Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-09-05 / 34. szám
Thursday, Sep. 5. 1974. Móricz Zsigmori AMERIKAI MAGYAR SZO Firidnenek. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulyaAz alsóvégen van egy kis házikó. A meseben sincs különb. Hófehérre, fenyesre meszelve, magas szalmatetején gólya — az eresz alatt fecske vert tanyát. A rédelyes tornác gerendáján cserepes virágok, a csurgóban, dézsában pompás, ezerviragu leander. A sövénykarókon tejesköcsögök, fekete falu, fehér virágú bányai fazekak, kék-fehér mázas túri csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vagja, gaz be nem növi. Itt lakik maga a boldogság. Azaz, hogy Kerek Peter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egesz falunak Peter bátyja, Márta nénje. Az ember birőviselt személy, bölcsességben, tisztességben megvénhedt pátriárka, az asszony derek, sok gyereket termett anya. Akikről senki sem tudott volna rosszat soha, de akiken az egész falu nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a legtakarosabb, a legkezesebb. A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza — Pestről, a lányától, akit o meg-meglátogat néha. Csak az ember állja, hogy öt ev óta sose ment el hozza. Az öregasszony most ért odáig az elbeszélésben, amely huszonnégy' óra óta szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondaniva- lóra rátérjen. — Jaj bizony, hala legyen az Istennek, most má jól vannak a lelkemék. Má mind letisztázták az adósságot, akit az ura legénykoraban felgyújtott, most má maguknak takarítanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhara is telik, hogy semmi ahho a rektorne meg a papne meg a jedzöne; de meg a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jar a mi Rozink, csakúgy csapja a szelet, ahul lep. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ú ura bent van a miniszterijomba. A száraz kis öregasszony ott ült a ládán, a kemence mellett;a tulipános ládán, melyet hazulról hozott, ami neki minden hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a miniszterijomba”, mintha becses pohárról mondana, hogy az bent van az al- márijomba. Az ura még ott ült a megbámult vén asztal mellett, a fainai, a hosszú, festett lóca sarkan, es hallgatta, . elhallgatta a sok szófia beszedet. Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó s nagyot pihent már egyszer, az öregember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent megindult a góz, amely mozgásba hozza a dugattyúkat, kerekeket, a nyelvet. — Mi hasznom nekem abbul — mondta vegre. A vénasszony felhúzta a vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját összeszoritotta, s maga ele bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül. — Haszon! Kell is a. Csak ú legalább megeljen. En nem bánom, ha ippen semmi hasznomra nincsenek is — mondta meggyőződés nélkül. — Feltángáltam a rossz kutyákat — morogta az öreg s a másik gyerekére gondolt, aki itthon bosz- szantja —, a háládatlan cudarokat. Azért annyit se tesz meg az apjanak... — Mit ma! — Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórot. Megtette? Hogy a keze lába!... Tennapelőtt mondtam, még azótátul a fülét se mozdította erre. — Dóga van - kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dolga. — Oszt sár van! Isten kisertes most mezőre menni ebb’a sárba. Szekérvei, ökörvei. A venember hallgatott. — Felneveljük őket. Fel. Otöt-hatot. Megesznek. Oszt ha eccer kiszabadulnak az apjuk keze alól, man mintha sose láttak vona. Ma a maga gazdaja mind! Isten ménes, hogy beleszöjjak a dogába... Minek szólnék? Mit bánom én, mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom... Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyoncsapnának erte. Én azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vona. — O mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak uk meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má. — A kis rongy. Az haragított meg legjobban... Meg abba vót az utósó bizodalmám. De nem viszi el szárazon... Felküldöm Pestre, jo helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt fogott maganak. Férjhe ment. Cafra. — Örüljön kendl.hogy férjhe ment. Mé ugyabbul is tehetett vona. Hatha úgy jön haza! Pulyaval. Oszt azt is tartani ken. — Asse von rosszabb. Legalább mindig itthon vona. Eltérné... Nekem dolgozna. Rank tisztálna.. Meg tartaspizt is kaphatna a gyereke után. A vénasszony bólogatott. Úgy, úgy. Az biz igaz lehet. De hát mit tegyünk, ha csak igy rendelte az Isten. t t — Most ma, hogy jár! Mi? hogy mondtad? Mibe jár? — Tafotaba -- szolt dicsekvő hangon a venasszony —, sustorgos, ropogos tafotaba — csakúgy fercsegett a szájábul a becéző szó. — Magara kött! De mi haszon nekem abbul? Nagy gond ötlött hirtelen az öregasszony eszébe. Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbízatással jött ó az edes lányától. Keressek Most aztán hogy rukkoljon elő vele. — Nem nagyon köt... Nemigen telik az árvának. Az az egy van szegénynek — fordított a dolgon. — Sok kell Pestért. Az a nagy házbér. Drága a kenyér, a só, a hús. Semmi sincs a kertbe, se a kamrába. Oszt falura kell menni szegenykenek. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sapadt. Elszitta a két gyerek. Az ura is agyondolgozza magat. Annak is vakáció kéne. Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba Pest mellett. A nyelvüket se ertette a lelkem lanyom a nepeknek. Csak azt, hogy mit kellene fizetni. Uramjézus. Egy pengóforintot minden napra. Csak a puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forintnyóevan vöt egy pár csirke, öt krajcár a tojás, Többe került az az egy hónap száz pengöforintnal. Az öregember úgy fülelt, mint a kopó.ha vadat áll. — Arra vót — mondta. — Vöt eccer, de minden esztendőbe kene! Ha telne! De nem telik. Az a kis fizetés; akárha nem is volna. Elhallgatott. Hogy az ura nem szolt, újra kezdte. — Faj a szive a lelkem lyányomnak. Várt. Az öregember úgy hallgatott, mint egy darab fa. A venasszony ezt jóra vette, s kimondta. — Hazavágyik a gyönyörűségem. Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment. — Elemlegeti, sírva emlegeti az édesapja hazat. Ott milyen jó. Ott milyen szép. Ott magahoz jönne. Ha meg eccer ott lehetne. Az a tiszta paradicsom vona. Hát meg a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót... Csak egy jót ennének a nagyanyjuk • paprikás csirkéjéből. Egyet innának a T.isZä‘Vízből. korába. Egész más lennenek. Az öregember hallgatott. Fel karja az asztalon volt, a másikat leeresztette maga mellé a lócára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne valami feketebarna fából. A leikébe nem láthat bele senki. Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve rimankodó hangon, s megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson. Egyszer csak az öregember kibamult az ablakon, s meglátta, hogy szeker áll a kapu ele. Kőroval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt. Az asszony alig várta a szavát. — Mibe jár a lyányod? Mifele rongyba? Mit mondtál? — Tafotaba — szólt meglepve az asszony, s gépiesen elismételte —, selyemtafotaba, sustorgós, ropogos tafotaszoknyába — és bólogatott hozza. A kapu kinyílt, szekér fordult be az udvarra. Az öregember kiment rendelkezni, hová rakja a fia a korot. Három napig egyre sírta a mondokajat a venasszony. Akkor aztán nem állotta tovább. Mergesen felpattant, mint a pulyka, ráripakodott az urara. — Megnémult kend? Hat haza jöjjön a lánya, vagy se? Mit újak neki? — Bánom én? — szolt flegmatikusán az öreg. — Hogy ne bánna! — Rajta áll! Az ű doga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott menni, ide is eljöhet. — Oh, édes apjuk, be jó ember kend! — tort ki az asszonyból az öröm. — Be jó ember! — En nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer en csak ember vagyok. De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamban, mintha idegen nép. — Oh be áldott ember kend — hálálkodott tovább az öregasszony, s a szemébe könny szökött, es le- patakzott végig az orcája barázdáin. És menten megírta a lyányának a szép levelet, hogy csak jöjjenek, ó is, az ura is, meg a két szent- séges aprosag is, oszt ne féljenek az Öregtul, mert az jo ember... Es odafent Pesten a harmadik emeleti csinos kis lakásban lön nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig minden nap készültek anagytatá- ekhoz, s az asszonyka sápadt arcocskája kipirult, a nagyobbik gyerek az édesapja térden verset tanult a nagytata születésnapjára, mert az éppen a vakációra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevet meg a Malomaljat meg a fiefat meg a gólyát meg a mályvát meg az ostort meg az aratás, lóhajtas, gyermekjátékok szavait. A miniszteri szamtiszt ur idejében kérte a vasúti szabadjegyet,s mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, úgy határoztak, hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elebb lemenjen. És megérkeztek csengós-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor megjött Kerek Rozi az urával, akinek kemény kalap volt a fejen. Szakasztott olyan uriasszony volt a. Rozi, mint a többi nagysága. Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy ezelőtt is olyan nyafka volt, olyan „ne nyúlj hozzam.” De könnyebb is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet. (folytatás all. oldalon) _ 9
