Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-04 / 14. szám
Thursday, April, 4. 1974. Ha rágondolok, még most is érzem, hogy megüti valami a szivem. Nem szenvedélyes viharossággal, csak finoman, szinte leheletszeruen, mint fecske, röptében a vizet. Bujdosó Erzsikének hívták, melegfényu szeme bársonyos volt, akár a májusi alkonyat. Mindennap együtt mentünk az iskolába, mert ók is a Gyepsoron laktak. A sarkon vártam fa, én vittem a táskáját és az iskola kapujában neki adtam az uzsonnámat, amit a nagymama dugott mindig a zsebembe. Rendszerint egy piros almát, vagy sárga körtét. Erzsiké ott nyomban megette, hersent a foga alatt, s en áhítattal figyeltem az orra tövében hancurozó szep- löket. Ha kívánta, felmásztam a legmagasabb fára, lehoztam a madárfészket. Csináltam neki egyszer sárkányt, aminek papír hasara torz arcot festettem. Vettem neki medvecukrot a vásáron és olyan sípot faragtam fűzfából, hogy a csordakutig elhallatszott a hangja. Egyébként,ha egy kis időnk volt, akkor a csorda- kuthoz jártunk, ott találkoztunk. Itt fogtam meg először a kezét. Most is erzem tenyeremben a re- megéset, olyan volt, akár egy ijedt kis madar. — Esküdj meg, hogy csak az én feleségéin leszel! Megesküdött. Őszinte volt a szeme és tiszta az esküje. Soha Őszintébb esküt azóta nem láttam. Mezítláb voltunk, s utána futni kezdtünk a fűben. Olyan boldog voltam akkor, hogy nem tudtam magambafojtani. El kellett valakinek mondanom, s ki másnak mondhattam volna el, mint Bakos Andrisnak. Szegény fiú volt, apja napszámba járt, s ott laktak ők is a mi utcánkban. — Elmondok neked egy titkot, de soha senkinek se szabad megtudni. Csak akkor, ha majd nagyok leszünk! Andris sapadtan nézett rám, mint aki tudatában van szerepe roppant fontosságának. — Sosem mondom el senkinek! — Ígérte meg, s utána elmeséltem neki Erzsiké esküjét a csorda- kutnkl. Azt is mondtam, hogy megcsókoltam, pedig az nem volt igaz. Andris lehajtotta a fejét és remegett a szájaszéle. Aztán teleszaladt a szeme könnyel. Akkor fel sem tűnt ez nekem. Csak később tudtam meg: o is szerelmes Erzsikébe. Nyár utolján, amikor mar szeptemberi útra készítettek a városi gimnáziumba, még egy nagyot játszottunk a kertbén. játék közben Andris egy rez- krajcárt talált. Zöld volt már a penésztől, de olyan türelmesen csiszolgattuk, hogy másnapra úgy feny- lett, akar az arany. Andris vitte haza megőrzésre. En akkor már bucsúzkodtam. A kert lombos diófájától, a nagy udvartól, ahol kacsak csapata hápogott állandóan, a háztól, amelynek ablakába anyám mindig friss virágot tett, az akácfás utcától, a virágos réttől es a mohos csordakuttól. Elképzeltem azt is,mit mondok majd Erzsikének. Megfogom a kezét, a szemébe nézek és azt suttogom: „Isten veled! Várj ram, visszajövök hozzad!” Ettől úgy elérzekenyültem, hogy zokogni kezdtem. Lehet, hogy majd ő is sir. És a nyakamba borul. Atfon két fehér karjával. Lehet, hogy egy hajtincset is ad majd az útra. De nekem is kellene valamit adnom. Mit is adhatnék neki? — tűnődtem, s akkor eszembe jutott a rézkrajcár. Neki adom, őrizze meg, mint a szerelmemet. Futok is nyomban Andrishoz. — Hozd a pénzt magaddal, délután lemegyünk a csordakutra! Te leszel a tanú! Milyen izgatott voltam! Hogyan készülo'dtem. Kiloptam a szekrényből első fehér ingem, felhúztam az uj nadrágot és a barna szandált. A kapuban vártam Andrist, de nem jött. Amikor már nem bírtam tovább, elfutottam érte. Arca riadt volt, amikor meglátott. — Miért nem jössz? Hol az aranypénz? — Nincs! — nézett rám dacosan, de remegett közben a szempillája. — Nincs? — léptem hozzá közelebb es láttam a rémületet a szemében. — Nincs! — ismételte meg es erősnek, bátornak akart látszani. — Hova tetted? — Kaptam el a karját es a falhoz nyomtam. Vézna, gyenge fiü volt Andris. — Elvittem!... Neki adtam!... Én... En adtam oda, ha tudni akarod!... — Te? — erősödött a karom szorítása es ereztem meleg, vonagló testét. Most megölöm! Meg kell ölnöm! — Én — halkult el a hangja és behunyta a szemet. — Mert én is szeretem !.... S tudd meg, o is szeret!... Engem szeret!... Hirtelen elernyedtem. Minden eró kiszaladt belőlem, csak álltam ott bambán, aztan hazafutottam. Onnan meg ki egyenesen a retre, neki a legelőnek. Amikor már elfáradtam, a főidre vetettem magam, és úgy feküdtem mozdulatlanul, hosszú, hosszú ideig. Hányszor csalódtam azóta. Szerelemben, barátságban, de egy se volt olyan mely, olyan igazi, olyan merhetetlenül fájdalmas, mint az az elsó csalódás. Alkonyodott mar, amikor haza indultam. S másnap a reggeli vonattal elvittek az újvidéki gimnázium első osztályába. Aztán elsodort a sors, messze kerültem a szülői háztól. Néha-néha beszámoltak a kék borítékokban érkező kusza sorok a régi faluról, emberekről és házakról, ismerősökről, családtagokról. Erzsiké férjhez ment, elvittek egy távoli bánáti faluba. A férje ivott, részeges volt, folyton verte, s ebbe korán belehalt. Andris otthon maradt, kitanulta k cipészséget, jonevu mester lett belőle. Találkoztam vele, amikor néhány évvel ezelőtt hazamentem látogatóba. 0 ismert meg, odajött hozzám az utcán. — Nem haragszol? — állt meg előttem és szemében mintha ugyanaz a régi riadtság tért volna vissza. — Dehogy haragszom! — öleltem meg. Erzsikéről nem beszéltünk. A rézkrajcárról sem. Csak a csordakutról, a rigó fészekről és öreg tanítónkról. — Hogy megy most neked? — érdeklődtem. Elmondta, hogy cipészszövetkezetben dolgozik. Nagyon szép cipőket készítenek, s szállítanak minden felé az országba, még Belgrádba is. Újvidéken is árulnak egy üzletben Temerinben készült szövetkezeti cipőt. De ne vegyek, csinál o nekem, meretre, olyan lesz, hogy még Pesten is megnézik. Örültem neki. Mértéket vett, elkészült a cipó. Már csomagoltam a visszautazáshoz, amikor elhozta. Pénzt nem akart elfogadni. Azt mondta: barátságból csinálta. Viseljem csak egészséggel. Nagyon megszerettem azt a cipőt. Úgy simult a lábamra, mintha nem is borból, hanem bársonyból készült volna. Ha messzi útra mentem, mindig magammal vittem, jártam benne Brüsszelben, voltam Moszkvában, tapostam a leningrádi havat, sétáltam a prágai óváros nagy kövein, végigkísért Dalmácián, lépkedtem benne Dioklécián régi várában, Raguza piactérén, Roma és Nápoly utcáin. Még a kopogását is szerettem. Kip-kop! Könnyű kis cipő volt. Aztán a múltkor észrevettem, hogy elkopott a sarka és felfeslett a bőre. Nézegettem, forgattam a kezemben. Aztan sóhajtottam: — Vigyetek a cipészhez! Készülődök most is egy hosszabb útra es eszembe jut a régi cipő. Keresem, de még mindig nem csináltattak meg. — Ugyan, csak nem viszed azt a vacakot? De viszem. Azt akarom. S idősebb korában az ember mar csökönyösebb, ilyen apróságokhoz is ragaszkodik. Csinálják csak meg! A napokban jövök haza, ott all a cipő fenyesre glancolva, újjávarázsolva a fürdőszobában. Örülök neki, fel is próbálom. Olyan, mint újkorában. Bekukkant a fiam is, meglátja a lábamon és újságolja: — Apa, en hoztam haza. Tudod,mit mondotta suszter? — No? — nezek rá es felkészülök a cipó védelmére. Mert ne mondjon nekem semmit ez a pesti suszter: Andris temerini cipőjéről. Nem engedem. — Azt mondja, hogy ezt a vacak pénzt találta benne! — mutatja a rézkrajcart. — Hol? — jövök izgalomba. — A sarkába volt ágyazva. A vas ala... Forgatom a kezemben. A régi rézkrajcar. Amit Andris sosem adott Erzsikének. Csak hazudott. Szerelmes volt nagyon és hazudott! Aztan most visszacsempészte nekem. Azért kopogott olyan szépen a cipó sarka! — Kell ez a vacak neked, apa? — néz rám a fiam és kérne. — Kell !— mondom kissé fojtottan, mert Összeszorul a torkom. — Talán valami talizmán ?-nevet ram a gyerek. — Talizmán? — Nem szolok. Hogyan is mondjam meg, hogy több ez minden talizmánnál. Ez a régi falu az akácfákkal, a rét a kuttal, a kert a diófával. Erzsiké szőke haja, a virradatok és alkonyatok, lepkék, színek, izek es a harmatos fu a talpam alatt. Az ifjúság ez a rézkrajcar. —AMERIKAI MAGYAR SZO---- a I SOBEL OVERSEAS CORP. I IKKA FŐÜGYNÖKSÉG 'MJ‘ UTAZÁSI IRODA - IBUSZ HIVATALOS KÉPVISELETE SZÁLLODA FOGLALÁS — IKKA UTALVÁNY—LÁTOGATÓK KIHOZATALA. VIZUMSZERZÉS - GYÓGYSZEREK ÉS VÁMMENTES KÜLDEMÉNYEK. IKKA Magyarországra. — TUZEX Csehszlovákiába ■ ............. ................... 1 1 ..............I1
