Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-16 / 3. szám

Thursday, Jan. 16. 1975.

Hull a ho: — az eg-hizelges, a mennyei pletyka. Visszahullott imák kavargasa. A meg nem hallgatott sóhajok megfagynak — visszalebegnek a forro szajakra.

Hull a ho: — bukott angyalok ezrede. A mesek, álmok, nosztalgiák — e távoli csillaglakok seregestül, erőszakkal beleavatkoznak a föld sivár belü- gyeibe.

Hull a ho: — a tel miatyankja. A föld belevesz a tel suru, feher, tömött szakallaba. Hull a ho: — tollak szarnyazzak be vadainkat. Szárnyaink melyeket nem kaptunk meg egeszben, most pelyhenkent nőnek ki vadainkból.

Hull a ho: — suhog suru redokben az ej könnyű düstömöttségu alsoszoknyaja, tornyok lábujjig erő háloinge. Hull a ho, az altató, kristályos morfium, porított eter. Arcunkat hatravetjük, alomban megyünk at a parkon, hoesesen, felretolva a hofüggo- nyoket, egyik teremből a másikba amul arcunk. Minden egy omlo csipkefüggöny mögött uj ragyogás. A hóhullas nagy hegyalattjában alagutat vágunk. Megyünk az agakat megbolygatva, dől rank a ho- ragyogas. A villanylampaki földig-ezust ingekben didergő lányok, hosszú pillájukon ragyog az olvadt ho. Dúsan térdelnek a bokrok, földre verő virágzás tordeli őket. A fenyők egbe figyelő nyakú hattyúk: földig leeresztik súlyossá tollasodott szárnyaikat.

— A hó-erőszak behavazott raketakka öntötte okét:

— a fenyők most kilövésre varo feher raketak. Az agakon sztaniolba vont madarak. A feketerigó fejen feher pasztorkucsma. A cinke hóoduból pislog a lampafenyre.

Megyünk ketten az egben, egy itteni “másvilágban”, telikabatos lelkek, földön is üdvót keresők, örömök csiholoi.

— Nézd! — Ott a park végén, a lámpasor fényében, a pádon szerelmespár ül. Szerelmesek a tel tenyeren: hóra kitett szivek, jegre ültetett rózsák, kristályba zárt szitakötők. Szerelmesek a télben:

— lang ebben a hamuomlasban, madarhang a beomlott tárnákban. Megálltunk, messziről néztük őket. A férfi átveti egyik lábát a másikon, karjavai átöleli a nőt, aki összefogja a gallérját. Ülnek egymás mellett. Micsoda tűz, micsoda öröm, kiülni a havazásba, csak húsz percig: az örvendő ember es a szerető ver kibir annyit a fagyos világban! Kiülnek — azért is! Gyere tel, havazz be minket! A szerelem a hó alatt is el. Mosolyogva tűrik, hogy a hó beviragozza őket vastag szőnyegével, Teljesen belepte okét a ho: szoborra. S ók ragyognak belül, mert ismerik szivüket, melynek csak egy moccanása, egy verése is eloszlatja köröttük a telet.

— Te! Azok nem élnék!

— Ne bolondozz. Dehogynem!

Aztán mégis bizonytalan leszek. Hiszen tel van. Vigyorog a fagy a ho díszletei mögött. Megborzadunk.

— He! - kiáltok. - Élnek maguk?

Csak a ho saskaraja zizeg, száll le. Ók ülnek mozdulatlanul. Meghaltak? Közelebb megyünk.

— Hóból vannak! Nézd! Valaki idegyurta őket. De ilyen csodálatosan! Csak szobrász lehetett.

J t r, , , , i , .... *1

A tel műtermében, a ho világításában elbűvölő volt ez a hóból gyúrt legenda, tömör felhőből faragott jelkep.

O — mosolyogtunk csalódottan —, hat a szerelem ilyen áldozása mar csak hóból lathato? Néztünk egymásra, s megkérdeztünk akkor minden szerelmest: — mi kiülünk-e hóba, legalább csak annyi időre, mig belep, szobrává avat a hó? Vagy csak hóból gyúrható a szerelem ilyen odaadása?

A szobor hata mögött, tőlünk vagy tiz meterre, az utón egy magányos nö jött. Olyan meghatottak voltunk, olyan jók es olyan jokedvuek, odakonyo- rögtünk:

— Jo estet! Akar valami csodálatosat látni? Jöjjön erre, kerem szépen.

Szegény, az emberségre béna, behúzta magát premes gallérjába:

— Hagyjon beket! Szemtelen! Mit kepzel?!

Azt képzeltem, hogy ember vagy, hogy élsz, hogy elmed van es nemhiába szült anyád. Ezekkel miért szaporodsz — emberiség? Lelkekben osztódj, ne sejtekben. Ne milliárdokkal lepd el a földet, de lelkekkel népesítsd be.

— Ó, te! Még egy hogolyot sem érdemelsz! — kiáltottunk utána nevetve. Távolabb újra jött két no. Kiáltoztunk nekik. Futásnak eredtek.

Néztünk egymásra. Mi vagyunk a bolondok? De miért? Mi csak örültünk torkaszakadtig és ezt akartuk másokkal megosztani. Ez őrültség lenne? Úgy latszik — igen. Az embereknek nemcsak az a terhes, ha gondjaidat megosztod velük, az örömeidre sem kiváncsiak.

Hazafele indultunk — es akkor az utón jött velünk szemben valaki. Egy férfi taposta a friss havat. Közelről láttuk: — jól öltözött ötvenes ember. Aranykeretes szemüveg,finom kalap, kiművelt, gondolkodó arc. Értelmiségi, alkotó vagy “jobb ember”, vagy mit tudom én mi, de hittük, hogy értelmes, hogy velünk egy ivasu, s osztozik velünk gondban, örömben. Köszöntem.

— Uram! Ha akar valami rendkívülit látni: egy szerelmespar hoszobrat! Most gyúrhatta valaki pár perce. Higgyen nekem, csodálatos. Jöjjön velem, ide csak tiz meter. Ott benn a parkban. Jöjjön!

Kirántotta karjat a kezemből, rendreutasitóan ram ripakodott:

— Hagyjon engem beken. Meg hogy en arra átvágják - a hosszabb utón! - és Chaplin-kalocsnis labaival tovabbcsonakazott a kétségtelenül rövidebb utón.

Magunkra maradottsag vihogott körülöttünk.

— Ti vagytok hat! — és felkelt bennem az indulat. Ti vagytok hat, akik meg az örömért, a mások oroméért sem vagytok hajlandók kitérni — a hoszszabb útra. Kik lusták vagytok egy futtyös, jókedvű pillanatért letérni a rövidebb útról. Akik az en örömeim mellett is gorombán eltapostok a ti rövidebb kényelmesebb útjaitokon. Hogyan is áll- natok meg akkor a bajaim mellett? Ti voltatok ti kalocsniban pufogó szivűek, akik rövidebb útjaitok kenyelme miatt soha nem tértetek ki masok tragikus bajaihoz sem. Ahogy elment most az én örömöm mellett ez a taplóból faragott Pinocchio, úgy ment el O közömbösen, annyiszor — a világ gondjai mellett is. Ahogy elolvadhat tőle a hóból lett szerelem, úgy dögölhettek meg miatta az árokparton a háború áldozatai, verhettek agyba-fobe ártatlanokat az utcakon. Szetomolhat körötte a világ. Siet haza a rövidebb utón. — O, te araszoló hernyó, bebabozott riadalom, biliken guggoló horizont. Tálán nem is az agyadon, az agyad alatt alszol, a tapéta alatt laksz otthon, asztal alatt térdelve imádkozol, járdakovek alatt közlekedsz: — csak ki ne látsz, csak ki ne látsz a világból, eszre ne vegyenek! Tunj el — a legrövidebb utón.

Dobtunk utana egy hogolyot es nagyot kacagtunk rajta. — Gyere! Nem hagyjuk magunkat! — Mint a gyerekek, futottunk a sarki presszóba. Felhívtam egyik napilapunk ügyeletes szerkesztőjét:

— Szellemes fénykép lenne, első oldalon. Ne csak a hoekeket! Költői. Higgye el. Ha látna!

Meg kell adni: udvariasan akarta velem elhitetni, hogy bolond vagyok. Ugyanezt próbálta meg két napilap szerkesztösege. Felhívtam egy ismerősünket, aki népszerű képeslapok ismert fényképészé.

— Ne bolondozz! Most jöttem haza. Mar pizsamában vagyok. Különben is mar van egy szarvas- csordam, es egy behavazott hid. Ilyen!

Jókedvünket nem vettek el. Azért is, meg egyszer visszafordultunk.

— Gyere! Megkeressük ot! Ott kell lennie. Visz- sza fog jönni! — Visszafutottunk a szoborhoz és követtük a magányos nyomot.

A szobrász nyomat a hóban. Annak az embernek a nyomát, akijött valahonnan faradtan vagy frissen, boldogan vagy ketségbeesve — es ahogyan a magányosan hazafele tartó ember kivág egy füttyöt vagy suhint egyet a husánggal, húsz percre megállt es idegyurt játékosán, zendülo es harsány lelke jókedvében csak úgy — Nesztek! Emberek! Füttyentsetek egyet! — idegyurt egy ilyen szobrot, egy mosolyt, egy fintort, egy vallonólelest, minden örülni tudó léleknek egy cinkos biztatást, erofölöslegebol kölcsönt, kedvből többletet — a többinek. — A többinek! — akik fütyültek rá!

De mit bánta o?! A többiert csinálta es nem erdekelte, hogy azok igénylik-e vagy sem. Belülről érezte a kényszert: — adnia kellett, mert volt miből. Masokra gondolt, amikor gazdagságai kibontotta. O lett gazdagabb annyi szegény között.

De hol vagy te játékos lelek, te komoly férfi? Ki vagy te, merre mentei? te nekünk elő, aki rank- gondoltál, azokra, akik.nem törődtünk veled. K.i azokért voltál adakozó, akik észre sem vettek ajándékaidat, ki azokért teremtettel, kik teged megérteni is képtelenek. Hol vagy te ritka, mar-mar misztikus lény? Jelentkezz! Hívj fel telefonon! Te, ki alkotsz az alkotás oroméért, az emberseg csorduló gazdagsága kényszeréből. Hol vagy ebben a magányos, fényes csillogó telben? Keressük nyomodat a park havaban, nyomozzuk, de eltűnt. Hova? A mennybe visz? Egbe tűnik vagy a járdán nyoma vész a lucsokban? Hívj fel telefonon. Add meg barátaid telefonszámat. Sokan vagytok?

Vacogva kérdezzük: — ugye nem vagy egyedül?

Váci Mihály

Q

— AMERIKAI MAGYAR SZC