Amerikai Magyar Szó, 1973. július-december (27. évfolyam, 27-50. szám)
1973-09-13 / 35. szám
ITiursday, Sep. 13. 1973. irodalom Tanácskérés r* írta: Gárdonyi Géza Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodtak: mindenik azzal, amelyikkel egytájon lakik. — Dicsérjük Jézust! S kioszladoztak a kiskapun. Akkor láttam, hogy a hideg, esti homályban egy szűr áll a kapit mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen. »Istenes Imre volt a szűrben, az idősebik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd, fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplés kalapja, a lábán meg az ünneplés csizma. Valami fontos ügy hozhatta. — Kerüljön kend beljebb S az iskolába vezetem. — Hogy és mint vannak odahaza? — Köszönöm a kérdéseit, mester uram, hála Istennek ... Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőr-szűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első pádon, a másik a második pádon. — Esső lesz — mondotta —, vagy esső, vagy hó, de mégis inkább esső. A kalapját oda tette az első padra. ahová a fia szokta' az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját'oldalra tolta. Azután, látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját. Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? termett-e bőven kukoricája? jó-e a vize az új kútnak? Azután elhallgattam. Jeleztem ezzel, hogy várom a panaszát. Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott. — Hát az Imre? — kérdezte fölemelve a fejét —, hogy viselkedik tanulás erányába ... — Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb. Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dicséretét. — No — szól derülten a padra nyo- mintva a tenyerét —, hát éppen ezért jöttem. De. mert nem illik, hogy csak úgy, röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsején, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán 'beszél: — Mert, hogy az éjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre t.' i. nem az ágyban alszik, csak úgy a szalmadikón a subába hurkolódzva.) Aszongya: — Nem alszik kend? Mondok: — Nem. — Hát — aszongya — mér nem alszik kend? — Mer nem tudok — mondok. Aszongya erre: — Tán. valami baja van kendnek, Isten mentse. — 'Nem — mondok —, nincsen semmi bajom. — Hát — aszongya —, akkor mér nem alszik kend? — Hát — mondok —, azér, mer nem tudok ... »— Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya: — A hízóra gondol kend? — Nem arra gondolok — mondok. > Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyújtotta, miközben beszélt: — Mert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál, meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a -gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat. Tíz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegei a gyisznó, azután úgy eszik, mint a farkas; vagy pedig megdöglik, ha Isten is úgy akarja. % Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hízóinak történetében, de azután visszatalált a feleségéhez. — Hát — azt mondja —, hogy a hízóra nem gondoltain, azér vöt, mert az Imre felől gondolkodtam. Hallod, mondok az asszonynak, Imre forog nekem az eszembe. — Imre-é? — mondja az anyjuk. — ö — mondok. — Hát aztán mit akar kend Imrével? — Hogy mit akarok? Semmit, mondok, csak éppen arra gondolok, hogyan megáldott vele bennünket az Isten. — Az ám, mondja az anyjukom, , hála Istennek. Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg. Folytatta: — Mert, hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgál- ja, csak rakosgatja. No, mondok a fiamnak: — Most nyisd ki a szemed, az ár- gyélusát. Istenes ^ekkózben elővonta dohányzacskóját és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Is-, tenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudlak, hogyan nézték meg a szentegyházat, mi a különbség 'az ottani orgona, meg a mienk között — mindez részletesen és találó szavakban szövődik egymásba és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához, csak tapogat majd a szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni, beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon; — márpedig úr előtt könnyen rátéved az ember. Hát mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét. Láttam, hogyan ád el egy, ökröt Istenes gazda és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval digná- ziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannák. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az úri fiúk hátra taszigálják. Fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély páva-csirkék között a padban. — Nini, a paraszt: — mondják azok — milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok?-A másik meg azt mondja: — De derék a csizmád! Nem szorítja-e a lábad? S a másik is szól: — Az ágyból szoktál-é beleugrani, vagy a székről? Az Imre gyerek elborult arccal megyen haza. Kicsi, gyönge szívét .hollók marcangolják. Gyűlöli és szégyeli a haját. A lábán égnek a parasztcsizmák. Legubbad a kis zöld ládájára és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás: — Mért vagyok én paraszt? Otthon az apja gyémántja volt. Hosszú, fekete haját meg-megsímogatták. Csizmáját, remekbe csinálta a mi Ádámunk. Ki érdemli meg, ha ő nem? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak: — Olyan légy, mint Istenes Imre! A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a féder- veiszről meg azt mondja: fédőrbajsz. Bolondot fordítanak belőle: meg a beteg diák is prudencjáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. 'Ügy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondta neki: — Kapa való neked, te füles! Szegény kis mártír! Mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg any- nyira megkeményedel, hogy nem ser- ked vér a lelkedből minden kis karcolás után: Apád nem tud erről semmit. Boldog mélázással gondol mindig reád! Ür lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked és a szolgabiró barátjának nevez. Valaki kéfdi: . — Hallja kend, ki az szép tekintetes úr? — Hát ki volna: az én fiam. Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Bele- növődik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öregarcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves ide- genségben. Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb^volt valamikor, s úszóhártyái nőttek. A hegyen álló fának mór növendék korában keményedik a dereka. A paraszt fiúcska is megtanulja idővel, milyen nyákkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teás csészét, mikor állva isz- szák. A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s^nem véli, hogy az pirulva megyén vele az utcán. Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban! — gondolja a fiú, és milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél. A haját megereszti, mintha el akarná adni. A balkezében kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a balkéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédőrbajsz, bagazium, Ha ezt valaki meghallotta volna. Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz, vagy orvos, vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb, a tekintete pedig éles és határozott irányú. Akkor mái fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak, nézzétek: — Ez a jó öreg paraszt, ez az én apám! • Hej, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a síkos parketten! az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vette az egész pepsenyés tálat; az adóról beszélve, reklamálincs-adót említett; mikor a mellette levő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és szívta tovább. Micsoda anekdotákba kerülnek! mennyire elválasztódnak egymástól! Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlet idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalion, hogy volt egy kis feketchajú fia, a legjob tanuló az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben; hányszor gondolta ő: ha -ember lesz ebből a gyerekből, ő szánt-vet, az övé lesz minden föld, és ő majd ősz fejjel ballagdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarat meg a pillangói és minduntalan mondogatják: — Nagyapó, kedves nagyapó! Mindez szép és érdemes is rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező. a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet. A fiú is elgondolkodik az asztal túlsó végén. Miről gondolkodik? Talán éppen arról, amiről az apja. A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös, fekete embert; megvilágította derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott, és az új csizmát Vidáman lógázta. — Hát bezony: azért jöttem én, mester uram, hogy az Imre gyereket, a fiamat... beadnám a tavasszal a városiba. OLVASÓ LÁNY (Szönyi Gyula rajza) s
