Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-28 / 9. szám

Thursday, Feb. 28. 1974. Törékeny termetű, kicsi öregasszony volt Toncsi néni; valamikor szőke haja ezüstszurke glóriaként övezte keskeny, halvanybórű arcat. Keveset beszélt, keveset evett és nagyon sokat feküdt. Ferike csak annyit tudott, hogy régen, tálán tizenöt éve, ki­operálták nagyanya fel gyomrát, azóta lett ilyen kicsi es szotlan. Mostanában mindig rantottlevest főz. Amikor a fiú morgolódik, hogy miért kell mindig rantottlevest enni, a kis öregasszony csön­desen csak annyit mond: — Mert ez gyorsan kész, nem kell vele sokat vesződni. Meg az en gyomromnak ez a legjobb. De azért látszik, bantja a dolog, tudja, hogy egy tizennégyéves kamasznak tápláló eteleket, sokat, jókat kell ennie. Es rendszerint előkotor a szekrény mélyéből egy tizest, húszast, mikor mennyit tud eldugni a folyton utazgató nagyapa elöl, es oda­adja a gyereknek. — Menj, kisfiam, vegyel magadnak valami finom süteményt, vagy csokoládét. Az őszi-téli hónapokat Toncsi néni rendszerint kórházban tölti. Ferike ilyenkor teljesen egyedül marad a kicsi, sárgára mázolt agyagpadlozatu ház­ban; nagyapa csak a hét végén jár haza és meg rántottlevest se tud főzni. Igaz, vendéglőbe viszi Ferikét néha, jobbnál-jobb ételeket rendel neki, aztán presszóba mennek, öregemberek közé, akik­nek folyton az iskoláról kell beszelni és ó ezt na­gyon unja. Gyakran kap valami szép ajándékot is a lágy apától; egyszer egy gyönyörű kis vitorlashajot íozott, olyan volt, mint az igazi. De aztan egy hét nulva elkérte. meg a négyszáz forintból, amit otthon íagyott,háromszázat.Nem volt most kereset, mond- a, par napon belül mindent visszaad. Jobb, ha itthon van a nagyanya; olyankor a gye- ekek nem merik csúfolni Feriket, hogy „mit csi- íalsz a bungalódban estenként, mi?...” Nem kell verekedni és eltitkolni, hogy nagyon fel a „bunga- óban” éjszaka, hatha betöri valaki a kis‘ablakot; ; hogy még a szel zugasátol is retteg, ha egyedül /an es télen nagyon fázik, mert nincs, aki befütsön. Most, amikor legutóbb kijött a kórházból Toncsi leni, a szokottnál is vékonyabb, attetszóbb volt az irca és még kisebb lett, mint máskor. De elég erős­nek tűnt és hosszú idő után végre igazi ebédet fő­zött, meg rebarbara kompotot is csinált hét végén, amikor hármasban ültek asztalhoz. — Vegre, valami jót ettem — mondta nagyapa, elegedetten simogatva a pocakját. — Micsoda pap­rikáscsirkét tudsz csinálni meg mindig, Toncsikam! Masnap, amikor újra kettesben maradtak, nagy­anya maga ele ültette Feriket a kis nádfonatu karos­székbe, amelyet meg négyéves korában kapott. Ma is ez a kedvenc ülőhelye, hata mögött a kopott, tönkrenyuzott nyuszis párnával. — Hadd hallom, hogy is állsz az iskolával? Ferike racsudalkozott a nagyanyjára. De régen is volt, amikor a leckét kerdezte tőle! Amikor egy pálcikával dirigálta neki az egyszeregy ritmusát; amikor hangosan kellett tanulni a földrajzot, hogy csakugyan azzal foglalkozik-e... Es de jo volt, ami­kor lecke után együtt mentek sétálni az erdőbe. . Ezek futottak át most a fiú ágyán, mig beszámolt az iskoláról, meg mindenről, ami történt, mialatt nagyanyja a kórházban volt. Aztan megkérdezte: kimehet-e focizni a gyerekek köze? — Cipó kellene neked, latom — mondta Toncsi néni es tűnődve nezegette a fiú sovány lábszárait, vásott, lvukastalpu tornacipőjét. Par nappal később megint ágynak dőlt. Mar annyi ereje sem volt, hogy vizet töltsön magának. Még a tea sem kellett neki, amit Ferike főzött. Nem kí­vánta. A párnája alól kis könyvecskét vett elő, a könyvecske lapjai közül két piroshasu százast. Odaadta a gyereknek. — Vegyél rajta cipót. Barnat vagy feketét szeret­nél? — Barnat, Nem, inkább feketet... — Szaladj, vedd meg, látni szeretnem. Vigyázz, próbáld fel előbb, nehogy szoritsa az ujjaidat. Futott Ferike, nagyon őrült az uj cipőnek. Mégis barnát vett, és kicsit aggódott: mit szol a nagyanyja, tetszik-e majd neki? Szélvészként rontott be az aj­tón, az ágyhoz, a szép uj barna félcipővel. — Hogy tetszik, nagyanyám? Nem felelt semmit a kicsi öregasszony. Szelíd, kék szemeit a mennyezetre függesztette; vékony kezei letört agnak tűntek, ahogy fehéren, mozdu­latlanul pihentek a takarón. Szente Varga Mária Kiss Tamás: Japán csónakos Evezőidet itt az Ina-i parton — áhol most réce-csapat hada dőzsöl — gondosan tartsd te legény, hogy lel ne boruljon a csónak, fel ne boruljon a csónak. Kedvesemet viszi ő most, kicsi üde asszonyt. Ide ülök én is mellé, s te legény evezőidet úgy tartsd, fel ne boruljon a csónak, fel ne boruljon a csónak. Nlkltsl Aaám : Harangláb Nem kőtorony: harangláb. Nem emelték: faragták. Nem óvja jel, réz-sisak: tépett zsindely védi csak. Nincs fala — csak ablaka: szárnyatlan tárt önmaga. Gyámkő, festett üveg-kép...? — szürke szél, vérfüves rét. Nem dicséret s ájtatos orgonaszó — ácskapocs meg pocokszeg fogja át cifrátlan négy oszlopát. Harangja, hogy odavan — villámra vár szótalan. \ Porig ég-e vagy kidől? — hűlt helyét gyom veri föl Denes Géza: PILLANAT A hajdudorogi gazdasag autóbusza a vasútállo­más melletti központból indul korán reggel. A határ­ba hordja ki a dolgozókat. A busz hátsó peronján ketten állnak. Az egyik igazi szép fiú, fekete, lom­bos haja mint az ében. Arcát apró szeplök hímezik. Neki háttal a lanyka áll. Oldalt áll nekem, csak fi­tos kis orra bomlik ki vállára omló szóke hajabol A fiú most megérinti a lány karját, de az durcásan felránt­ja a vállát. Kis szünet. A fiú feje szomorúan lebukik- Ide, a kocsi belsejébe nem hallatszik, mit mond, csak a szája jár, de latszik, hogy könyörög. A lany­ka meg durcásabban rántja meg magát, mire a fiú összerezzen. A tanáccsal szembeni piactér előtt a lanyka leszáll a buszról. A fiú hosszan néz utána, de a lány nem néz vissza. Cgak lépked büszkén, sértődötten. A fiú atbaUag a peron másik oldalara, rákönyököl az aj­tókilincsre, nagyot sóhajt. Mi mehet végbe ennek a fiúnak a lelkében? Mi­lyen vihar? A szerelem gőtét verem. Jobban leveszi lábáról az embert, mint a testi betegség. Betegség a szerelem. Magam is emlékszem... regen volt, de mit szenved az ember. Kilépek a peronra, átfogom a fiú vallat együtterzö barátsággal: — Ne busulj. El kell felejteni. A fiú csak pislog. Én meg folytatom sajnálkozva: — Öcsém ne fuss olyan kocsi után, amelyik nem — » vesz fel. Legközelebb te emeld fel a fejedet, s ra se nezz, ha jón. Szegény fiú megszólal: — Azt megsem érdemli, — mondja. Azért, mert el­felejtettem bedobni a levelet. — Milyen levelet? — Hát amit a nagymamának irt. Még a múlt hé­ten megkért, dobjam be a postaládába, valami fon­tosat irt. S hát most találtam meg a táskámban. De hiaba engesztelem, csak haragszik. — Ugyan. Hat ki volt ez a kislány? — Kislány? — néz tágrameredt szemmel rám. — Az édesanyám. A bölcs magában bízik, az. ellene Felkelt szerencsét, mint valamely kemény Szírt' a haboknak csapkodásit, Érzi, de férfiasán megállja. VIRÁG BENEDEK. —'AMERIKAI MAGYAR SZÓ —-*s EGY PÁR CIPŐ HÉTVÉGEN USZODÁBAN' TENGERPARTON SÁTORBAN ES WEEKENDHAZBAN HASZNÁLJA ÖN IS FELFÚJHATÓ GUMIMATRACOT A VILÁGHÍRŰ USA területén kapható szakúzletekben, áruházakban KELSO IMPORT, INC 15 W 18th Street New York, N.Y. 10Ö10 , Phone: 212 255-0099

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents