Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-12-19 / 49. szám
Thursday, Dec. 19. 1974. Délelőtt még sűrű köd lepte a Hegy lábánál fekvő falut, déltájban azonban a köd eloszlott. Talán a felkerekedő, csípős szel űzte el, talán a derült égről letűző napsugár itta fel. Mindegy. Fontos, hogy eltűnt. A falu hosszú utcáján átszaladó aszfaltozott ut is felszáradt. Az egyik faluvégi ház tornácán téblábolt Halász- ne. Neki mindig akad dolga. Ha más nem, odébb teszi a seprűt, elkergeti a lépcsőn tollászkodó tyúkokat, szemetet, piszkot csinálnak. Ezúttal ünnepélyes mosoly dereng arcának ráncai közt. — István!... Hallod, gyere már ki! — Hangoskodik, hogy meghallja a “vénember” A második szólitásra ki is jön a venember es kérdőn néz a párjára, a siketülő “vénasszonyra.” — Kiabálsz, Eszter, mintha a ház egne. — Nem kiabálok en, csak éppen hangosabban szólítottalak, mert... — legyint, majd az égre tekint. — Az időjárás nem lehet akadály... — Nem. — Nyáron sem szárazabb az ut. — Nem. — Meleg azért nincs. — Nincs. Hogyis lenne. Hiszen holnap nagykarácsony — mondja a magas, száraz, deresbajszu ember, s o is belepislog a napfénybe. Könnybelábad a szeme, tüsszent eleset. — Pedig azt hittem, esés lesz. Egész ejjel hasogatott a lábamban. — Hiszen ha akkor mindig esne, mikor hasogat a lábadban, már az eg is leszakadt volna — mondja az asszony kedves zsörtölödéssel s kuncog is hozza. Nevetés akart lenni, de idejében észhez kap: vigyáznia kell a szavaira, mert a vénember hamar megsértődik, most meg semmi szükség arra, hogy összekapjanak. Engeszteleskepp meg hozzáfűzi: — Az en derekamban is hasogatott... — Mint mindig, mióta együtt vagyunk, pedig annak mar ötvenhat esztendeje... — Aztán o is a lényegre tereli a szót. — Ha időben elindultak, estefeiere ide is erhetnek, de az is lehet, hogy csak holnap jönnek. — Menj, tedd a dolgod! — mondja az asszony szelíden. — A két demizsont megtalálod a kamrában. Az ötliteresben fehéret hozzál fel, a kétliteresben meg vöröset, a menyecske azt szereti. — Az am, az unokák mit fognak inni, talán kisüstit? — Azt, kisüstit, hogy miket ki nem találsz, te ember! Ne búsulj, bekészitettem én már nekik is az innivalót: kofolát! Halasz István nehezen indul a pincebe, álldogál, nézeget, mintha keresne valamit. Tudja az asszony, hogy mi fúrja az oldalát. — A Pista fiadnak is hoztam konyakot... jobban tudom, mint te, hogy a kisüsti büdös neki. — Büdös, büdös — méltatlankodik a száraz ember. — Nem büdös az, csakhát olyan a természete, hogy nem birja... Te sem állhatod a fokhagymaszagot, Eszter! — Menj mar,ne e'rtetlenkedj! —mondja az asszony mosolyogva es hatbavagja az urat. Becsoszog a szobába, jól megrakja a kályhát szénnél, aztán hozzálát a karácsonyfa öltöztetéséhez. Igyekeznie kell, hogy mire megérkezik a fia, menye, meg a két unokája, készén álljon. Szép nagy fa: padlótól a mennyezetig er. Talán le is kell belőle vágni, hogy a csen- gettyus, tetezo díszt rátehessék a hegyére... vagy-AMERIKAI MAGYAR SZÓ a mennyezeten kell lyukat ütni, gondolja es nevet magaban. , Dolgavégeztevel Halász István is elfoglalja helyét a kályha mellett. Szivarra gyújt. Egyébként pipázik, de nagy ünnepek alkalmával meg vendégváráskor szivarozik. Előkelőbb, ünnepélyesebb s nem annyira büdös, mint a pipa. A kavargó fústfelhön át nézi, nézi a szorgoskodó párját, meg a plafont ütő fenyőfát, ahogy egyre szépül, gazdagodik. Valamikor a Pista fiának csak egy rozmaringbokrot díszített fel aranypapírba csavart dióval, egy-ket gyertyával, most meg lám, az unokáknak már ilyenre jut. Pedig akkor lett volna jo ez a bőség, amikor fiatalok voltak. Dehát ez már igy van: szegényes fiatalkor, gazdag öregkor. Az asszonynak hirtelen megáll a tevő-vevő keze és belefülel a kinti világ zajaiba. — Mintha autó állt volna meg a ház előtt... Ketten hallgatóznak néhány pillanatig. — Nem hallok semmit — mondja Halász István. Pedig meg a szivart is eltartja magátol, hogy az sem zavarja a hallgatásban. — Csend van, mint a sírban. A csendesseg békességet szó, s újra az ünnepvárás fennkólt érzésével telik meg a két idős ember lelke. Halász István tovább fűzi a gondolatait. Bizony, bizony, valamikor jó, ha egy kis ünnepi, puszta kalács jutott az asztalra, most meg nemcsak karácsonyfát öltöztetnek az unokáknak, hanem alája is jut valami: Pityunak magnó, Julikénak meg tranzisztoros rádió. Az egyik nyelveket tanul, a másik balettra jár. Egyszer csak meglátja öt a televízióban, ahogy tancol, röpköd a színpadon habkönnyű ruhájában. Ahogy igy álmodozik es eljatszogat a szép gondolatokkal, felvidamul. Félrebillentett fejjel nézegeti a felöltöztetett karácsonyfát. — Meg sem dicséred a munkámat, István? — Nagyon szép!... Ilyen szépet meg sohasem csináltál — mondja a férfi. Ismét belehallgat a levegőbe. — Most sem hallasz autóbúgast? » — Nem en. — Menj, nézd meg!... A kaput is ki kell nyitni, ha ok érkeztek meg. Halász István hallgatózik, ingatja a fejét, de nem szol semmit. Kimegy. Kis idő múlva visszatér. — Nem jöttek még? — kérdi az asszony csalódottan. —Nem...—mondja a férfi szomorúan, némi szé- gyenerzettel, mintha ő tehetne róla, hogy meg nem erkeztek meg a gyerekek. — Borong... Nyugatról... A szel is megélénkült... Utóbb is fehér karácsonyunk lesz. — Miért lenne? — No, hallod, ha egyszer nyugat felöl fuj a szel es hozza a felhőket ilyenkor karacsonytajt, csakis ho lehet belőle. Az asszony a faliórára tekint: három óra múlt néhány perccel. A férfi követi a pillantását, sajnálja a párját. — Itt lehetnének mar — mondja az asszony olyan hangsúllyal, hogy akar az ellenkezőjét is mondhatná vagy érthetné belőle az ember. — Majd csak megjönnek. — Megjönnek, de mikor? — veti szét a két kezet az asszony méltatlankodva, keserű csalódással. Odakinn hirtelen elsötetedik a világ. A két idős ember egymásra néz. Előbb kérdőn, majd vádlón, mintha ők tehetnének róla, hogy rosszra fordult az idő. Mert rosszra fordult. Havazni kezdett. Apró- szemű porhó hullott. Mint a kristálycukor. Egybeolvadt ég és föld. Fel-felsűvöltött a szel. — Istenem-istenem — sopánkodik Halászne. — Mas sem hianyzott,csak ez az Ítéletidő. Most aztan... — Ez csak olyan hirtelen jött hozapor — próbálja nyugtatni az asszonyt a férfi. Hiaba. Egy-két óra elteltével valóságos Ítéletidő tombolt odakinn. Most már folyamatosan üvöltött a szél, csapta, vágta, kavarta és táncoltatta az alázúduló hópiheket. Ilyen időre mondjak, hogy a kutyát is vétek kizavarni. Hat óra. A két öreg megszeppenve, megcsendesedve, aggódó szívvel ül a kályha mellett: ez a karácsony est is jól kezdődik... Halasz István pöfekel: nyavalya vinné el ezt a ronda szivart, egyszeriben milyen rossz lett az ize! Az asszony sóhajtozik. Egy ideig rejti a könnyet. Aztán mar nem is rejti. Sem a könnyéi, sem a sírását. — Ne sírj, anyja, hiszen még megjöhetnek. Öreg este van. A falióra mar a kilencet is elütötte. Odakinn a hirtelen jött tel tombolasa nem szűnik, ha lehet még fokozódik is. A kályha mellett ülő két idős ember kölcsönösen biztatja egymást. Inkább az asszony szorul biztatásra. Tudja azt a férfi s meg is tesz mindent, hogy némiképp enyhítse az egyre elkeseredettebb, aggódóbb és szomorúbb párját. — Mikor az első világháborúban voltam és fogságba estem... — ...180 kilométert gyalogoltál le derékig érő hóban, csikorgó fagyban. Ezerszer elmondtad mar, István. — Tévedsz, Eszter, azt meg soha nem hallottad tőlem, amit most akarok elmondani., — Nem tudsz te már nekem újat mondani, István — sóhajt az asszony melyet, keserveset. — Az ötvenhat év alatt mar mindent elmondtál... — Feláll, ki akar menni. — Maradj csak, majd en kinézek! — Magara borítja a baránybéléses télikabátját es korához kepest szokatlan fürgeséggel iszkol kifele. Beletekint a hófehér világba, megborzong, kis ideig toporog a huzatos tornácon, majd bemegy a szobába. Az asszony könnyaztatta szemeben reménytelenseg es bizakodás ül. — Semmi? — kérdi. — Szűnik mar a szel ereje, a havazas azonban... Te, Eszter, meg nem is vacsoráztunk... jo, jo, ne nezz ram olyan haragosan, nem éhezek én sem, csak eppen eszembe jutott, hogy ezúttal elmaradt... Persze, persze, majd együtt megvacsorazunk, ha megérkeznek, mert biztosan megérkeznek nemsokára... — Magad sem hiszed, csak mondod... — Tudod, mit csinálok? Kinyitom a nagykaput, hogy mindjárt betérhessenek. — Kisiet a havas éjszakába, szélesre tarja a kaput, a szél majd lecibálja róla a báránybélésest. Nyavalyát csillapodik ez a ronda szel, majd elviszi az embert, gondolja magában, s kedve lenne egy nagyot, kiadósat káromkodni, azzal talán könnyítene a lelken, dehat karácsony est van, a bekesseg ünnepe, ilyenkor megsem illő... (folytatás all. oldalon) 9
