Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)

1974-10-24 / 41. szám

Thursday, Oct. 24. 1974

AMERIKAI MAGYAR SZO

Szepek voltak a teli estek, amikor az asztalon halomba gyűlt a fosztott pehely, oreganyok, falubeli nenek es vihancolo fiatal lányok ültek a mecses koré, nemcsak a tollfosztas kedvéért, hanem hogy pisla fenyeben, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vege-hossza nem volt a mesének, mondokanak, jo vitézekről és elátkozott kiraly- kisasszonyokról, úgy hallgattuk, akar a bibliát. Nem hiányzottak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek — lelkemre mondom — itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, s amelyek hősei majdnem mindig zsivanyok, hegyilegények voltak. Melengeti az ember szivét, ha a maga nyomorusagaban, elesett- segeben ükéi vitézségéről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfujtuk a pelyhet, mind, amikor az öreg Lovisne arról meselt, hogyan küldött egy Janosik Juro háromszögletű levelet a Palugyay urasagnak, megirva neki,, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a Palugyay kastélyba, az urasag lanyanak lakodalmára — s három nap múlva egy este hiába állitott pandúrokat őrségre a vár- megye, jánosik Juro ott termett a lakodalmon és mind egy szálig elszedte a nemes urasagok ékszereit, drágaságait.

Melengetőén szépek voltak ezek a teli estek. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind mesébe foglalták az öregek, akik meg ertettek hozza, könyveket Írtak róla, teli remenyseggel es biztató jövendöléssel. Mintha ezen a csupahegy földön, a Tatra alatt mindig csak a múltban es a jövendölésekben éltünk volna — annyira sivár es elszomorító volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mesebeli igazság csak nagy áldozatok, jo vitézek vere aran élhet, sok-sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik sohasem viseltek királyi bibort, de kihunyt eletűk ezernyi ezer, millió szemben gyújt lángot.

Egy ilyen vitézről szol ez a történet. Nem volt szálfa termetű, vallas deli legeny, erejeben Janosik- hoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkét eves. Jankónak hivtak, a pusztaarki űszopasztor fia volt. Szeplős arcarol két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kémény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiúval, a kovacsmuhelyben hancuroztak. A cimborái ezért “drótozottnak” is csúfoltak, amitől mindig méregbe gurult.

Az ezerkilencszaznegyvennegyedik ev télén Pusz- taarkon mar december elejen lehullott a ho. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már jo két honapja lehajtottak az irtványrol, és az állatok most elegedetten kerodztek a meleg istállóban. Voltaképpen a pásztoroknak is már mind odahaza kellett volna lenniük, megsem jöttek meg. Jankó apja se.

Rajuk köszöntött a karácsony este, s Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikóban. Nem volt otthon más, csak Jankó az anyjával, meg a két hugaval. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskóban körülötte, szerte a faluban a gond, amely elvette szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettegesse erősödött bennük.

Azon a napon, eppen karácsony ünnepen, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Amikor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporazta lépéséit. Nemsokára belökte a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsipte kezet hona alá dugta, úgy melengette.

— Elvitted? — kérdezte az anyja.-El.

— Ott voltak?-Ott.

— Meg nem jöttek a nyomukra?

— Még nem.

— Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret.

Jankó leült a lócara, leheletevel melengette meg az ujjai hegyét, aztan megfogta a fakanalat. A kek- szegélyes tányérból párásán szállt a köményes leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pitvarajto hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat fele pillantott — az ajtó nyilásaban szürkebundas német tiszt jelent meg, lovagló pálcajavai Jankóra mutatott:

— Hol voltál?

Jankó meredten nézett a tagbaszakadt katonára, keze megfogta a fakanalat, de arca elsapadt, torka kiszáradt. Az anyja se birt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte.

— Nem tudsz beszelni? — hörrent rá a tiszt, és szijas vegu pálcája Jankó arcan csattant.

— Mit csinál? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia felé.

— Hol volt a kölyök ma reggel? — kerdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja fele ment, csak közvetlenül előtte állt meg.

— Hol lett volna? Hat az erdőn. Eleseget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti. Az utolsó etető az övé, az ő gondjaira bíztak, a tanácsbeliek is figyelmeztették, hogy télén se feledkezzék meg az állatokról.

— Úgy? Tarisznyát miért vitt magával?

— Hát csak nem fog ehezni kinn az erdőn.... Egy kis kenyeret meg szalonnát raktam bele.

— Úgy? Szalonnát? A partizánoknak( mi? Mars velem!

A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta es maga előtt kilökte a házból.

Az anyja rimankodott, könyorgött, összekulcsolt

kezzel futott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikor- gott a ho, a tiszt premgalleijan ezüstösen csillogott lehelete nyomán a hóharmat.

Jankónak arra sem hagyott időt, hogy magára kapja a ködmónet, kiskabátban, hajadonfőtt kergette maga előtt -a gyereket. A fagyos szel belekapaszkodott hajaba, pirosra csípte az arcát. A hazakból ünneplőbe öltözött emberek bámulták rajuk, de Jankó nem szegyenkezett. Büszkén ment elől bátran, dacosan, elszántan.

— Erre! — ordított rá a tiszt, és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is, ahol nemetek tanyaztak.

Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a falépcsőn.

Ezért néhány ökölcsapas erte, a tiszt a fülébe sziszegte nemeiül,egyszotagosan: “schnell”! Amikor az anyja is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a nemet visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett, ott maradt hat a kis fatornácon, vart a fiara.

A kocsma mellekszobajaban meg négyén ültek, olyanok, mint az a tiszt. Hogy tisztek voltak-e, vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bujdosik az erdőben az apja és sok más falubeli ember. Nem bírjak kiszimatolni a rejte- küket, de nem is tudjak meg soha, gondolta magában.

Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy üres pohár, de a palackban még félig volt az ital. Jankó az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg — mögötte a fainai volt a szeneslada, előtte halomba hányt tűzifa.

Jankó úgy erezte, hogy a szörnyű hétfeju sárkány barlangjába került, ahonnét csak ravaszsággal vagy csoda módon szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle. Árulja el az apjat meg a többi partizánt, mondja meg nekik, hol a rejtekhelyük, ami után oly régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magaban.

— Hol az apad? — kérdezte hirtelen a tiszt, aki idehozta.

Jankó hallgat.

A németek a fejüket nyújtogatták feléje, tágra nyílt szemmel meredtek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely mar elkopott es csak a csomó all ki belőle.

— Hol az apad?-ordít ra az asztal mögül egy aszott képű, apró termetű dühös mitugrálsz, a hangja csattan, mint a puskalövés.

Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogjak, hogy teli lesz a teste fekete véralá- futasokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apáekat.

Erre gondol, amikor az egyenruhások odarohannak hozza es arcat éri az első csapas. Utána a második, a harmadik. A csomo melle a deszkára ver fröccsent. Az öve. Nem is érzi, hogy eleredt a vére — csak latja, amint pirosra festi a padlót. Aztan kiszáradt torkában érzi edeskes izét. A kezén is latja a nyomát, amikor megpróbál védekezni, letörülni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerűi. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt kód lebeg, akarcsak odafönn az irtvanyon túl, ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavat nem hallani, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha ringatna, biztosan Daróchegy felöl száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sörszikláig, furcsa alakokban gomolyog. Sarkanyfejhez hasonlatos, minden pillanatban val(Folytatás a 11. oldalon)

—.s