Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1975-03-06 / 10. szám

Thursday, March. 6.1975.

Dénes Zsófia januárban töltötte be a kilencvenedik évét, irodalmi munkássága elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki az Elnöki Tanács Magyarországon.

*

Nem Édes Anna, es hem is kis betűvel edes. Anna érdes, meg inkább fanyar, es amikor eloszor találkoztam vele, meg leányka, affele “pesztonka” volt. Palóc faluból, parasztszulóktol a harmincas évek végén Pestre került kis Anna, aki “uraságnal” szolgait, Hogy két kis gyermekre ügyeljen.

Fiatal házaspár volt az a pesti “urasag.” A férj korházi orvos, a feleseg gordonkamuvesz.es tanar. Egész nap dolgoztak, a két kisgyermeket Anna istapolta. Mert Marikát es Jankót nem szabad magukra hagyni, nekik felügyelet kell es gondoskodás.

A kis pesztra kitűnően bevált Marika es Jankó mellett. Amit csak magaval hozott az o palóc falujából: a természetes eszet, tanulékonyságát, szaz- egynota-tudasat es nem utolsósorban becsületesse- get,azt mind a rabizott gyermekek javara forditotta. Úgy megszerette a két gyermeket, mintha tulajdon edes szülöttei volnának. De Marika és Jankó is ot. Megszoktak, ha ott van Anna a közelben, mar nem lehet baj.

Nem is! Felkeles után sorra került a gyümölcslé, azutan a reggeli meg a zuhanyozás langyos vizzel, es a lesikálas, tetőtől talpig. Legfőbb kötelesség, hogy az ember tiszta legyen! Közben pedig jólesett am a notazas, az bizony ki nem fogyott, Jankónak ez különösen kedvere volt. Oda-odaszaladt a zongorához a négy-ot eves gyerek, és tevedhetetlen zenei ösztönnel — persze csak egy ujjal — kiütögette a billentyűkön a nótát.

— Mert mi is leszel te, Jankó?

_! f i f ».

— En művész, mint anyu... es mint te, Anna,

— Mint en?! — kacagott a kis Anna. — Én nem vagyok művesz! En semmi se vagyok.

— Dehogyisnem! — szaladt hozzá az a csibész .

Jankó — te... te... te vagy az Anna.............

— No, az igen — pöndoritette meg a kisfiút. — Eredj a kabátodért, látod, Marika már felöltözött.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Megyünk le a sétatérré.

Olyan büszkén fogta kezén a két tisztára subic- kolt gyermeket, mint aki páváskodhatik velük, hiszen az övei.

Amikor apu ajándékot hozott a két gyermeknek

— ajándék járt Annának is. Mert Anna acsaladhoz tartozik. Hiába féltékeny rá anyu, merthogy Annát a gyerekek annyira szeretik. Es hogy apu úgy törődik vele. Anna szive bizony meleg lett attól. Es mert meleg lett a szive, boldog danolásba kezdett. Úgy énekelt ilyenkor, ahogy a kanári csattog a kalickaban tavasszal, amikor a párját hívja.

A gyermekek szépen nőttek, okosodtak, kis Anna is jóval magasabb lett. De az ő orcaja, ha olykor meg is színesedett, csak nem gömbölyödott. Szikkadt, csontos, hústalan maradt. Ilyen a fajtaja, velte a fiatal doktor, amikor néha meghallgatta tüdejét. Aki sok-sok századon at túrja a földet, azt a föld a maga elgondolása szerint mintázza meg.

Múlt az idő — nem eppen sok, csak két-harom ev —, es elvittek apat feher karszalaggal munka- szolgálatra. Es elmúlt még néhány hét, es elvittek anyát is — valami titokzatos, elkepzelhetetlen helyre. A gordonkaja szürke vászonhuzatban ott maradt a sarokban, ahova utoljára támasztotta.

Anna szeme tele lett könnyel.

— Kiscsibeim — mondta Marikának és Jankónak —, apu es anyu elutazott... dolguk van a háborúban. Itt a szüret, mi hármán most felpakolunk, és elmegyünk falura. Az en szülőfalumba, az en apámhoz, anyámhoz.

— Igen — mondta Marika, olyan furcsán, mintha torkába fúlna a szava. O két évvel idősebb volt Jankónál, es valamit mar sejtett abból, ami körülötte történik. Felt is megnevezhetetlen dolgoktól, de Anna itt maradt, es akkor, ugye, nem lehet baj.

— Lesz ott tehen kis borjúval? — kérdezte Jankó.

— Lesz, kisfiam, minden lesz. Csak azt ne feledjetek el, hogy amig falun leszünk, de már a vonaton

is...es ahogy kitettük a lábunkat a lakásból, ti ketten az en gyermekeim vagytok. Az én édesgyermekeim. Ugye, nem felejtitek el? Mert azok is vagytok, amig én elek.

Ez már kéményén hangzott, úgy, mint amikor raparancsolt a gyermekekre.

Múltak a napok, hetek és hónapok, Marika és Jankó ott élt falun, “nagyanyó” és “nagyapó” hazaban, akik egy szóval sem tiltakoztak az ellen, hogy pesztra lányuknak két ilyen viruló gyermeke született abban az istenverte nagyvarosban. Születtek, hát születtek.Hogy nem hitték — nem mutatták. A falu, a szomszédok pedig nem okvetetlenkedtek. Megesik az ilyen. Most elhozta őket Anna, mert a varosban nincs mit enniük. A bombázás odafónn Pesten, az nem játék. Anna napszámba jár dolgozni, megkeresi hármuk kenyerét. A föld nem idegen neki. Es a “nagyszülők” sem fukarkodnak a két gyerekkel. Egy falat szalonna, egy bögre tej, ha éhesek, mindig akad az istenadtáknak.

Azutan más világ lett. Uj élet derült az emberekre. Es Anna néha elment a szomszédos városba, hogy a Vöröskereszt utján ezt es azt megszerezze

— főkent ruházatban — az o két árvájának. Mert apa és anya nem került többé elő. Meggyilkolták őket a goriosz emberek. Igen,őket is. De Anna védő szárnya betakarta az árvákat, amig futotta erejéből.

Hanem sok munkájától most még soványabb lett,

valósággal csontta-börre aszott. Egyszerre pedig rájött a köhögés, s egy reggel vér szivárgott a zsebkendőre.

Itt az idő, gondolta a nagy bátor Anna, belső remegessel, még kell mutatkoznom orvosnak. Mert ez n§m trefadolog.

Az orvosnak mindent elmondott a gyermekekről. Úgy, ahogy volt. Hogy ővele magával mi van, azt az orvos amúgy is latta. Elmondta, hogy Marikának es Jankónak mar csak két rokona él Uj- Zelandban. Anyai nagyszuleik. A Vöröskereszt utján megtalálták egymást. Azok kérik magukhoz Marikát és Jankót. O nem adta volna oda őket a szive szerint, de belátja, hogy a gyermekeknek ez most mar jobb lesz.

— Igaz-e, doktor ur nem szabad velük egy szobában laknom, mivel a tüdőm vérzik. A tüdőbajt nem adhatom at nekik, azt nem. Akkor hat menjenek a nagyszülőkhöz.

Mindent elintézett Anna, sok utánjárással és az ő természetes ertelmességével. A repülőjegyek is megérkeztek Uj-Zélandbol. Az útitáskájukba mindent belerakott, amire az utón szükségük lehet, és azt a keveset, ami a pesti lakásból emlékben megmaradt nekik. Mar csak egy teendője volt meg hátra, hogy két kicsi zománctablat csináltasson a városban, fekete alapon fehér felirassal, I am orphan. Árva vagyok.

Ezt ezustlancon a nyakukba lógatta. Es ezzel meg is vedte okét az egesz hosszú, átszállásokkal megszakított légi utón. Mindenki elhalmozta a két árva gyermeket. Szeretet vette őket körül, idegeneken at — Anna szere tete.

Neki pedig nem maradt más hátra, bement egy tudokórházba. Meg fél évig élt.

Faluját, családi nevét már nem tudom. Megörökítettem volna. De Annát, a megnőtt, örök Annát igy is eléri ez az emlékezés.

HAJNAL ANNA:

Régi seb gyógyulása

Ki veled beszélgetvén szemközt a karosszékben nyugodtan ülve nézlek, bár kés villog szemedben hatalmad nincsen rajtam.

Ne hidd, hogy megsebezhetsz: tükörkép ül előtted helyettes, küldött, ár-nyék.

Engem elvittek tőled. Karodból kiemeltek, gyöngédeden letettek védett magányba árnyba borostyán sátorában zölded lugasban fekszem illat legyez köröttem szerettél? elvetettél? ki kérdi? kinek fájna? nézem meredek ívben sok-karú ölelésben sokágú tapadásban hogy fonódik a fára zöld szívó szikár száron bodrozó levelekkel heves növényi inda: táplálja felnöveszti felküldi aki engem táplált és felnövesztett felküldvén meg is védvén szárnyai közt takarván ringat napjaim végén, nagy karjain elalszom bizton és álom nélkül.

____ 9