Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-11-07 / 43. szám
Thursday, Nov. 7. 1974. 9-«AMERIKAI MAGYAR SZO FERREIRA ÖREG J0S£ NEM TEH VISSZA Jose Ramon Maria Manuel Perreira 1926-ban született Santa Isabelleben. Apja orvos volt egy lepratelepen, s Perreira művészetére nagy hatással volt gyermekkorának szomorú környezete. 1947-ben került Santiagoba, ahol kozgazdasági-ujságirói szakot végzett. Másfel évet töltött az Egyesült Államokban, UNESCO-ősztöndijjal. Egyetemi tanulmányai során ismerkedett meg a baloldali mozgalmakkal. Tanulmányai befejezése után visszatért hazájaba Chilébe. Allendének lelkes híve volt. A fasiszta hatalomatvetel után rövid ideig hazájában bujkált, majd Paraguayba emigrált. Jelenleg uj kötetén dolgozik, melynek címe: A néma stadion. A junta indexre tette írásait, könyveit elégették. Kertész Balázs A fuvarozók sztrájkja már hetek óta tartott. Az országos méretű elégedetlenség ekkoriban erte el tetőpontját; a szocialisták radikálisabb politikát követeltek Allende elnöktől, a jobboldal a rendszer bukását varta. Es valahol Eszak-Amerikában szövögette hálóját a monopoltoke pókja... Öreg Jósé minderró’l mit sem tudott. Ö kenyérért jött Santiagoba. Egy északi banyászfaluban élt családjával. Napok óta eheztek, már zuzmót téptek a kövekről, azt főzték meg forro vízben, amikor elterjedt a hir, hogy a fővárosban lehet kenyeret kapni. Öreg Jósé is elindult, hasonlóan sorstársaihoz, nem érdekelte politika, polgárháború, sztrájk, államosítás, merénylet, monopólium, egy szó vezérelte: KENYER! Nem egeszen igy képzelte santiagói látogatását. Először járt a fővárosban. Gyermekfejjel szállt le a bányába, és azóta szinte csak aludni jött fel onnan. Szabadnapjait teljesen lefoglalta családja — igy nem jutott ideje Santiagöra. S hogy erre az útra mégis sor került, annál nagyobb érdeklődéssel járta a varost. Csalódott. Nem tornyosultak elelmiszerhegyek a sarkokon, hosszú sorok kigyóztak a nyitva tartó üzletek előtt, kenyeret csak jegyre lehetett kapni. A várt nagyvárosi forgatag helyett — otthon állandóan antofa- gastai élményeit mesélte, zsivajt, nyüzsgést, kirakatokat, autókat, fényreklámokat, idáig ez volt az egyetlen nagyváros, ahol megfordult — kihalt utcák fogadtak, katonai őrjáratok, néhol egy-egy tank, es a városi ember fogalma azokkal az ideges, kapkodó alakokkal azonosult agyában, akikkel Öreg Jósé e néhány itt töltött nap alatt találkozott. Öreg Jósénak sok fáradtságába — es pénzebe — került, mig kényerjegyhez jutott. Állt a sorban, és félhangosan dörmögött: — Itt valami nincs rendjen... A mögötte álló férfi felsóhajtott: — De mennyire nincs, öreg. És csak rosszabb lesz... Óreg Jósé ijedten és értetlenül bámult a férfira.. “Megkapom a kenyeret, és itthagylak, te istenverte varos!” — gondolta. Másfél óra múlva felejtett minden bosszúságot, nehézséget, kellemetlen meglepetést: vegre kezében erezhette a Kenyeret! Vaszonzacskot húzott rá, majd gondosan kórbe- tekerte újságpapírral, es az egesz csomagot a hóna alá csapta. “Ideje hazaindulni!” — gondolta, es elégedetten, kicsit sajnálkozón, talán egy kis kárörömmel nezte végig a mögötte húzódó sort. Immár a csomaggal hona alatt baktat a Santiagó- ból Valparaisóba vezető ut fele. “Majd csak felvesz valaki!” — reménykedik. Sétál, közben dudol, es meg-megsimogatja a Kenyeret. Kiáltás csattan a háta mögött. — Hé tata, álljon csak meg! “Katónak”, — gondolja Öreg Jósé, összébb huzza megviselt kiskabátját, magához szorítja a Kenyeret, és megszaporázza léptéit. Futó léptek dübörgése. — Állj már meg, vén szarházi! Öreg Jósé futni kezd. Fiatal katona dühtől eltorzult arca villan előtte, es ütést erez a válla táján. Öreg Jósé megfordul, de újabb egyenruhákba ütközik. Áll a katonák gyűrűjében, torkában dobog a szive, de elszántan öleli a Kenyeret. — Mi van a motyóban, öreg? Öreg Jósé nem válaszol, csak ellenségesen méregeti a kommandót. Az egyik katona a Kenyér felé nyúl. — Nem — kiált fel Öreg Jósé, és kabátja alá próbálja rejteni kincsét. Valaki meglöki hátulról. Arccal zuhan a porba, am a Kenyeret nem engedi el. Rúgások érik, de Öreg Jósé most csak a Kenyérrel törődik. “Milyen jo, hogy becsomagoltam!” — fut át rajta, es pillanatra bársonyos, vörös öntudatlanságba zuhan. Aztán remiik, hogy fölemelik, görcsösen markoló ujjait lefejtik csomagjáról, es Öreg Jósé már nem érzi mellen a Kenyér meleget, mely átizzott vásznon, papíron, kabáton, ingen... ...és Öreg Jósé, aki élettelenül lo'gott az erős kezek között, hirtelen kitépi a Kenyeret a katona márkából, félrelöki az útjában álló legényt, és fut, maga se tudja merre, de fut — a Kenyérrel, talán hazafele. Gépfegyverkerepelés. Öreg Jósé elejti a csomagot, es felbukik. Egy katona ugrik oda, villámgyorsan kibontja a Kenyeret a vászonból, és magasra tartva mutatja társainak: ^ Kenyer! — es bosszúsan földhöz vágja. Hirtelen kisüt a nap. Sugarai meg-megcsillanak a reggeli eső ittfelejtett tócsáin, egy keskeny fénykéve a pocsolyában fuldokló kenyérre telepszik. A viz lassan magaba szivja a kenyér illatát. URBAN ERNŐ: Öreg legenda Kevély kucsmája égig ért, feszült a pofacsontja, vagy hetven hosszú évig élt, meseli mende monda, betyárok cimborája volt, halottas agyán is dalolt anyam apjának apja. Erdőket őrzött hajdanan kovas puskával vállán, azóta tölgyfa lett talán, vagy szárnyaló szivárvány. Elporlott rég a csontja már! Barátom, gyöngyös a pohár, idézzük, iddogálván. A karcsulábu szarvasok télen márkából ettek, akár a jámbor utasok, túzehez telepedtek. t I I Bajszáról morzsát csipkedett a jégmadár, s barátja lett a hencegő veresbegy. De nyáron, nyáron, mint a kan, elmarván a világot, bitangolt nagy bozontosán, hétszam embert se látott. Moha volt nyugovohelye, s ha elfogyott a kenyere, roppanó makkot rágott. Mikor a hosszú hallgatás már mellét megfeküdte, bekapta ujjat a vadasz, hogy harsanjou a füttye s ha szunyókált is, fölneszeit minden betyár, es utrakelt, vagy a kulacsát küldte. Es est hullongván a fűre, szólt a levelibéka, billent a baglyok nagy füle, hasalt a hold árnyéka, és szépapám, hogy este lett, nyulat nyúzott, es sót vetett a fortyogó fazékba. Mikor már lelohadt a füst, es lankadtak a lángok, szűrükben bort és birkabuzt hozván, a vad betyárok fújták a forro eledelt, s hogy éhük nyúlhűssal betelt, jöhettek is a lányok! Sikoltozott a csimpolya, dadogó duda dünnyent, repedt a ringó rokolya, csikorgó csizma dübbent, es szépapám a táncosát ragadva árkon-bokron át, a csalitosban tűnt el. Néha még látom: égig ér, akar a falu tornya, elporlott rég, es mégis él, hazug a mende-monda. Moha lépte be lábnyomát, de most is őrzi vadonét anyam apjanak apja.
