Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-07 / 10. szám
AMERIKAI .MAGYAR SZÓ 'niursday., March, 7. 1974. Rev. Gross A. László 1901-1974 Egész eleten at nehéz munkával kereste meg kenyeret. “En kissé szigorúbb elveket vallók, mint a... marxisták...irta a ‘Munka becsülete'cimű rovatában (Válogatott Írások 193. old.)- visszamegyek ahhoz a szentirási intelemhez, amely előírja, hogy ‘Orcád verítékével egyed a te kenyeredet’. Ez a parancs nem ismer kivetek, egyaránt vonatkozik minden munkabíró egyénre. Senkinek sincs joga olyan jövedelemhez, amelyet nem orcájának verítékével, tehát lelkiismeretes kemény munkával (legyen az fizikai, vagy értelmiségi) szerzett meg magának.” Hogy milyen nehéz volt az a munka, amellyel kenyerét kereste, azt egy önfeledt pillanatban vetette papírra egy másik rovatban: “Beszélgetés Írógépemmel”. V” . “...amikor keso este hazatér munkából - irta, harmadik személyben beszélve önmagáról - olyan irgalmatlanul fáradt szegény feje, hogy örül, hogy lyuk van az orrán es szelei, nemhogy kedve volna kiko- pogtatni egy-egy cikket... A napi 12 órai robot kiszivattyúz belőle minden csepp energiát, minden e- redeti gondolatot es az ily módón kizsarolt fizikumnak és intellektusnak (!) csak egy vágya van: megpihenni... Igen, fáradtan kimerültén ült le a napi 10-12 ó- rai hivatali robotolas es a szeretett hitvese s csaladja társaságában eltöltött estebed, beszelgetes után íróasztala melle s hajolt Írógépé fölé. De az is nyilvánvaló, hogy amint kopogtatni kezdte Írógépét, amint a gondolatok tornyosulni kezdtek agyában, amint átgondolta a körötte viharzó eseményeket, a társadalmi igazsagtalanságokat, a dolgozok szenvedéseit úgy itt az Egyesült Államokban, mint szerte a “szabad* világon, elfeledte a kimerültséget, szent láz fogta el és szószéken képzelhette önmagát, maga előtt ott látta nemcsak a haladó szellemű amerikai magyarok szazait, ezreit, akik között oly gyakran megfordult, akikhez oly gyakran beszélt személyesen, hanem rajtuk túl látta az egész népet, a ki- zsakmanyoltakat, vérzett a szive az igazságtalanságok fölött, felháborodva tiltakozott a vietnámi háború szörnyűségei ellen... E szent láz segített neki formába önteni érzelmeit, gondolatait. < - **** Rev. Gross A. László 1901 .február 23.-án született egy bács-megyei kisvárosban. 1930. szeptember 4.-én érkezett Chicagóba és két napra rá már beiratkozott az ottani Moody Bible Institute szemináriumába. Egy ev múlva az. Olivet Magyar Egyház se- gedlelkészeve választották. 1933. május 18.-án megkapta ä Bachelor of Theology, egy évvel azután 1934. május 21.-en a Bachelor of Divinity es ismét egy evvel később a Master of Theology diplomat és megkezdte tanulmányait a doktorátus megszerzésere. A Moody Institute pedig tanárul szerződtette. 1934-ben az East Chicago-i Első Magyar Baptista Gyülekezet a szónoki képességéről már akkor híressé vált fiatal teológust lelkészül választotta meg. Nem sokkal ezután érkezett el élete, karrierje nagy válaszútjához. Papi tanulmányai éveit mar a nagy depresszió közepette töltötte el. Érzékeny lelke hamar reagálni kezdett a leírhatatlan nyomorra, szenvedésre, amit maga körül látott, a kis kónyöradomanykent osztogatott kis adag kenyeret, levesért felsorakozott fiatalok és öregek, férfiak és nők beláthatatlan hosszú sorára, a kilakoltatásokra. És figyelte az ohazai magyarság sorsát is. Egyi- deig csak némán, visszafojtva háborgó érzelmeit, de amikor Horthyék 1935-ben az igazság legelemibb szabályait felrúgva másodszor is vád alá helyezték a büntetésüket már kitöltött magyar kommunisták némelyiket, nem tudta többé visszafojtani indulatait és egy megrázó erejű tiltakozó cikket irt a chicagói helyi magyar lapba, az Interestbe. Ez egy reakciós, horthysta lap volt, de a szerkesztője nyilvár nem tudott ellenállni a döbbenetes erejű cikk lenyűgöző hatásának es közölte azt lapjában. Azokban az időkben Rev. Gross teológiai nevelese következteben nem is gondolt arra, hogy ezt a tiltakozó cikket a radikális magyar munkások sajtójába, az Uj Előrébe helyezze el. De a lap szerkesztősége, a- mely figyelemmel kisérte az egész vidéki magyar sajtót, észrevette a cikket az Interestben és minden további teketória nélkül közölte azt a lapban. Ami azután történt, azt a következőképpen irta le Rev.Gross, akivel az evek során át állandó levélbeli összeköttetésben voltam, az egyik hozzam irt levelében: “Mikor megtudtam, hogy az Uj Előre szoszerint leközölte a nem nekik szánt cikkemet, 1935. augusztus 7.-en egy igen goromba levelet Írtam a szerkesztőségnek, amelyben a sajtó-etika durva megsértésevei és úgyszólván ‘lopással’ vádoltam okét. Követeltem továbbá, hogy levelemet közöljék le a lap jukban. “Hát le is közöltek. Azonkívül a szerkesztő (Gar- dos Emil) irt is egy levelet...Az utolsó két paragrafussal engem teljesen lefegyverzett. Logikus, világos és praktikus felelet volt, ami még nekem is imponált. En pontot is tettem az ügy után. “Ha jól emlékszem, 1937 elején mozgalom indult meg egy egysegfronti lap létrejötte érdekeben. A chicagói nagygyűlésen en voltam az egyik szonok, Gyetvai János a másik. A gyűlés után Gyetvai megközelített, nem volnek-e hajlandó ennek a lapnak népszerűsitese céljából szónoki körútra menni és onnan való visszatértemkor belepni a szerkesztőseg- be, mint vezetőségi tag. A körútra vállalkoztam, bejártam Tolnat-Baranyát, nagy szónoki sikereket a- rattam, de sohasem tudtam meg, hány előfizetőt verbuváltam. Egyik-másik ilyen gyűlésemen, mint például Trentonban, te is szerepeltek (A lapnak akkor ügyvezetője es szerkesztőségi tagja voltam.-D.Z.) “...a körútra való vállalkozásom következtében elvesztettem állásomat. Nem dobtak ki, csak válaszút elé állítottak: vagy a templom, vagy a munkásotthon! Én a szólás-és cselekvésszabadságot választottam. Akkor mégnem sejtettem, hogy ez egyúttal a nyomort is jelentette, mert sajnos New Yorkban teljesen megfeledkeztek a szerkesztosegi állasról. Ellenben a papi fekete listán mar ott díszelgett a nevem: olyan pulpitus nem akadt, amit én rám, a “kommunista berenc”-re bíztak volna...Pár hónapi állástalanság után elmentem biztosítási ügynöknek! “Hat igy kezdődött a haladó magyar sajtóval való mátkaságom. Az A.M. Világba 1937-ben kezdtem rendszeresen Írni es azóta megszakítás nélkül Írok egy rámkényszeritett másféléves némaságtol eltekintve. De még a némaság alatt is járattam a számat: kiadtam ráfizetéssel, a “Hozzászólás” c. hetilapot. Aztán jöttél te és a többit tudod...” Attól kezdve rendületlenül ott állt velünk minden harcunkban, egyre melyűló tudással, meglátással elemezte fogadott hazánk, az emberiség, a szülőhaza problémáit. Zengzetes magyar nyelven irt cikkei állandó inspirációul szolgáltak olvasótáborunknak. Boldogan regisztrálta hőn szeretett szülőhazája fejlődését, mélyről több izbeni otthoni látogatása alapján ragyogó cikksorozatokban számolt be. Munkáját önkent és díjtalanul végezte. Egyetlen jutalmazást fogadott el, azt sem tőlünk, hanem a Magyarok Világszövetségétől, 1963. júniusában e- züstermet kapott tőlük a “ külföldön élő mágyáról között végzett kiemelkedő, a népek barátságát és kölcsönös megértését, a szülőföld szereteted ápoló kiemelkedő tevékenységének szerény elisrperéséül.” Amikor a sokszorosan megérdemelt kitüntetésről tudomást szereztem, rövid kis cikk kereteben igyekeztem kifejezni azokat az érzelmeket, amelye két ez az órömteljes hir váltott ki belőlem es az olvasókból. Hogy mindez mit jelentett az ő szamara, annak illusztralasara itt közlök nehány sort egy 1964. március 7;-i hozzam intézett leveléből: * Nevezd hiúságnak, ha akarod, de engem énnél a két tributumnal nagyobb kitüntetés tálán csak akkor ért, amikor Alma Materem közvetlenül a graduálás után meghívott instruktornak. Ez pedig már olyan régen volt, hogy talán igaz se volt.” “Elenyészően kevés volt azoknak a papoknak a száma, akikben volt elég bátorság, hogy a felismert (társadalmi igazságtalanságokat) szószékükről hirdetni mérjék. Ha merték, mihamarabb meggyűlt a bajuk a felettes hatóságokkal, eretnek, renegát, kommunista, ezek voltak az enyhébb fajtái az invekti- raknak, melyekkel illettek az úttörőket. Vagy be Kellett ismerniük tévedéseiket, vagy pedig pusztul- niok kellett a szószékeikből.” Történelmi visszatekintésként irta e sorokat Rév. Gross “Krisztus és a Munkás” c. művében, de valójában saját életének sorsfordulóját ecsetelte. “Utó- vegre is Húsz Jánosok, Savanarolak és Mészáros Ló- rincek meg Martinovits Ignácok nem minden bokorban teremnek...” révedezett el a továbbiakban, nem is sejtve talán, hogy ismét sajat sorsat mérlegeli. Igaza volt. A nép ügyét fenntartás nélkül magukévá tevő papok “nem teremnek minden bokorban.” De Rev. Gross, ha a szerény amerikai magyar keretben is, ebbe a tiszteletreméltó, dicsó csoport- oa sorolható. Saját lelkében, saját megelégedésére összeegyeztette ő a keresztény hitet a munkasérdekekért való harccal. És igy, habár filozófiai szempontból természetesen fennmaradtak is elvi különbségek közte és a munkásosztály felszabadításáért vívott harcot a dialektikus materializmus szempontjából elemzők között, gyakorlatilag e különbség jeléntektelen volt. Rev. Gross minden egyes lényeges pontban 100 százalékosan megértette, magáévá tette a haladoszelle- mü munkásság célkitűzéseit, résztvett az értük vívott küzdelmekben. A legmélyebb tisztelettel adózunk ennélfogva emléke elótt, amely kitörölhetetlenül fog élni szivünkben. • ' ' - i Deák Zoltán
