Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-29 / 22. szám
\ Thursday, May, 29. 1975. AMERIKAI MAGYAR SZO 9 A FA 10 MUZSIKOSA Gyakran felremiik előttem gyermekkorom titokzatos embere, a falu muzsikusa, aki sohasem mosakodott szappannal, csak hamuval. Pedig, akkor már alaposan elárasztott bennünket a szappanreklám. A helyi népboltban különböző nagyságú es illatú tisztálkodószerek egész serege úszott, mint ha csak arra várták volna, hogy az öreg Dezső füstös fekete arcát fehérre meszeljék. Mi gyermekek a felelem titkos pillantásával mertünk csak felnézni rá. Hatalmas bibircsókjaira emlekezem leginkább. Az idő múlását nála annak dagadása, óriássá növekedése jelentette. Beszélték, hogy meg a betűket sem ismeri, olvasni sem tud. Akkor en ezt sehogy sem értettem. Alakjai a legenda misztikus köddel takarta. A kíváncsiság vágyakozva tort fel bennem, napról napra, de választ csak 5 év múlva, tavalyi ottjartamkor kaptam. Az egyik falubeli ismerősöm lebbentette fel előttem gyermekkorom legrégibb titkának fátylát... „ Hát igen — kezdte öreg ismerősöm — a Dezső. A Dezső sok mindent megert. Úgy tud ez muzsikálni, hogy attól még a pacsirták is megnemulnak. Nem lehet ott mást csinálni, csak mulatni vagy sírni. Tudja ez mindenkinek a nótáját. Tálán nincs is olyan nóta, amit ne ismerne. Itt van ez mar kora reggel a kocsmában es csak ejjel megy haza. Hozzánk nőtt, Ugyanúgy, mint a templom. Azt szoktak mondogatni: két úr van nálunk. A plébános ur, meg a muzsikus Dezső. Egyik sem dolgozik, mégis megél. Meg biz, mert szeretik okét. Komaja ez mindenkinek. Épp lakodalom volt, amikor kijött hozzá a rádió. Abba kellett volna muzsikálnia. De be volt idva es amikor odamentek hozzá, hogy rhuzsikáljotl valami szépet, megfordította hegedűjét és elkezdte ütni a vonóval. Közben énekelte, hogy “Isten veled édes Piroskám.” Mondtuk is neki: Bolond vagy te Dezső. “Le vannak ezek....... egykomám” mondta. Azok aztán elmentek, mert hogy fel voltak háborodva. De nem is erről akartam beszelni. Ezt csak úgy mondtam, mert hát jo ember, na. Én mar akkor ismertem, amikor meg hattulgombolos siheder voltam. Itt lakott a faluban az egesz csal ad. Mert hat egy csalad voltak, ott lennt a vízparton. Tizenhatan. Apja, anyja, testvérei, felesege és gyerekei. Három volt neki. Ez akkor volt, amikor az a csúnya idő jarta. Amikor,tudja, kezdtek összeszedni a zsidókat, meg a cigányokat. Elvitték ezeket is. Ha jól emlékszem egy péntek este egyszerre csak beállít két teherautó és felpakolták őket, pedig nem ártottak ezek meg a légynek sem. A cuccuk maradt, csak néhány holmit dobtak fel utánuk. De a Dezső vitte a hegedűjét is. Nem vált volna meg attól a világ Összes kincséért sem. Aztán, hogy mi történt velük, azt nem tudom, csak hallomásból. Mert rebesgettek akkor ezt eleget. Azt beszeltek, hogy akit elvisznek, azt kinyírják. A gettóba, a gázba. Mi akkor huztuk fülünket, farkunkat, nehogy bajunk legyen. Nem mert. akkor szólni senki, mert hamar megütötte a bokáját az illető. Okét sem latta senki se. Sok évig senki se. Aztán negyvennégyben itt ment el a front, amikor az a nagy hideg volt. A nemeteknek rópteruk volt itt, az oroszok meg lőttek. Mozgott itt még a fold, az eg is. Egyszerre csak, mintha földből jött volna elő, megjelent a Dezső. Egyik kezeben a hegedű, másikban pisztoly. Az oroszokkal jött, megmutatta nekik a röpteret, meg mindent es tolmácsolt. így maradt meg a falu. Mi nagyon féltünk, mert akkortajban annyi mindent beszeltek. Mentünk is a Dezsőhöz, hogy mondja meg az oroszoknak, ne bántsanak minket, mert nem csináltunk semmi rosszat. Azok aztán hallgattak rá. A front meg ment tovább. Meg a Dezső is velük. A hegedűvel,meg a pisztollyal. Aztán vege lett a háborúnak, hal istennek. Aki megmaradt, az lassanként haza szállingózott. Csak a Dezső nem. Otvenben aztan egyszerre csali betoppant. A hegedűjével együtt. Nem szolt az senkinek, csak visszaköltözött a vackaba. Segítettek neki rendbehozni, kérdezgettek, de a Dezső nem szolt. Es nem is muzsikait. Csak inni járt a kocsmába. Hiaba biztattak, pedig nála volt a hegedű. Aztán, amikor nem hallotta senki, akkor játszott. Ismeretlen es furcsa nótákat. Lassanként mégis kitudódott minden. Kipattant az igazság. Hat ugye ezeket elvitték akkor. Be- vagoneroztak es elvittek. Valami más országi gettóba. Sokan voltak ott nagyon. Ott aztan megölték okét gazzal, meg mindennel, hogy szappant csináljanak belőlük. Egyedül a Dezső maradt meg a transzportból. Előtte vitték az égetőbe a szüleit, testvéreit, feleségit, meg a gyerekeit. 0 a hegedűnek köszönheti, hogy megmaradt. Mulattak a tisztek, oszt nem volt muzsikusuk, mígnem ráakadtak a Dezsőre. Az aztán muzsikált, de amikor elvitték az egetobe a hozzátartozóit, valami maradt benne. Ugye ott szappant csinálták belőlük, ez meg azóta nem hasznai szappant. Hiába mondják neki: Te Dezső, mar nem úgy készül, nem abból van az, de o köti az ebet a karóhoz, nem enged abból egy fikarcnyit sem. Az oroszok szabadítottak ki. Ez meg velük ment. Hegedűvel, pisztollyal. Megjárt ez mindent. Azért tud annyi nyelven karattyolni. Meg szenvedett szegény ember. De hat akkor ilyen idők jártak. Aztan hazajött. Ugye sokáig nem hegedült. Élni meg kellett. A falu tartotta el, mert hát sokat tett a faluért annakidején. Egyszer aztán, amikor egy pillanatra feledte buját, mégis csak muzsikált. Rázendített. De úgy, hogy az csoda. Azóta muzsikál. Mert hegedű az élete, az vele született. Mondtam mar ugye, hogy a hegedűjétől nem vált meg soha. Nem is, csak egyszer. Ötvenhatban, amikor volt az a felhajtás. Itt a faluban is hóborog- ni kezdett egy-ket nagyszájú. A templom előtt állították fel a hordot. Onnan beszéltek a magamfajta népséghez. Hogy igy nem jó, meg úgy nem jo, vonuljunk fel, meg harcoljunk, tiltakozzunk, meg kergessük el a párttitkárt, meg a tanácselnököt. Nem volt nekünk egyikükkel sem bajunk. Aki dolgozott, az megelt. Nem ért ra politizálni, meg okoskodni. De ezek a nagyszajuak csak mondták, mi meg mit tehettünk, hallgattuk. Ott a templomnál is a csendőr Jóska, meg a haverjai ugattak. Ok ugye a multrendszerben voltak valakik, nem úgy, mint a magamfajta cseléd. Nekik nem tetszett semmi. Felálltak a hordóra es onnan terjegettek a puskával. Egyszerre csak ott termett a Dezső, mintha földből nőtt volna ki. Nekik ment egyedül. A hegedűvel, mert mása nem volt. Csak úgy orditott. Nem félt az se embertől,se puskától. Ütötte őket, ahol érte. Hegedűvel, ököllel. El is törött szegény jószag. A vegén úgy kellett kiszedni a keze közül a csendőr Jóskát, meg a haverjait, nehogy agyonveije őket. Ez volt nálunk az ötvenhat. Utána mindenki hazament es kész. Otvenhetben aztán kezdték bsz- szeszedni a höbonculoket. Mentek a Dezsőhöz is, hogy megkérdezzek ki mit csinált, kivel volt baj. De nem mondott az semmit. Azóta is megvannak bekessegben. Amikor mulatság van, meg a nótájukat is elhúzza. Nem haragusznak mar. A hegedűjét aztán megcsináltatta. Sokba került, de megcsináltatta. Nem vett helyette másikat. Úgy van ez, mint a szerszám. Ha hozzá szokik az embei; nem szivessen csináltat másikat, mert nehéz megválni tőle. Hat ennyit mondhatok én a Dezsőről. Rendes ember. Tisztelik. Mert mi azért jobban összetartunk a magunkfajtájaval, mint a fiatalabb népség. Mert hat ugye sok mindent meg kellett érni és sosem tudja az ember mikor szorul rá a másikra...” Ez volt hat a nagy titok. Gyermekkorom nagy titka. Azóta, ha valahol felcsendül a hegedüszó, mindig az öreg Dezső jut eszembe. A bibircsókos öreg Dezső, aki nem mosakodik szappannal, csak hamuval, aki együtt el a hegedűjével es aki csak vidám vagy szomorú notakat tud játszani. — Mert közömbösen nem tud sem hegedülni, sem élni. Bartha Szabó József KAJÁRI GYULA: MARTINÁSZ BALÁZS BÉLA: Honfoglalás No, te vándor bujdosó te, Látod-e már utad végét? Otthonodat, pihenődet Hajszolt szíved békességét? Bujdosásom végét látom: Révem, célhoz érkezésem. De nem látok békességet. Ottbont igen. Pihenést nem. , Mert aki Jár messze (didin, Annak szíve álmot terem. Messze néző, hazafájó Képzeletek jöttek velem. Emberölő emberöltő Növesztette roppant haddá. S most a honi valóságra Vándorálmok raja csap rá. 0 Nem pihenő békesség ez. Honfoglaló gyilkos harc áll. Légy erősebb göröngyös (öld Tarka álomtáboromnál. Csak ha szép hadam szétverted, S szép vágyam is meg (og halni. Akkor (ogok végre, végre ^Végre otthon honttoglalni. Legyen rideg, puszta (öld bár Csak ne legyen hímzett távlat. Ott ahol a legkeményebb, Ott keresem meg hozáúi&t. S melyen bűnünk, [gonoszságunk Annyi véres sebet vágott Megcsókolom a keserű Árva, magyar valóságot. Akkor egyéb nem is kell már: Jelentkezni: Megjöttem hát. Csendes szóval beköszönni S megfogni az eke szarvát. 1915
