Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-07-11 / 28. szám
Thursday, July 11. 1974. Erdős István;----- AMERIKAI MAGYAR SZÓ KÉSŐ ŐSZ erezte, hogy a sirás visszaadta az erejét. Legalább tudja most már, mi történik vele, mit kell csinálnia. Könyörgött a nyugalomért. — Egy munkaegységet kerestem mama is, ebben a borzasztó szélben! A lovak felkapaszkodtak a Csere-partra, a szeker- derékban asszonyok ültek. Özvegy Magyar Lajosne széthúzta egy résnyire a nagykendőjét, s lenézett a falura. Csak egyszer haza érjünk mar, moccant volna a szája beszédre, de az asszonyok mozdulatlan dermedtségben kuporogtak mellette. Hiábavaló volt itt minden szó, a szél elkapja az ember hangjai, s levágja a kerekek alá. Az újtelep ritkás villanylámpasora egy kilométerre sincs már, es a temetőtől az ut valamivel jobb, a rohano szelet is akadályozzak a hazak, a fák. A szélről eszébe jutott a távvezeték zúgása, a távvezetékről a madár,amelyik délelőtt ott verdesett a drótok között, mig csak a sok szikra közül le nem zuhant a földre. Összeszaladtak az asszonyok, mindenki sajnalta a szép madarat; senki sem akadt, aki azt mondta volna, úgy kell neki, minek szállt a drotok közé. Hallotta valamikor gyerekkorában, hogy beteg madarat szájból kell itatni, hát megpróbálta eletre kelteni, de nem sikerült. Még ki is nevettek erte, hogy itatja a döglött madarat, hiába. Kar volt azért a gyönyörű állatért, soha nem látott azelőtt meg ilyen szinpompas tollú madarat! Ha nem szegyellte volna, el hozza haza, de igy csak otthagyták egy répalevélcsomó tövében. Nehéz ez a dermedtség, ez a munka ilyen sáros-szeles hidegben, de érdekes, hogy mindig történik valami. Ma is itt van ez a madár! Miért röpült neki a rengeteg drótnak, épp ott, ahol az asszonyok répát ástak? • • Belemerült a gondolataiba, eszre sem vette, hogy a faluba értek, s a szeker megállt a ház előtt. Alom es ébrenlét határán motyogott maga ele tovább, a kocsis szólt hátra, hogy hazaért, szálljon le. Alig birt feltápászkodni, elgémberedett lábaba, derekába sehogy sem akart visszatérni az elet. Borzasztó nehéz volt leszállnia a szekérről. Az asszonyok utánadobták a kis zsákban a néhány répát, amit céklának hozott haza. Markolta volna a zsák száját, de nem volt ura a kezének, az ujjaira fagyott sár, mint egy páncelkesztyú, megbénította. A csizmájával tolta a répát a hidlas alá, ott legyen, ne a sárban, az utón, mig érte jön valaki a házból. A kiskapu kilincset könyökkel nyomta le, az udvar mely sarat kerülgetve cammogott a házajtóig.Halaszthatatlanul kívánta a lavór meleg viz simogatását bokaja körül, az előszoba fogasán meg beleütközött egy fenyegetően meredő kőkemény viharkabátba. Bosszantotta, hogy idegen van a házban. Belép sárosán, összefagyottan közéjük, s a lánya majd úgy csapja össze a kezet, mintha nem tudna, répaásásbol október vége felé igy szoktak hazajönni... A szinészkedés arra való, hogy a vendég azt higgye, ők az istennek sem akarják engedni a téeszbe az anyjukat, de nem lehet neki parancsolni. Keserűen felsohajtott. Csak lenne egyszer békességrontó erős akarata, hogy kimondaná, itt hazudnak. Este ők állítják be fél hatra, csörgőre az órát. Csörög az óra, ébresztő, neki, ha enni akar, muszáj mindennap menni a munkaegységért. A szobában négyen voltak. Lánya, vasúti altiszt veje az asztal mellett ültek, vacsoráztak, levest kanalaztak. Unokája hasalt a tűzhely melletti heverön, zsebrádiót szorított a füléhez, loboncos-bozontos nagy fejét úgy lobálta a zene ütemére, hogy nevetség volt nézni. A vendég a tisztaszobából áthozott székén ült, az ablak előtt. Csend volt. Olyan csend, amin érezni lehet, éppen abbahagytak a beszédet. A sáros csizmáját nézték félreérthetetlenül. A lánya felugrott az asztaltól, megfogta elgémberedett kezét, és mint egy bűnjelet emelte meg a vendeg felé, és kezdte mondani a maga mentségét, anyja erőszakosságát. — Hogy azért a harminc-negyven forintért kepes, édesanyám... Mossa meg a kezét, édesanyám, forró vízben, szappannal. Itt a lavór, tegye rendbe magat, ha már... Nem lehet magának parancsolni. A vendég öregember volt. Fehér bajuszos, szép arcú. Örökhagyó gazdag nagyapa — szája körül biztonságérzettel — mosolygott. Nyerges-hegyes orra szigorúvá tette meg a mosolygását is, vizkék szeme kidülledt, ahogy meresztgette az öregasszony fele. Magyarné sziszegve merítette lábát a forró vízbe. — A céklának való répa a zsákkal még kint maradt az árokban. Úgy összefagyott a kezem, hogy nem bírtam behozni — mondta, és mutatta könyökig sáros kezét. — Lacikám, hozd be azt a répát, meg mielőtt elviszi valaki! A húszéves unoka felült, megvonta a vallat, egy orkándzsekit vett magára. A konyhaszekrényhez lépett, elhúzta az üvegajtót, a rózsás bö’gre alól kivett egy húszast, s elmen’óben a vendéghez fordult. — Maga meg, öregúr, szálljon le arról a hülyeségről, hogy elveszi a nagyanyám. Érti? Ilyen cirkuszba én nem megyek bele. Becsapta maga mögött az ajtót. Az anyja riadtan kiabált utána. — Neked ehhez semmi közöd nincs, kisfiam. — Ami azt illeti, Erzsó, hát en azért vagyok itt, hogy megkérjelek. Két éve Özvegy vagyok, te meg kilenc éve. Úgy gondoltam... — szólt a vendég. Az öregasszony nem tudott a lányára, vejére nézni. Úgy gondolták. Úgy gondoljak. Mind úgy gondoljak. Legyen a falu csúfja hatvannégy évesen. Szeretett volna védekezésből az ura emlékere gondolni, de alig sikerült felidézni magában egy mosolyát, tekintetét. A lánya mohó, kövér arca táncolt előtte, ha kinyitotta a szemet, ha lehunyta. Az öregember arról beszélt, minden megvan az ő portáján, ami egy komplett kis háztáji gazdasághoz kell. Magyarné csak szófoszlányokat hallott, nem volt mar dermedt, görcsbe fagyott a keze, lába, de a legbelűl elöntötte valami nagy fojtó hidegség, eltompult, majd megfulladt tóle. Rince, szőlő, tehenek, libák, végvásznak... A lanya bólogatott a súlyos beszédre. Az öregasszony könyörögve nezett körül, kit hívhatna segítségül. Azt akarta mondani, hagyjatok lefeküdni már, hagyjatok pihenni, de nem jött hang a szájára. Csak ült roskadt vadakkal, lehajtott fejjel. Aztán váratlanul a tarka tollú madár jutott eszébe; a szerencsétlen pusztulása. A madárhoz kapcsolódó szomorúságtól különös módon megkönnyebbült, szeme könnyel telt meg,szája sírásra görbült. Kezébe temette az arcát, felzokogott. Ettől végre abbamaradt az öregember monoton beszede. — Mondjon valamit már ezekre Albert bátyám- . nak, édesanyám... A lánya mellette állt, alnokul simogatta a haját, újra meg újra sürgette: — Mondjon már valamit, na. Szolaljon már meg, édesanyám! Zsebkendőt vett elő, megtörölte arcát, szemét, Megmosott kezére nezett. Jo volt a tisztaság pillanatnyi öröme, de újra csak a répalevelek hűvös, hideg nyirkosságát erezte tenyerében. Az asszonyokra gondolt, akik egesz nap mellette hajlonganak, hallani vélte a kések zuhanását a répafejekre. Milyen jo ülés esik a fonnyadó repalevélcsomokon, milyen jó a bizalmas beszélgetés az asszonyokkal. Es a munka... Amig az ember csak mozdítani tudja kezet, a munka mellett marad, hoz valami szépségét. Örült neki, hogy eszébe jutott ez a dolog. Mert akárhogy is lesz, aki dolgozni szeret, nem maradhat egyedül... FODOR JENŐ Fodor Jenő, második I . / i generációs magyar natal- ember Coloradóból, nyerte el a Moszkvában tartott Csajkovszkij-hegedűverseny második dijat. A versenyen senki sem nyerte el az első dijat. A második dijat Fodo- ron kivul két szovjet he- gedünmvesz érdemelte ki. Fodor Csajkovszkij hegedűversenyét játszotta szabad módszerrel. A19 biró többségé szerint Fodor azért nem nver- he el az első dijat, mert átlépett a szerző által előirt szigorú kereteken. Fodor, 24 éve ellenére nagy sikereket ért el nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európa több országában is. A verseny befejeztével Fodor hangversenykőriít- ra megy a Szovjetunióban. A fiatal hegedűmú’vesz egyike azoknak a magyar származású zeneszeknek, akik gazdagítottak az Egyesült Államok zenevila'gát. Az USA 200. évfordulójának megünneplésével kapcsolatban cikksorozatban írunk majd azon honfitársainkról, magyar tudósokról, művészekről, zeneszerzőkről, sportemberekről, írókról,épitészekről, jogászokról, filmrendezőkről, e’s anemzetiélet minden más terén működökről, akik tehetségükkel, építő munkájukkal hozzájárultak az ország előrehaladásához. PAVOL SURZIN: A FOLYÓ Mint a harangláb mellett: fent madárfészkek, szél ringatja az ágakat. Kalciumot, mangánt, vasat és uránt sodor, opró élőlények nyüzsögnek benne. Csupa remegés, ragyogás, rángás. Juharfák nőnek itt, és szájak találkoznak, mint a csónakok. Folyik, a hegy súlya löki tovább, s az alkony kíséri ki a tájból. De előbb még a partok kiszippantják az erejét. SZITÁSI FERENC fordítása — 5
