Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-28 / 13. szám
Thursday, March. 28. 1974 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Zsákutca Viharos gyorsasaggal költöztek össze. Meglátni, megszeretni és közös fedél ala bújni valóban egy pillanat müve volt. A szó szoros értelmében egymásba botlottak. Mindketten másfelé néztek az utcán, amikor a válluk összekoccant. Éva kerekre nyitotta amúgy is mindig csodálkozásra kész szemét, s mielőtt a „sziát” viszonozta volna, azon tűnődött, hogy látta-e mar ezt a fiút, vagy csak remélte, hogy ma vegre találkozik valakivel. A presszóban közösen guberálták le a hat negyvenet. Sokadika volt, de különben sem dúskálták az anyagi javakban. Pali mondta is, hogy lila pénzt csak másodikan lát, háromnál többet akkor is csak másoknál. Ezen nagyot nevettek, es mulatságosnak tartottak a kisasszony előretolt agressziv tenyerét is, ahogy a két kávé árát kérte — előre. Valahogy minden olyan könnyűnek, légiesnek tűnt, pedig szinte kizárólagosan csak gondjaikról, bajaikról meséltek egymásnak. Éva elmondta, hogy egy borsodi faluból jött, mert nem akart otthon megpeneszedni. Bevallottta, hogy nem ilyennek képzelte a varost, hogy hideg és közömbös, akár meg is halhatna, senkinék nincs rá gondja. Pali arról beszelt, hogy festő lesz, mert masok is mondják, tehetsége van hozzá. Egyelőre könyvelő, de a számokkal teli rubrikák között is mindig kepéket lát. Munkatársa torz ábrákat vél felfedezni a szamoszlopok kusza összevisszaságában, neki uj meg uj forrnak tűnnek a szemebe. Szüleivel is ezert ugrott össze, mert nem ertettek meg. — Vásárhelyi — mondta — az igen!. S hogy a lány elcsodálkozott a sohase hallott néven, lelkesen magyarázni kezdett a színekről meg a formákról. Éva nem sokat értett a fiú szavaiból, de odaadóan szívta magába az uj ismereteket. A kávé már régen kihűlt, mire észrevették. Fel- szedelőzkódtek, és nekivágtak a koraesti városnak. A kapualjban Pali bátortalanul megsimogatta Éva arcát, es azt mondta, hogy szeretné megcsókolni. A lány elcsodálkozott: igy is lehet? Harmadnapra egy dúledezö külvárosi ház gazdája joszivuen — havi 1500-ért — befogadta őket, a papír ' nélküli part. A szűk és salétromos kis albérletben szőttek nagy terveket a holnapról. Éva tanulni kezdett, leerettsegizik, Pali festőiskolára megy, majd lakast is vesznek, és lesz gyerekük. Furcsa volt az első közös reggel. Szótlanul öltöztek, es a munkahely fele menet se beszélgettek. A nap hamar eltelt — ilyen gyorsan tálán még soha —, es már menni is kellett haza. Egyikőjük sem tudta megmagyarázni, de valahogy nem akarozott az uj otthon felé igazítani lépteiket. — Kellek neki — biztatta magat Pali. — Számit rám — mondogatta Éva. Este tovább szőttek a tegnapi terveket. Nem mondtak áe többet, se kevesebbet egymásnak. Mosolyogtak, de ez már meg sé'közelítette az első találkozás oromét. Az ismert hangsúlyok, a hasonló mozdulatok a hét végére kibirhatatlanná valtak. Mar nem beszélgettek. Mindkettő igyekezett a másik kedvére tenni, Éva főzött, Pali esténként virágot hozott, de pillantásuk már nem találkozott. — Tevedes — gondolta Éva napjaban többször is, de nem merte becsapni maga mögött az ajtót. — Kibírhatatlan - csattant fel egyik délelőtt Pali, amikor egy hosszú. számoszlop egyeztetését elhibázta, s a munkatársai nem értették, hogy mitől van úgy oda. A munkahelyi gondok egyébként is lassan meg- sűrusodtek a fejük fölött. Éva lassan gépelt, es a legkisebb megjegyzésre is durván felelt. Palira az volt a panasz, hogy folyton meditál, bár javára Írták, hogy újabban nem rajzolgat munkaidő alatt. A hónap elejen újra be kell fizetni az albérleti dijat. Furcsa módón mindketten abban reménykednek, hogy a másik elveszti a „pénzes borítékot”, s fillér nélkül érkezik haza. A háziúr konyörtelensé- 'geben bíznak, aki kitessékelné őket a közös albérletből. S akkor tálán a zsákutcából is kikerülnének. Safran István ( BÖLCSEK MOSOLYA I RÉVÉSZ TIBOR ROVATA Anatole France-ot felkereste egyszer egy nemet ujságirónő, Blanka Voigt. Az iro nemcsak vacsorára marasztalta házánál a csinos ujságironőt, hanem éjszakára szállást is adott neki. Koran lefeküdtek, de mielőtt elköszöntek volna egymástól, France megkérdezte kedves vendégét, mikorra kivanja reggelijét elkészíttetni. A nemet ujsagirono szerényen felelte: — Nincs semmi kívánságom. Akkor fogok reggelizni, amikor ön, és csak azt, amit ön, semmi mást. France most házvezetőnőjéhez fordult, es komoly arccal utasitotta a reggeliről: — Krisztina, holnap reggelire két kanál ricinusolajat készítsen! Egyet nekem, egyet a vendegünk számára... Moritz Saphir, a magyar származású nemet humorista igy szólt egy barátjához: — Fogadjunk, nem tudod megfejteni, miért van az, hogy amikor a hölgyek sétálnak, ritkán fordulnak meg, mig a férfiak gyakran tekintenek hátra. — Nem tudom, de fizetek egy korsó sört, ha megmondod. A humorista igy felelt: — Nos barátom, ez azért van, mert a férfiak hallották, hogy Orfeusz, mikor hátrafordult, elvesztette a feleséget... Kiss Attila rajza Francois Lantier francia irot számos külföldi rendjellel tüntettek ki, a legbüszkébb azonban egy spanyol érdemrendre volt, mely tulajdonosát felhatalmazta arra, hogy lohaton vonulhasson be a toledoi székesegyházba. Valahányszor Lantier a rendjel kiváltságát valakinek elmondta, beszédét mindig igy fejezte be: — Sajnos, soha nincs idom templomba menni... Szövetkezetünknél megvolt a közgyűlés. 66 milliós forgalom* után a mérleg úgy billent javunkra, hogy minden dolgozó egy havi fizetésének megfelelő nyeresegrészesedést kapott az elmúlt évi jó munka után. A közgyűlést követően átvonultunk .vacsorára, s a nagy örömöt sörrel leöblíteni a nagyvendéglőbe. Itt megeredtek a nyelvek. A főkönyvelőnek is csillogott a szeme, amikor ezt mondta: „Na, ezt hallgassátok meg. Igaz történet.” S hirtelen csend lett. A főkönyvelő belekezdett: — Pestre utaztam a nyáron a Hajdu-expresszel. Velem szemben egy középkorú ember telepedett le. Unalmas folyton a rohanó tájat nézni. Beszélgetni kezdett. Kitudódott, hogy a karcagi APESZ-nél. boltos segéd. Eszembe jutott egy unaloműző játék: — játszunk vetélkedőt! — mondtam neki. — Kérdéseket teszünk fel egymásnak, s amelyikonk nem tud rá felelni, fizet a kérdezőnek 100 forintot. A segednek felcsillant a szeme, gondolkodott, majd igy felelt: . — Sok az a 100 forint. Vagyis maga okos ember, főkönyvelő, meg fcJiskolat is járt, én csak most taposom a második technikumot, igy ez nem igazságos. Úgy igazságos, ha maga 100 forintot fizet nekem, én viszont csak 10-et, ha nem tudunk rá felelni. Belementem. Tan igy még érdekesebb is. lesz. Sót, megengedtem neki, hogy ő tegye fel az első kérdést, ami meglepetésemre igy hangzott. — Azt mondja meg nekem a főkönyvelő elvtars, mi az: ha feldobom nyolc, ha leesik három. Gondolkoztam. Az erek kidagadtak a homlokomon. Minden elképzelhető dolgot feldobáltam gondolatban a levegőbe, de az mind egy, vagy több darabban hullott vissza. Egy sem akadt, amiből ha nyolcat feldobnak fent Összeragadna es csak három darabban esne vissza a főidre. Mar Szolnokon csattogtunk keresztül, amikor szégyenkezve bevallottam: — Hát, nem tudom! — Es tisztességgel átnyújtottam neki egy piroshasu 100 forintost. Kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugton, ezért megkértem, mondja már meg, mi az? Az én karcagi boltos segédem nyugodtan elteszi a 100-ast, keresgél a tárcájában, kiemel onnan egy zöld 10-est, s mosolyogva, de ugyanazzal a tisztességgel, ahogyan en a 100-asomat, nyújtja felem: — Én sem tudom. Tessek, itt a 10 forintja. A közgyűlés után eredményünket ünneplők jóízű nevetése felcsattant. A helyi boltos segédeké tan » .ff meg a mennyezetet is áttörte. Denes Géza TERJESSZE LAPUNKAT __ 0
