meg Budapest utcait. A lányok hajaba “halk sugárkoszorut fon az alkony: halvány és szelíd ragyogást, melyet félig illattá s csenddé szűr át a dolgok esti lélekvándorlása” — ahogy a költő irta. Ahogy hát ott botorkáltunk az akácillattól édes, almos lámpákkal csak gyérén világított utcákon, mindenütt ezeket a himbálózva, összefonódva járó kettes “őrjáratokat” láttuk. Az én ifjú honvéd Orfeuszom türelmetlenségeben mindegyiktől megkérdezte, merre van a Kökörcsin utca. A fiatal szerelmesparok, mintha csak megérezték volna, hogy egy sebzett szivu pajtásuk kér segítséget, szívesen irányítottak őt egyik utcából a másikba, egyik háztömbtől a másikig — kivéve, amikor nemcsak karjaik voltak összefonódva, hanem ajkaik is össze tapadtak, amikor is jeleztek kezükkel, hogy érdeklődjünk egy másik őrjáratnál."" Végre megtaláltuk a Kökörcsin utca 14-et. Csoda volt, tálán a szerelmesek istene segítette Kiss Janos barátomat, mert a sötét utca tele volt komor, rideg hazakkal, mint már illik is, akár az alvilágban, akár a Feneketlen to kornyékén. A 14-es szám sötéten meredt elénk. Egyetlen villanylámpa pislákolt a pinceszeru bejáratnál. Orfeusz, azaz Kiss János tanácstalanul e*s reménytelenül nezett rám. Hát most mit csináljunk? Mondtam neki, menjen csak be, kopogjon be egy ajtón, ahol valami fény látszik. Bekopogtat a pinceajtón. Hatalmas, hat láb magas óriás szól ki mogorván: Kit keres a honvéd ur? “Plán Jánost, a barátomat.” “Itt nem lakik semmiféle Plán Janos!” “De kerem, nem ez a Kökörcsin utca 14?” “Nem, ez Kökörcsin utca 16.” Keressük a 14-es hazszamot. A szomszéd háznak mintha nem is lenne bejárata. Még a 16-osnál is zordabb, rejtélyesebb. Végre egy kis vasajtó szinte magatol megnyílik. Együtt bebotorkálunk. Sötét a bejárat. János meggyűjt egy gyufát. Nézi a levél- szekrények neveit. Sehol Plán János. Felmegyünk az első emeletre, ahol gyér fény szűrődik. Bekopog az első ajtón. Fiatal bájos lányka nyit ajtót, szivem mar repdesni kezdett, hat végre az en barátom megtalálta az ő elveszett Euridikéjet. Kit tetszik keresni — kérdi barátságosan a lányka. Tehát nem ez a Marika, gondoltam magamban. Janos megmondta, kit keres. Plán János nem lakik itt, mondta a kislány, hanem a fivéré. Az lent van a földszinten. Bekopogtatunk a földszinten. Kinyílik az ajtó. Plán Peter nyit ajtót. A két barat megöleli egymást. Az en Jánosom elmondja, mi járatban van. Péter figyel es magyarázza neki, hol találhatja meg Marikát. “Hát barátom, andalogjatok csak vissza a Bartók Béla útig. Fordulj balra vagy két utcát, menj at az utón, meg a vasúti felüljáró alatt. Ott vedd a hatos buszt, három, nem négy stációig. Szállj át a 91-es villamosra, menj rajta az Üllői útig. Szállj le és tang- lizz el a kővetkező utcasarokig, ott Van egy Mackó nevű bar. Ott dolgozik a Marika nagybátyja és valószínűleg a Marika is.” Ahogy a baratja magyarázta az útirányt, annál szomorúbba lett Orfeusz-Kiss János. Újból kezdeni az egeszet. Cigaretta nélkül, halványuló reményekkel. Az idő kezdett későre járni. Sajnáltam a fiút. De sajnalta öt Plán Péter is. Végignézett a kétségbeesett arcú fiun, azutan azt mondta: “Egye meg a fene. Gyere, elmegyek veled. Beugrunk a kocsimba és ott leszünk tiz perc múlva.” A könny csaknem kicsordult Kiss Janos szeméből. Átszellemült arccal köszönte meg barátja szívességet, aztan hozzam fordult, megrázta a kezemet es csak annyit mondott: “Nagyon hálás vagyok...” Kedves Kiss János, remélem megtaláltad Marikadat. Remelem, hogy tálán meg aznap este te es a Marika is csatlakoztatok a szerelmesek diadalmas táborához es ti is boldogan sétálhattatok a “felig illattá s csenddé átszűrt” pesti éjszakában. Deák Zoltán j DL
