Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-07-04 / 27. szám
Thursday, July 4. 1974. 5 Amikor a fiatalok elmentek megnézni a lakast, megdöbbenve tapasztalták, hogy nincs bevezetve a villany. Az öregasszony meg most is petróleumlámpával világított, de sokszor csak a mecses fényénél üldögélt a szentkép alatt. — Miért nem kötöttek be a villanyt? — kerdezte János. — Múzeumba való a lampa. Az öregasszony gyanakodva figyelte okét. Mar kezdte megbánni, hogy hajlott a pap, meg a szomszédok unszolására, es mégis engedte rábeszelni magát az eltartási szerződésre. Ezek alig teszik be a lábukat, máris kritizálnak. A mai fiatalok mind ilyenek, nekik mar semmi sem jo úgy, ahogy van. — Nem lehet — mondta komoran. — Ide nem lehet bekötni a villanyt. — De miért?... — nézett rá Ibolya. — Hiszen a faluban már mindenhová bevezették. — Akkor se! Ide akkor se lehet. Akinek nem tetszik, annak fel is ut, le is ut! A fiatalok összeneztek, de mert nagyon kellett a lakás, úgy gondoltak, egyelőre igy is jo lesz. Albe'rletben laktak eddig a városban, a falu félórányira van csak vonattal, es a ház is nagyon tetszik, körülötte a szép kerttel. A villanyra meg csak rá tudják majd beszélni az öregasszonyt. De nem t-udtak. Már fél éve laktak ott, de valahányszor szóba került a villany, az Öregasszony arca megkemenyedett. — Legalább azt tessek megmondani,hogy miért?... — kérdezte Ibolya. - Kell, hogy legyen valami oka. — Az nem tartozik rátok! Törődjetek csak a sajat dolgotokkal. Egyszer aztan mégis kiderült, mi rejtőzik a makacsság mögött. Makóné, az egyik szomszédasszony árulta el a fiataloknak. — A fák miatt van — mondta. — Nem hagyja kivágni a három jegenyét, ott a ház előtt. Addig pedig nem tudják bekötni a villanyt. — Nem hagyja?... — lepődött meg János. — De hiszen azok már félig kiszáradtak! Mit félti azt a három vacak fát annyira?... — Mert azok nem közönséges jegenyek — mosolygott titokzatosan Makóné. — Azok az öregasszony fiai. És elmesélte, hogy három fia lett volna az öregasszonynak, de egyiket sem tudta kihordani. Meghalt mind a három koraszülött. Az o emlékükre ültette a fákat, s adta nekik a fiuk nevét. — A két szélső András meg Sándor, a középső Bálint. Hát azért nem engedi kivágni azokat a fákat. Figyeljétek csak meg, esténként, mielőtt lefekszik, mindig kimegy elbúcsúzni tőlük. — Csakugyan — bólintott Ibolya —, ez már nekem is feltűnt. Úgy láttam, meg is simogatja ókét, aztán mintha beszélne hozzájuk. — Bizony — helyeselt Makóné —, mindig beszel, panaszkodik nekik, tán meg imádkozik is értük a szentkép alatt. — Dehát — morogta kedvetlenül János —, mégiscsak fák azok, es úgyis ki fognak száradni. Nem mondom, megható történet, de mi is kegyeletből vakoskodjunk a lámpánál? Ez mar nekem sehogy se fér a fejembe. Röhögnének a gyárban, ha megtudnak, hogy petróval világitunk három jegenye miatt! — Tudom — sóhajtott Makone —, nehez ezt nektek megérteni. O se volt mindig ilyen, csak amióta egyedül cipeli a magányát. Annak meg már jo húsz éve. Ti még fiatalok vagytok, ráérték ezeken a dolgokon később is elgondolkozni. De a fiatalok mindenekelőtt villanyt akartak. Ezért azt latolgatták, hogyan vegyek rá mégis az öregasszonyt a fák kivágására. Sok elképzelés megfordult a fejükben, de elvetettek valamennyit, egyiket sem találtak eleg jónak. — Egy éjszaka kidöntöm mindet — dühöngött János —, aztán majdcsak lesz valahogy! Nem az egereknek vettük a tévét meg a magnót! Ott fognak berozsdásodni, mi meg megpenészedünk ebben az átkozott kriptában! Ibolya csitította, mert hallotta az öregasszony léptéit. Az ablakból figyelték, ahogy lassan kiballag a fákhoz, es sokáig áll előttük mozdulatlanul. Mintha a temetőben vigyázna a meggörbedt, fekete alakjavai a sírokat. , — Nahat — túrt a hajaba Janos —, en még ilyet nem pipáltam! Lakónak jöttem ide, nem sírásónak vagy temetocsosznek, aki a gyászolókat bámulja! Esküszöm, énnél még az albérlet is jobb volt! Egy tavaszi reggel nem tudott felkelni az öregasszony. Kisebb agyvérzést állapitott meg az orvos, es kórházba vitette a mentővel. Ibolya kisérte be, aztan hetenként meglátogatta. Édességet, gyümölcsöt vitt neki, és beszélt az otthoni eseményekről. — Es a fák?... — kerdezte egyszer az öregasszony. — Az a három jegenye... Zöldülnek-e már? Ibolya megnyugtatta, hogy semmi bajuk a fáknak, szépén zöldülnek, érzik már ók is a tavaszt. Az öregassszony mosolygott, és naranccsal kínálta. — Kóstold meg mar te is... Egyél csak... Úgyse tudom en ezt mind megenni... Ahogy a látogatás után hazatért Ibolya, megdöbbenve latta, hogy a jegenyek nem állnak a helyükön. Ott hevert mind a három legallyazva az udvaron. — Úristen, mit csináltál?! — tamadt a férjére. — Hogy vitt ra a lelek?!... Mit fogunk mondani, ha hazajön?!... — Mi ütött beled? — bámult ra értetlenül János. — Csak nem sajnálod azt a három nyavalyás fát? Bevallom, nekem se volt könnyű, de másképp nem lehetett. Majd megvigasztaljuk valahogy, de talán nem is lesz arra szükség, mert... — Nem fog meghalni! — kiabált hisztérikusan Ibolya. — Hazajön, és akkor mi lesz?... János, mit tettél?! — Utálok petrónál rohadni! — ordított a férfi. — A fáknál többet ér az ember, ezt még a ven szipirtyó is tudhatná!... Nekem is jogom van élni, nézni a tevét, hallgatni a magnót!... Melózom egész nap, mint az állat, egy kis szórakozás nekem is kijár. Ibolya fel éjszaka sirt, forgolódott az ágyban, es napokig nem szólt a férjéhez. De aztan érezte, hogy nemcsak János a hibás, hiszen gondolatban o is kivágta már a fákat. Nem foghat mindent csak a másik fejszét markoló kezere. Az öregasszonyt nyár elejen hozta haza a mentő. Mikor kitámogattak a kocsiból, első pillantásával a fakat kereste, aztan dermedten állt, mint aki megbénult. Bentröl egy divatos slágert bömbölt a magnó, és az öregasszony úgy erezte, hogy tévedésből a más portájára került. — Gyilkosok — motyogta. — Tudtam, hogy egyszer kivágják. Hetekig nem mozdult ki a szobájából, a mennyezetre szegezett szemmel feküdt az agyon. Ibolya hiába kérte a bocsánatát, ígérve, hogy ezentúl majd ok lesznek a gyermekei, nem figyelt oda. Nem nyúlt a finom ételekhez sem, amiket a fiatalasszony hozott be neki. Úgy érezte,becsapták, kifosztottak, és belökték egy olyan vüágba, ami merőben idegen. Aztán egy éjjel minden kitágult, megvilágosodott körülötte. Hatalmas zöld rétet látott maga előtt, szinte erezte a fűvek, a mezei virágok illatát, mint valamikor gyerekkorában. Es a távolból három apró, fekete pont közeledett felé. Egyre nagyobbra, magasabbra nőve, ahogy fogyott a távolság. — Fiaim — suttogta az öregasszony — hát mégis eljöttetek értem? Majd lehunyt szemmel, mosolyogva várta, hogy a három szótlan jegenyesudár legény felemelje, és a nesztelenül hajladozó fűszálakon magával vigye a messzeségbe. f^^^VVXXVV^XXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNAXXXXXXXVXXVVVXXXXXXXVVVVVvXXX' t í JÓZSEF ATTILA I Koldusok öreg, én eztán lopni fogok! Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd! De a nők, a szagosak, a gazdagok! Ládd, én csak úgy. tapogatom az eget. öreg, a mankóm szaladni akar! Fiam, hát nem jön erre senki se? Ha akad is, mindig csak száraz karaj! Tej kéne, nem bírok már enni se. Egy kirakatot még ma betörök! Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár. Egy kirakatot mégis betörök! Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár. II. öreg, a varrás újra gennyezik. Annál szebben tudsz könyörögni majd. De rúgnék vele, a szent mindenit! Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt. Engem nem akart a lányod, öreg. örülj, hogy látod az áldott nyarat. Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek. Legalább néki ruhára is marad. Selyemszoknyánál nincs becsületje több! De kéne neked, te korcs, te torzszülött. III. Fiam, nem élek soká, azt hiszem. Én pedig azt, hogy éltél eleget. Meghalok s nem fog sírni senki sem! Elég, hogy míg éltél, vezettelek. Én Istenem! — Mondass vagy két misét! Azon már inkább kolbászt is veszek. Téged még meg fog verni a nagy ég! Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek. Légy jó, hisz egyszer elpusztulsz te is! De addig csak enyim lesz a sarok. Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is! Félnék, de élni — s kölyköt akarok. Könyörgök érted ott. Mondass misét! Ép lányokért, hogy nőj jön rengeteg! Sokszor fogsz sántán megbotolni még! Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!-AMERIKAI MAGYAR SZÓ— TÖTH-MATHE MIKLÓS I.
