Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-14 / 7. szám
Thursday, Feb. 14. 1974. 9 AMERIKAI MAGYAR SZO. MÓRA FERENC |40 eve halt meg 1934. február 8-an Mora Ferenc író, ujságiro, régész, a 20, |sz.-i magyar prózairodalom egyeni hangú művelője. Kiskunfélegyházán született kisiparos családból. Nyomorúságos körülmények közt vegezte el középiskolait es szerzett tanari oklevelet a budaMÓRA FERENC pesti egyetemen. A tanari pályát hamarosan felcserélte az ujsag- iróival: 1902-ben Szegedi Napló munkatársa, 1913- ban főszerkesztője. Mint ujságiro a radikális polgári ideológia szemszögéből biralta az országnak, a „Magyar Barbaria”-nak a feudális rendszerből eredő fonákságait. Emiatt felségsértési pert inditottak ellene. 1917-ben Tömörkény István utódaként a szegedi Városi Muzeum igazgatója lett; o kezdeményezte a Tisza es Maros menti asatasokat a népvándorlás kori sirok feltarasara. Az első világháború után lelkesen köszöntötte az 1918-i októberi forradalmat, majd a Tanacsköztarsasagot. A proletár diktatúra bukasa után üldöztek, fekete listára került, mig 1919-ben meg kellett válni a Szegedi Naplótól. Egy 1922-i cikkéért, amelyben a politikai gyilkosságokért a kormányt tette felelőssé, nemzet- gyalazas címen perbe fogtak. Szegeden halt meg. Szépirodalmi müveiben elsősorban a Szeged környéki parasztság es kisemberek eletenek kitűnő abrazoloja. Az egyszerű emberek iránti szeretet, a nép eletismerete, a tudatos nyelvmuveszet es a társadalmi igazsagtalansagok lattan eles szatiraba csapó Ízes humor adja meg munkásságának jelen» ( i tőségét. ' M •• I> « i > . i| Első ónálló müve, ,,Az aranyszoru bárány című ifjúsági regeny 1902-ben jelent meg. „Négy apanak egy leánya” (1923) és „Hannibál föltámasztása” c. kisregénye (1949) „Hannibal tanar ur” cimen film is készült belőle, az ellenforradalmi rendszernek kimeletlen szatiraja. Az „Ének a búzamezőkről” (1927) haboruellenes regeny, sok szép részlettel, de a forradalmi esemenyek olykor tévés, kiábrándult megítélésével. Ugyancsak a paraszti nyomorúságot mutatja meg „Földhözragadt Janosék 1932-ben és Földnelküli Janosek 1932-ben” c. tárcasorozata. „Aranykoporso” c. történeti regenye (1932) a pogány és keresztény kultúra küzdelméről fest eleven képét Diocletianus császár korában. Mely humanizmusának bizonyítékai novellái, kar- colatai és cikkei is, amelyek eletmuve nagyobb részét a lkotják. Az én első tanítóm Irta: MÓRA FERENC. A napsütéses hosszú őszre kegyetlen tél következett abban az esztendőben. A nagy hófúvások betemették a malomházat, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok csak olyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetődött felénk soha s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltését. A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fuj a Dunáról, melyik a Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a széltestvérek a malomház padlásán és harsogva, zúgva kergették egymást ki és be a szelelőlyukon. Egy este édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz. — Mert itt van már az időd gyerekem és olyan oktalanul csak mégsem nőhetsz fel, mint a ló-sáska az árokparton. Azt hiszem, akkor estem gondolkozóba először életemben. Fülheggyel hallottam már én egyetmást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szivvidámitó dolgok. Ez a jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak. Persze csak olyan vad-tanitónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereket, akik az igazi iskolát messzitették vagy drágálották. A Kese kalapos iskolájába nem kellett se könyv, se irka A ka'apos az ajtaja felső felére felirta krétával az ábécét s a gyerek addig rajzolta az alsó felére, mig egészen Írástudóvá vált tőle. Meg lehetett tanulni minden betűt, csak az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betű s azt nem is tanította. Aki az ő iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett megismerni, hogy mindent i-vel irt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az ő diákjai nem azt kérdezték: hogy “hogy vagy”, hanem azt, hogy “hogi vagi?” Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyikok se járnak, mégis egész jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. — Szeretném, ha ember lenne belőled, gyermekem — rezzentett ki apám abból a nagy hallgatásból, amibe beleestem, mig ezeket elgondoltam. — Az is leszek édesapám — feletem rá hirtelen, de jobbnak láttam lenyelni a többit, amit gondoltam. Csak én egyszer nyomára jöjjek azoknak az ősi kincseknek, amikről a bűbájos Küsmödi mesél! Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola- műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott és megciró- kálta a bozontomat: —De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném! Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanitlak én téged irni- olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el. — No azt megnézzük — nevette el magát az édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no azt szeretném látni, mikor belőlem szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszivektől telik. Akárhogy fütöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S ez a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyüszüs ujja rajta a palavessző. Lesz-e a világon valaha gyémántból faragott iróvesszü, amely drágább lehetne a munkában megbámult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől resze- lősre fújt vézna ujjnál, mely sütés-főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépirómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bá- komokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábanyomához hasonlítanak! Sokat sirtunk és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se és voltak kedves, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A “g” betűnek sohasem fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább nőnek szeméből omlottak miatta. S az “o” betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam Írni a számmal is, csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is. A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül lehet. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer mesz- sziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H-betünek a létrájában. Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe: KINCS Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsirás. — Te, az S betűt megfordítva Írtad, — kacagott édesapám. Nézd, igy kell azt Írni. Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított. S ha gyorsan irok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva irom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig tele szalad könnyel a szemem s megcsókolom a szivemmel a ráncos kezet, mely e ki- gyóbetüt először mutatta meg nekem. ADY ENDRE FÖL - FÖLDOBOTT KÖ Föl-földobott kő, földedre hullva. Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet. Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajtott kő, bus akaratlan. Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába mindenha szándék. Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is.