Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-17 / 3. szám
Thursday, Jan. 17. 1974. AMERIKAI MAGYAR SZÓ; s SZABÓ PÁL: Hajnali négy óra volt. Vastagon dolt a ho a házra, fára. Só Mihály kenyeskedve, gangosán kopogott végig a nagyutcan, a padló nyikorgott, szajaban az eljövendő idők jo ize keringett, hogyne. Nagy sor ez nagyon. Mert So Mihályt Szekeres András gazdá- ék disznótorba hívtak. Úgy ment az utcán, mintha utána nézné az egesz falu, felágaskodva bámult be az udvarokra, ránézett a hallgatag ablakokra, kapaszkodva, lábujjhegyre állva, mert tudvalevő, hogy Só Mihály apró termetű ember volt es Szekeres gazda harmados kapasa. Mikor megfogta az utcaajto kilincset, visszanézett még, hogy hátha valaki meglátja vajon es majd tovább újságolja a hajnalon: hogy ni-ni! So Mihályt Szekeres gazdáék disznótorba hittak. Azok, akik ezt halljak, tovább mondják; hiába, disznótorba megyen So Mihály. De nem járt az utcán senki. Meg- köszorulte torkát es benyitott tehat. A tornácon nagy garral verte le csizmájáról a havat, agalva, kényeskedve. A tornác kongott, a ház döbörgött és a hó is, mintha erre várt volna, vastagabb pasztákban dóit le az udvarra. — Adjon Isten jó reggelt —nyitott be az ajtón —, egészségükre kívánom az éjszakai nyugodalmat, ha vöt egy kicsi — köszönt ilyetenképpen, kezet összedörzsölte es hunyorogva állt meg a lámpafényben. — Adjon Isten jó reggelt, Mihály. Köszönjük jó kívánságodat és hasonlóképpen kívánjuk — fogadta a köszönést a gazda, Szekeres András, aki éppen egy rettenetes nagy késsél babrált az asztalon. — No, üljél man le. Esik, esik? Só Mihály megholtként. Mi lesz akkor, ha ezek a disznótort a hóeses miatt elhalasztjak? Hiszen hetek óta készült ö már erre. Hogy, ilyen finnyások is az időbe ezek a gazdak. — Esik, dehát ez meg semmi, haszen úgy szép a disznótor, ha feher, — védelmezte az időt es leült egy székre az agy elébe. Takarosán összetette két csizmája szárát, sarkat csendesen összekocogtatta, két hüvelyke szaporán kerülgette egymást. Körul- körul. Mint a motolla. — Csakis So Mihály, csakis — mondta ki a vetőt a gazda, aztan asszonyara szolt: — Anyja te. Keresd meg man azt az üveget. So Mihály tette magát, mintha ezt nem hallotta volna. Pedig tudta, hogy a gazdáne most a szekrényhez lepett, most kinyitja, most benne kaparasz... olyan muzsikával csórrentek össze a cseszek, üvegek, hogy kejesen behunyta a szemet. Csak akkor nyitotta ki, mikor megállt előtte a gazdasszony. — Kóstolja csak, Mihály. Barack. Kisüsti... — Hu... ha — futott össze So Mihály szájában a nyal. — Éppen evvel álmodott az éjszaka. Kisüstivel. Barackkal. Mert hajh, az efféle itókáknak Só Mihály a hiret hallotta cgupán, nagyon messze esik a kisüstitől a harmados kapás. Mindazonaltal megemberelte magát es azt mondta: — Köszönöm szépén, haszen nem azért jöttem en... — de vigyázott, hogy a hangja ne áruljon el se egyet, se mast. — Fogadd el mán, Mihály. Hiszen disznóölésre készülődünk most. — Az üveg csábítón löttyent es Só Mihály meredt nyakkal nyújtotta ki az üveg után a kezet. Kinyújtotta az üveg után a kezet, amelybe őszi hamvak, fenyek, szelek voltak bedugaszolva, de kegyetlen józansággal arra gondolt, hogy eppen csak megcsókolja az üveg száját. Legfeljebb egy parányit kóstol bele, egy gyüszünyit, lehelletnyit, ezt is csak azért, hogy ne mondhassa, még kisüstit se ivott a gazda-disznótorba. Szép es emberséges volt benne a szándék, de az üvegben volt a hiba, hogy olyan mohon a szájához billent. Egyetlen egy kortyot ivott csupán, de az aztan korty volt, meg kell adni. Kicsit rémültén bámulta a gazdáné könyökét, ahogy az üveget az asztal közepere tette. Mintha tűz volna, de mégis édes volna, ügy ömlött széjjel benne a barack, szaja mosolyra húzódott és sapkáját a tarkójára taszította. Csudálatos, milyen kedvesen ketyeg a falon az óra. Pár pillanatig csendesen tollászkodtak szemeben a tárgyak, de megrémült, mert egy pillanatban úgy latta, hogy Szekeres gazdának négy szeme van... vagy három? 0 mar nem is tudja... Szekeres gazda újra felvette az asztalról a kést, hüvelykujjat vegignyomogatta az élen es azt mondta: — Nezz ki man, anyja, hogy mi is lesz evvel az idővel? A gazdasszony kiment és ha visszajött volna hamarosan, nem is lett volna semmi baj. De ez az, hogy az asszonyok néha olyan hamar mennek, vissza pedig olyan soka jönnek, hat igy esett, hogy ezenközben újra a So Mihály szájához billent a barackos üveg. Unalomból. Tisztára unalomból. Az igazság az, hogy nem ivott sokat. Honnan is tudna egy harmados kapas, hogy mi a sok a barackból, mi heves? Nem volt több az egész mindössze, befelé való nézés es mégis, karikára görbült tőle a valosag. Mint a perec. Vagy mint az óros itt no, a kemence tetejen... Nem szolt volna egyetlen szót az égvilágért, dehogy szolt volna. Csak lassan, felel- mes nyugalommal kezdte olvasgatni Szekeres gazda mellényén a gombot. — Esik a most is — toppant be a gazdasszony es kendőjéről lerázta a havat. — Na hat... mit szólsz te ehhez, So Mihály? — kerdezte a gazda, mintha idő, tel, disznó sorsa a So Mihály gondjaira volna bizva. So Mihálynak keresztül száguldott a fejeben mindaz, amit a szamára a disznóölés vagy nem őles mellett tartogatott a mai nap; csak van jo dolga, hogy nem hagyja annyiban, ha mar egyszer ilyen szépen indult... Felállt, de meghajolt, mert úgy erezte, hogy menten a mennyezetet éri a feje, pedig a valóságban elveszett a magas szobában apró termetevei es kévés híja volt, hogy el nem rikkantotta magat. Iszonyú erejebe került, hogy nyugodtan kimondhatta: — Megölöm en, ha csakánybalta hull is... — s felvette az asztalról a legnagyobb kést, megmarkolta es felelmesen járatta körül szemet a szobában. — Hat akkor szóljál anyja a szomszédoknak is — rendelkezett a gazda és ez a rendelkezés aztan az ajtót So Mihály mögött végképp betette. Mert hajh, a disznóölés ele újra időtlen idő fordult, ezen időben pedig az üveg újra So Mihály kezébe került. A gazda unszolására pedig. O, Szekeres András egyáltalán nem is^ik. Dehogy iszik. Dehat jo ez annak, aki el vele... Só Mihály élt vele az alkalommal es ivott. Ivott szemérmetlenül, vadul. Ivott elszántán, ivott a szegény harmados kapasok szomjusagaval es utana minden olyan egysikba folyt. A lampa, a gazda a kemence es a szomszédok... igen, a szomszédok, akik nagy kívánságok között adtak kézről kézre az üveget. A hóesés kicsit meghökkentette, de aztan elszántán bujt be az akolba. Bátran. Elsőnek. Megöli o, ha maga az ördög is... — Melyik ólba van a hizo, Szekeres gazda? — kiáltott ki és lassan, félelmetesen csikorgatni kezdte a fogat. — A túlsó ajtón! — kiáltott a gazda, mert a csendes beszedet darabokra tepte a fergeteg. — Melyik a túlsó, az errülso vagy az amarrulsó? — rikkantott ki az akolból Só Mihály es a két ajtó közt babrált! — Mondom, hogy a túlsó, na! — feleselt a gazda, mint ahogy illik és szél elöl, ho elöl a gallérba húzta a nyakát. So Mihály most mar végképp megzavarodott, de aztan röhögve nyitott ki egy ajtót, ahonnan veszes száguldozássá! ugrott ki egy disznó, mint valami rém. A szomszédok fülere, farkara kaptak, a disznó ordított. So Mihály késsel kereste a torkát és egyszerre minden olyan csendes lett. Nyugodalmas. A gaz dasszony sietve hozta a lámpást es ekkor .látták, hogy fiaskoca fekszik oldalán a havon. A szomszédok almelkodtak, a gazda káromkodott és So Mihály nem birta tovább, bokazva zenditette ra a nótát: — Sehaj, amit vilagiletómbe kerestem... JÓZSEF ATTILA FAVAGO Vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva, zúzmara hull szárnyas hajamra, csiklándani benyúl nyakamba - bársonyon futnak perceim. Fönn, fönn a fagy baltája villog, szikrádzik föld, ég, szem, a homlok, hajnal suhint, forgács-fény röppen - amott is vág egy s dörmög közben: tövit töröm s a gallya jut.- Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz! Ha odasujtsz körül a sorshoz, az úri pusztaság rikoltoz - a széles fejsze mosolyog.
