Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-09 / 2. szám
Thursday, Jan. 9. 1975. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Bartha Szabó József-. Nehez utak: a kakukkfióka Az én utam kanyargós. Nem tudom mi a nevem és azt sem, hogy mikor születtem. Lehetek 22 eves, Ugyanúgy, mint 25. Adataim váltogattak egymást, mint más a kabátjat. A születésem körüli köd következménye ez. De szólítson csak egyszerűen Görögnek. Ari is mindig igy mondta: Görög Ördög Dög. A hajam miatt, mert kocos es göndör, a nyakam miatt, mert görögös, a természetem miatt, mert dog vagyok. Tudja beleszülettem az intézetbe, mint kakukkfióka a rigofeszekbe. Azóta en vagyok az emberek kakukkfiokaja. Odabent az Intézetben más törvények jártak. Keményebbek, edzettebbek, nyersebbek. Aki nem védte magat az elveszett. A gyanakvás velem született. Összehúztam magam es ha felem nyúltak, úgy pattant az óklom, mint a rugó. Ütni kellett, megelőzni mindenki mast. Ha szépén szóltak, akkor is mozdult a kezem, mert a reflex működött. Hamar megtanultam: csak akkor élek, ha vedeni tudom magam. El sem lehet képzelni, hány pofont kap egy intézeti gyerek, mire felnő. Sebekkel nőttem, úgy, mint aki egyedül van a világon, mint akinek se Istene, se Máriája. Idővel megszoktam es már nem vártám senkire. Kidörzsölódtem, kicsiszolodtam. De sehol sem találtam a helyem. Latja? Rajtam tetoválás sincs. Ez pedig ritka az intézetisek között. No nem azért, mert féltem. Számtalanszor bebizonyítottam, hogy nem vagyok ijedős. Egyszerűen nem akartam megjelölni magam. Nem akartam, hogy messziről lássák törzskönyvezésem. Úgyis megismertek bennünket, ha kimentünk. Kerültek, mint a leprasokat. Akkor sokat bőgtem. Akkor még gyenge voltam. Később meg- kemenyedtem, mint a ko, mint a gyémánt. Utoljára negyedikes koromban sírtam. Elemeltem az egyik önkiszolgáló boltból egy tabla csokit és rajtakaptak. Kiállították az ajtóba, nyakamba akasztottak egy táblát. Ráírták: “Vigyázz, lopós!!!” Velünk akkor mindent lehetett. Nem védett meg senki. Ezt nem azért mondom, mintha orrolnék erte. Nem, egyáltalán nem. Ennek köszönhetem, hogy azóta nem loptam. Ma halas vagyok, mert igy legalább nem jartam meg a börtönöket, mint társaim közül oly sokan. Azóta nem sírtam. Gyengeségnek tartom a sírást. Odabent tiszteltek ezert. Csinálhattak velem akármit, a könnyeim akkor sem indultak el... Az intézetben sok mindent megtanultam. Mégis, amikor kiszabadultam, nyolcadik után, úgy szakadt ram a szabadság, mint masra a csikós ruha. Nem tudtam mihez kezdeni. Szembe találtam magam egy idegen világgal. Bátortalan és bizonytalan lettem. Aztán mire felocsúdtam már kattant is a kezemen a bilincs. A tarsasag, a no, a könnyű elet bilincse. Belekerültem a forgatagba. Megszeditett a pénz, a szabadság. Azelőtt meg aprópénzem se volt, akkor meg csak úgy jöttek a százasok. Aztán meg mentek! Meg ha gyorsvonat hordta is volna, akkor se lett volna eleg. Megismertem az alsovilág minden zegét- zugat. Nem dolgoztam. Csavarogtam, szórakoztam. Éltem a vak világba. Kiríttam mindenünnen, mint búzából a pipacs... Hogy hány munkahelyem volt? Nem tudom. Ha például nem tetszett valahol, otthagytam csapot- papot es szedtem a sátorfámat. Ha meg akartam nézni a szegedi szabadtéri színpad előadásait, akkor leutaztam, elhelyezkedtem es amikor vége volt, leleptem. Arrébb álltam egy másik varosba. Aztán meg azt is szerettem volna tudni, ki fiaborja vagyok. Mert hat kezdett bosszantani a sok névváltozás. Nagy nehezen megkerestem anyamat. Nem foglalkozott velem. Tagadott. Erőlködtem! Aztán rám uszította az ottlevöket, mert hogy huligán vagyok. Iszonyatosan elvertek, de nem az fájt, hanem az, hogy nem hittek nekem. Senki sem hitt nekem. Csak azt vettek szentirásnak, amit anyam mondott. Ez elég volt! Azóta nem beszeltem vele. Nem is erdekel... Hatvankilencben jött meg a katonai behívom. A cuccomat otthagytam az egyik lánynál, meg a bevonulási segélyemet is. Hogy majd vigyáz rá. Mondanom se kellene, hogy lelepett. Képzelje! Mi lett volna, ha nem kapok leszerelési segélyt. Ott álltam volna megfűrödve, meztelenül,kopaszon, ruha es pénz nélkül... A sereg volt a sorsforduló eletemben. Nem féltem tőle. Ott minden más volt. Mondjam azt, hogy mindent a katonaságnak köszönhetek? Ha az nem lett volna...? Pedig igazi vagányfiukent kezdtem. Mindenben bent voltam. Nem fáztam. Fogdából ki, fogdába be. Egy-kettóre “hires” ember lettem. És állatian “népszerű”... Blamabol, ez mar az első időszak után történt, engem választottak KISZ-titkárnak. Húzták is a szájukat a parancsnokok, de nem tehettek ellene. Mert ugye a demokratizmus! En meg csak nevettem. Akkor meg nem sejtettem a következményeket... Aztán egyszerre csak más lett minden. A nagy változások, mindig észrevétlenül jöttek. Mire feleszméltem, minden megváltozott körülöttem. Fel sem tűnt, hogy dolgozom, hogy nem linkeskedem. Egyszerűen nem maradt időm a lógásra. Tudja egész más az, ha parancsra csinál az ember valamit, vagy a sajat lelkiismerete parancsol. Ez elől nem lehet meglepni, sumakolni. Csupa öregkatona vett korul, akikről az a hir jarta, meg arrébblökni sem lehet őket, nemhogy megmozgatni. Mondogatták is eleget: azért ültettünk a bársonyszékbe, mert te nem pedálozol. Nos ezek a fiuk csalódtak. Azután meg úgy mozogtak, mint a güzü. Verejtekszagu lett minden körülöttünk. De megjött a nyár is: Magyar Néphadsereg Kiváló Klubja, Kiváló Katona, Élenjáró Katona, egység legjobb KISZ alapszervezete, vandorkupa, vandorzaszló. Meg az újságban is szerepeltünk... Szóval arattunk! Ment minden, mint a karikacsapas, csak elindulni volt nehez. Aztán amikor elindult a szeker, úgy dübörgőit, mint a tank. Legyőzhetet- lenul! De hat a srácok hallgattak rám. Pedig nem voltam a parancsnokuk... Es képzelje! En a züllött, a szürke, a névtelen, parttag lettem. Tudtak a múltamat. Es mégsem csináltak belőlem feketebaranyt! No nem kell azt gondolni, hogy dühöngött bennem az öntudat. Szó sem volt akkor még tudatosságról. Csak ösztönös belső hittel erezni kezdtem, hogy hol a helyem, hogy tartozom valahova... Ilyen meg nem volt! Lassanként, hosszú évek után kezdtem megérteni, hogy más törvények is vannak, nemcsak az enyemek. Beiratkoztam a gi- mibe. Elengedtek! Amikor leszereltem, mar csak folytatni kellett. Persze óvakodtam, nehogy összejöjjek a régi tarsakkal. Dúlt bennem a válság. A régiekhez már nem tartoztam, újak pedig meg nem voltak. Magányos lettem, pedig iszonyatosan felek a magánytól. Az ünnepek a legrosszabbak... A tanulás és a fanatizmusom segített. Akkor vak hittel és vak buzgalommal kezdtem újra mindent. Azt hittem, nem győzhet le senki! Elindultam egyedül, kihúzott nyakkal, kézfogás nélkül. Ma már tudom: az is hiba volt! De szükségem volt rá, mert a sorsdöntő változásokat csak önmagam kezdeményezhettem. Senki más! Utána azonban mar kevés egy ember! Bármennyire erősnek hiszi is ma- gáí— Először tavaly inogtam meg. Érettségi után. Felvételiztem egyetemre és nem vettek fel. Jogosan! Ettől még nem kapott el a pánik. A 17 pontot jövőre megtoldom, gondoltam akkor. Aztán rájöttem, hogy javaslat kell az egyetemhez. Elkezdtem kilincselni. Sehol sem fértem bele a keretbe. Mert fizikai munkásra van szükség es nem tanulóra. Ezt mondogattak mindenhol. De azért biztattak, próbáljam meg máshol... Elkeseredtem.Nem akartam elhinni, hogy engem, akit az allam nevelt fel, az utolso lépcsőnél megtagad... Megállni nem akartam, de cél sem volt! Dolgoztam az egyik építőiparban, de nem találtam a helyem. Kezdett minden összejönni. Ott laktam a munkásszállón, nem messze anyáméktól. Ez a véletlen játéka volt. Többször láttam, de nem törődtem vele. O nem ismert, igy nem zavartuk egymást. Viszont megtudtam, hogy van egy húgom. Egy testvérkém! Naponta láttám. Szőke, majdnem fehér haja volt. Mellettem állt egyszer a villamoson. Forgott velem a világ. Felhívtam telefonon. Megbeszéltük, hogy varom. Virágot vettem. Es könyvet. Arról ismert volna meg. Egyszerre csak kirúgták a lábam. En meg ra a virágra. Többen voltak. Nem futottam el. A földről meg láttám húgom feher hajat... Nagy ritkán ma is latom... , #• .. . f* Latja megerősödtem! Megizmosodtam. Az idő felnőtté gyúrt, de belül még gyerek vagyok. Kamasz védtelen gyerek, aki a legkisebb dolgokra is reagal. Sokszor sirhatnekom van, de nem engedem el magam. Mutatom az erőt, akkor is, ha nincs. Jo lenne egyszer szabadon lelegzeni es még a gyengeséget sem titkolni! Komolyan mondom, néha én sem értem magam. Honnan az erő? Honnan a hit, amikor nyakamon a vesz. De hat, ha en hinni kezdek valamiben, akkor a világ összes pénzéért sem mondok le róla. Ha valamit nagyon akar az ember, azt eleri. Csak ne adja fel! Sohase adja fel... Az elmúlt évek legnagyobb erőpróbája Ari volt. A mélység idejen jöttünk össze. A sikertelen felvételi, a hugi ügy, es a céltalanság homályában. O adta a nevemet is. Ezt már mondtam. Az első no volt, akit szerettem, akihez tartoztam, akihez mentem, aki vart. O volt az en otthonom...$ Nem tudta elviselni a szegénységet! Bi^tt bennem, de a penztelenseg, meg minden, Sstoval elment... Óriási kisiklás volt! Tepelődtem, őrlődtem. Mit csináltam rosszul? Hogyan kellett volna? Azt nem mondom, hogy most nem szívom érte fogam, de ha újra kezdenem másképp lenne. így nem visszakozhatok. Végig kell csinálni, akkor is ha rossz! A büszkeség... Szóval ram járt a rúd. jó darabig rampart. Az idén tavasszal kezembe akadt, ami megszünteti a javaslatnelküliek felvételi hátrányát. Azt hiszem a hozzam hasonlók, aldani fogjak ezt a rendeletet. Nekem a huszonnegyedik órában jött! Kihúzta a talpamból a szálkát. Megint minden rajtam múlott. Újra csak rajtam. Olyan vagyok, mint a kigyo. Ha (folytatás all. oldalon) __ 9
