Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-18 / 16. szám

Thursday, April 18. 1974

W1HAB KlJUtA:

Fasizmus

Ági a svábhegyi német parancsnoksag egyik épületében vécéket tisztogatott, padlót súrolt, fát, szenet hordott fel a pincéből. Kikotorta a kályhákat és a hamut, meg a szemetet két vasvődörben egy erre a célra kijelölt helyre hordta. Amikor a nehéz vödröket keresztül cipelte a hátsó udvaron, mindig odapillantott arra a mellekszárnyra, ahol az apját halálra kinozták. Az anyja akkor már nem volt meg, eltűnt, öngyilkos lett, vagy belőttek a Dunába — nem tudta. Rettenetes volt az ablakokra nézni, amelyek mögött az apja meghalt, de nem tudott magának parancsolni. A feje arra fordult, mintha rugón járna es a füle meg a teste megtelt elnyújtott, iszonytató orditassal.

— Oóó... óóó...

Minél többször jarta meg ezt az utat, annal erősebben es tisztábban hallotta a félelem a kin vonítását. A hangok mint hosszú, élesrefent kések szabdalták tizenhat éves lelket. Mindig ugyanott és mindig mélyebben, úgy, hogy a sebek sohasem tudtak összeforrni. Nem sejtette, hogy az a súly, ami a vastartályok kiürítése után is a vállán marad, a gyorsuló idő. Hogy hónapok alatt sok-sok évet öregedett, azért néz időnként mereven maga ele. S ezert tűnődik megnevezhetetlen gondolatok gubancába bonyolódva, amelyek nyomják, szorítják mindenfelől. Egyszer az udvaron az egyik kikötött farkaskutyát megpofozta egy macska. A német katonák harsogó hangon nevettek, örültek az önként adódó, váratlan mulatságnak. Neki éppen csak hogy megrándult az alsóajka a teliszáju, gyermekien örvendező kacagas helyett. Mintha legalább egy méternyire lebegne a fold felett, másik légióban, amelynek köde elhomályosította a kutya meg a pofozkodo macska képét, s a fogékonyságot a látvány humora iránt.

Neki Hans osztotta ki a munkát, ö ügyelt fel a takarítónők csoportjára. Az asszonyok némán végeztek a dolgukat. Egyik sem szolt a másikhoz, s a köztük élő egyetlen gyermeklányhoz, Ágihoz sem. A beszéd szigorúan tilos volt, de a riadt szemek pillantása valóságos huzalrendszert létesített a jövó- menő katonák feje fölött.

Hans korát nem lehetett eltalálni. Nyurga volt, kissé hajlotthátu, sovány arcán függőleges, puha ráncokba gyürödött a bőr. Szeploi barnán ütköztek ki a sápadt alapból, mint hirtelenszőke hajabol a sötétebb szálak csikjai. Éppen úgy lehetett koravén fiatal, mint kamaszos jellegét megőrző középkorú férfi. Láthatóan Ágival törődött a legtöbbet. Ellenőrizte az utasítások végrehajtását, a mellekhelyise- gek tisztaságát, az előszoba és a nagy váróterem parkettájának minden centiméterét. Áginak, ha a vécé elromlott, az ő parancsara néhányszor puszta kézzel bele kellett nyúlnia a kék mintákkal erezett fajánszcsészébe és a kis lefolyókagylóba. Bemocsko- lódott kezének látványa felvidámitotta Hansot. S talán — cserebe a mulatságért — a jóakarat halvány fényé jelent meg világoskék szemében. Egyszer, az egyik nagy bombázás után a felesége es gyermekei fotográfiáját is megmutatta Áginak. Nem adta a kezébe, csak egy pillanatra az orra elé tartotta, azután felhunyoritott a veszélyes égre es legyintett.

Máskor váratlanul — ei két Ízben történt meg — arra utasította a parkettán csúszkáló Ágit, ho^y

keljen fel és üljön le valamelyik közeli székre. Ági

engedelmesen leült, megvastagodott kezét a térdén nyugtatta. Érezte, hogy nem pihentetik, hanem ismeretlen célu-szándéku vizsgálatnak vetik alá. A súly még nehezebbé vált a lelken, hátán, s a küzdelem a meg nem nevezhető, de félelmetes gondolatokkal még ijesztőbbé. Hans mindkét alkalommal előhúzott valamiféle képesujságot, amelyben ülő, álló emberek ábrái voltak láthatók. Ági jól tudott németül, s egy aláírást sikerült elolvasnia.

„Hogyan ül a tisztafaju german es. hogyan ül a zsidó?”

Ez a mondat máglyát gyújtott alá, egette, a tűz felkuszott a fejetetejéig — de nem moccanhatott. Hans összeráncolt homlokkal figyelte a rajzokat, meg ot, pillantásának ingajárata csak sokára szűnt meg. Láthatóan nem volt pontos az egyezes. Előre- hátra csúsztatta Ágit a széken, s csak hosszú percek után bökött a parkettara meg a kefere. Később egy szem savanyucukrot pottyantott le a padlóra.

Máskor másféle újságot vett elő. Ebben nagyon csúnya arcok sorakoztak, nagy orrú, elálló fülű, vastag hajú zsidó férfiak es nők fényképéi, meg meztelenre borotvált, nyújtott lapos és préselt koponyák. Hans ilyenkor maga ele parancsolta Ágit a tűrhetetlenül izzó máglyára, és feszült figyelemmel vizsgálódott. Áginak ugyan sötét haja es szeme volt, de kerek feje-arca, pisze orra semmiképpen nem hasonlított a fenykepekre. Hans nem annyira rosz- szaloan, mint inkább értetlenül bámult r’a, meg az újságra. Láthatóan meghökkentette az a szabálytalanság, hogy az irás, az illusztráció, meg a valóság nem fedi pontosan egymást.

— Nem volt árja beütes a családodban? — kérdezte Ágit. Meredten nezte, s a hangjában reme'nység bujkált.

— Nem - felelte Ági. Valamelyik szakállal körített rabbi-arcról eszébe jutottak az apja egyik művészettörténeti albumában látott képek. Ezek közül az egyik a romai San Paolo di fuori templom alatt húzódó katakomba falat mutatta. Rajta szent Peter es szent Pal profilrajzával, amelyet az üldözés elöl odamenekülő első keresztények valamelyike karcolt a kőbe. Szakállával, eló’reugró, horgas orrával, vastag ajkaval mindkét apostol pontosan odaillett a német lap fotográfiái közé. Ezt meg is mondta Hansnak és csak utólag rémült el a tulajdon bátorságától. De Hans fölényesen mosolygott es a levegőbe csapott szeplős kezevel:

— Ez természetes. Azok is csak vén, huncut zsidók voltak, akik ráerőszakoltak az árjákra a ti rab- szolgavallásoto kát.

Ági azt, hogy Péter és Pál is zsidó volt, nem tudta, de nem mert kérdezősködni. A legyőzetes zavarát a felelem sem tudta az arcán eltakarni. Hans szemében ismét megcsillant a jóakarat. Zacskót húzott elő a zsebéből és Ági ölébe dobott egy kockacukrot.

Ezek a szemlek, vizsgálódások es ajándékok valahogyan összekapcsolták okét. Ági Hans közelebe igyekezett, ha abból a bizonyos mellekszárnyból lárma, jajgatas es nyújtott hangú orditás hallatszott. Vagy, ha észrevette, hogy a takarító csoportból megint eltűnt egy asszony.

Az is megtörtént, hogy a hátsó udvaron valamelyik katona mulatságból ráuszította a gondjára bízott farkaskutyát. Az állat a vezényszónak engedve nem marta meg, nem is ért hozzá. Szemközt állt vele, merőn nézte, s amint öt a menekülés ösztöne megmozdította, már ugrásra rándult. Nem emelhette fel a lábát, karját. A rémület karót vert a testebe, s húsába vágó gúzsba kötötte. Odakovült a földhöz. Es mert az első pillanatban még nem fogta fel, hogy a hosszú, fehér fogak nem tépnek bele, a rettegés kioldotta, feltépte a záróizmokat. Meleg lé csurgott végig lábszárain es csepegett le a földre. Ágit akkor járta át először a hús, a test szörnyű megalázottságának érzésé, amint ott állt a szegyen- nedvességtől sötét kis szigeten. Hans is a nevetőkkel nevetett és később megmagyarázta neki, hogy azért félt, mert gyáva. Nem tehet róla, ilyen a fajtaja. Máskülönben nem ijedt volna meg egy olyan kutyától, amelyik még a ruháját sem szakította el. Egy kis maradék vajaskenyérrel is megajándékozta előadás végén. Ági sokáig tartotta a szikkadt félkarejt merev ujjai között. Arra gondolt, hátha majd úgy ugrasztják neki a kutyát, hogy harapja, marcangolja — s a gyomra csomóba húzódott a kínzás ezernyi módjának sejtelmétől.

Két nappal később, amikor már órak óta súrolta a parkettát, s a meleg viz gőze mint áttetsző felhő vette körül, Hans pihenjt vezényelt és egy szem cukrot hajított oda neki. Ági alig tudta kiegyenesíteni merev derekat, amit otromba koloncokkal húzott le a hajnalban kezdett munka fáradtsága. Amig a cukrot forgatta a szájában, Hansra nézett. A hirtelen tamadt hala, s a koraerettsegnek az a kínzó ösztöne, hogy kitapogassa sorsat, legyőzte benne a félelmet. Ami addig még nem történt meg, megszólalt anélkül, hogy kérdezték volna.

— Maga nagyon jó hozzám — mondta halkan, hogyha kell, letagadhassa tulajdon hangját. — Mar többször adott nekem édességet. Hiszen bármit tehetne velem,le is lőhetne, nem igaz?

Hansrol, aki górnyedten üldögélt a sarokban, elszállt az unalom. Láthatóan felélénkült, szemét gúnyos, de jo indulatu fölény fényesítette ki.

— Latod, milyen ostoba vagy? — mondta oktató hangsúllyal. — Csak úgy... mert eszembe jut, vagy mert kedvem tamad, nemlőhetlek agyon. A magamfajta katona komolyan veszi a fegyelmet. Ha parancsot kapok rá, az más. Akkor igen. Akkor megkapod a golyot. Érted a különbségét. Mi?

Elégedetten bólogatott, mint akinek sikerült maradéktalanul megmagyaráznia egy alapvető fontosságú dolgot. S mint aki azt is tudja, hogy a másik fogyatékos értelmével még igy sem képes őt egészen megérteni. ••

Hirtelen észrevette Ági szemeben a fagyott rémületet.

— Már megint becsinalsz? — kerdezte es nemi sajnálkozással csóválta meg a fejét. — Na, csak tartsd vissza, ami ki akar jönni. Hiszen nem azt mondtam, hogy ez holnap lesz, vagy holnapután!

___AMERIKAI MAGYAR SZÓ-L— a