Amerikai Magyar Szó, 1973. július-december (27. évfolyam, 27-50. szám)

1973-09-13 / 35. szám

Thursday, Sep. 13. 1973. AMERIKAI MAGYAR SZÓ NEM CSAK WATERGATE Ebben a lapban mas oldalról is meg kell világítani az esemenyeket, semmint azl az U.S. sajtó, radio TV és politika csinálja — nem beszélve olyan orszá­gokról, ahol az egészet következetesen elhallgatják. Ennek a lapnak az olvasóit emlékeztetni kell arra — amiről most a Washington Monthly és a tőkés sajtó legjobb kritikusának, George Seldes-nek cikkei szóltak — hogy csupán 3-4 napilap volt az 1700 közül, amely kezdettől fogva igyekezett e politikai botrányokat leleplezni és a legtöbb még ma is csak hiányosán és fanyalogva ir róluk, ha egyáltalán — vagy éppen nem a botranyokozókat, hanem a le- leplezöket bírálja. Es nem szabad elfelejteniük, hogy még ez a 3-4 újság is kezdetben örült az indokínai „kalandnak”, az ott történtekért az u.n. „vietcon- got” (amerikai gúnynév a szabadságharcosokra), Hanoit ,Kinat es a Szovjetuniót tamadta és a Penta­gon és Saigon minden hazugságát kritika nélkül kö­zölte, tapsolva a „search and destroy”-nak, a „body- count”-nak, a „lázadok” megbüntetésének (azaz halálra kínzásának). Magyar olvasóknak az is fel­tűnhetnék, hogy amig minden 1956-os menekültnek — akár küzdött 3-4 napig, akár egy percig sem — a „szabadságharcos” jelzőt adományozták,, de meg­tagadták ezt a „kis sárga emberektől”, akik hajók, repülők, tankok, gázok, napalm nélkül 20 évig száll­ták szembe rettenthetetlenúl es sikeresen a világ legnagyobb és legkegyetlenebb hatalmával. Gyanakodva kell tehát fogadni azt is, amit egyéb­kent helyeslünk: a politikai bűnök es visszaélések feltárását, mert nehéz feltenni, hogy akik hívei vol­tak a korábbi és a mai kormányok nepgyilkos es az USA-ra is katasztrofális akcióinak, lelket cseréltek volna, amikor végre rájöttek, hogy nem lehet „győz­ni”, de még a holtversenynek az áldozatai is ön­gyilkos méretűek. Nem várható tőlük, hogy most korlátlanul leszámoljanak a múlttal, amelynek bű­neiben ók is részesek. így van ez mar a Watergate témával is, beleértve Nixon hangszalagjait. Igaz, döntően fontos, hogy ennek a bűnsorozatnak rész­letei teljesen kiderüljenek, és hogy az Elnök ne ta­gadja meg a kivizsgáláshoz szükséges bizonyítékok kiadását. De egyrészt tudnivaló, hogy a hangszal­agokon könnyen lehet változtatni (ahogyan a Sza­bad Európa magyar alkalmazottai kivágtak a buda­pestieket, U.S. segítség hazug csillogtatásával továb­bi esztelen ellenállásra biztató részeket a szallagok- böl, amikor a nyugatnémet kormány azokat felül akarta vizsgálni). De ami fontosabb: a Watergate kaland csak csekély része annak a hivatalos bűn­halmaznak, ami itt már eddig kiderült. Tom Wicker, a NY. Times kiváló munkatársa igy ir erről: „Azt kérdezni csupán, vajon Nixon tudott-e előzetesen az 1972. junius 17-i betörésről es résztvett-e annak eltussolásában, olyan, mintha AI Capone-t egysze­rűen adóeltitkolónak neveznék” (ezert Ítélték csak el). A nagyközönség, folyton ezt az egy szót hallva, már-már elfelejti, hogy itt meg számtalan kémke­désről, lehallgatásról,, választási csalásról, hazug vá­dakról, panamákról, terror-csapatok szervezéséről, jogtalan ügyeszi es bírói üldözésről, megvesztege­tésről, agent provocateurökról, stb. van szó. De sok embernek, aki magat a nixoni abszolutista törekvé­seket és fasisztikus próbálkozásokat eliteli, szinten vaj van a fején (kezdve a Truman-kormany emberein, végig a tobbin) közelebb, vagy távolabb a legtöbben le szeretnék zárni az ügyet, nehogy mélyreható vál­tozások jöjjenek az USA politikai es gazdasági ele- teben. ÖRÖMUJJONGÁS GAINESVILLEBEN Széles mosoly az esküdtek arcán. A vádlottak és ügyvédjeik nem tudják: nevessenek vagy sírjanak ÖRÖMÜKBEN. A kormanyűgyészek, miután az Esküdtszék^meghozta „ARTATLAN” ha­tározatát., a szó szoros értelmében, mint bűnözők szöktek ki a bírósági épület hátsó kis kapuján és el­tűntek, mint a kámfor. Természetesen a leszerelt vietnami k&ton'akról van szó, akiket a Nixon kormány igazságügyi mi­nisztériuma vád alá helyezett 14 hónappal ezelőtt. A vád az volt, hogy összeesküdtek a Republiká­nus Part Miamiban tartott konvenciójának megtá­madására. A vádló tanuk szerint aknavetőkkel, bom­bákkal es gépfegyverekkel akarták a támadást végre­hajtani. A vád-tanuk mindegyike a leszerelt vietnami katonák soraiba elhelyezett i és a kormányköze­gek által beplántált besúgó volt. Ezek a besúgók javasoltak a gépfegyverek vásárlását és ajánlkoztak azok beszerzésére. Minden bizonnyal senki masnak nem volt mód­jában gépfegyvereket „vásárolni”, mint a kormány­spicliknek, akik javaslatukat az FBI és más kormány­közegek ösztönzésére tették. Az amerikai kormány, a Nixon kormány millió­kat költött hamis vadak kovácsolására, spiclik fizeté­sere, biroi eljárásra — csupán azért, hogy ártatlan vietnami veteránokat börtönbe vessen és elidegenít­se az amerikai népét a haboru-ellenes mozgalomtól. Az Esküdtszék 12 tágját azonban nem tudtak a Szövetségi ügyészek megtéveszteni. Amikor a tárgyalás befejeztével az Esküdtszék 12 tagja visszavonult, hogy eldöntse, bűnösök-e vagy ártatlanok a vádlottak, a 12 tag közül csak kettő volt. aki tárgyalni óhajtotta a kérdést. A 12 esküdtből 10 minden tárgyalás nélkül felmen­tést javasolt. A másik kettőt is könnyen meggyőz­tek a vádlottak ártatlanságáról es rekord néhány órán belül egyhangú döntést hoztak: A VÁDLOT­TAK ÁRTATLANOK. Az esküdtek a legnagyobb megvetéssel szemlélték a kormány-spiclik tanúvallo­mását, akik, mint a vádlottak „legjobb baratai” sze­repeltek. Ezek a spiclik a legelrettentóbb mesekkel akarták befolyásolni az esküdteket — mesekkel, melyeknek semmi, de semmi közük nem volt a vád­iratban foglaltakhoz. A vádlók csupán gummi-puskába való kavicská- . kát tudtak felmutatni, mint „fegyvert.” Peter Mahoney hadnagy és társai kálváriája 1972 júliusában kezdődött, amikor beidézték őket a Ta- lahassee-i Nagy Esküdtszék ele. Ettől a perctől kezdve, a Nixon kormány minden lehetőt elkövetett a vádlottak elitélésére, a vádlot­tak pedig ártatlanságuk bizonyítására. Ezrek, tíz, mondhatnánk százezrek sorakoztak fel adományaik­kal a vádlottak védelmére és egy. évi harc után a NÉP GYŐZÖTT. * De még ez is csak kisebb része a bunlajstrom- nak. Most a szenátusi bizottság, amelynek Kissinger külügyminiszterségét kell jóváhagyni, a legnagyobb elismerést tanúsította vele szemben, csak azt firtatva, miért kémlelte le a saját legszűkebb munkatársainak telefonját. A Szenátus, az egész Kongresszus, a sajtó, a TV nem kutatja Kissinger szerepét sokkal súlyo­sabb, világraszóló bűnökben: a háború negyeves megtoldásában, miután Nixont azzal választottak meg, hogy megvan a béke terve; Kambodzsa es Laosz lehazudott bombázásában, az előbbi allam leroha- násában, Hanoi és Haifong elpusztításában, a törté­nelem egyik legcsunyább népirtásában, a 30.000 orgyilkosságért felelőé Phőnix-akcio végrehajtásában felelős hivatalnoknak a CIAelére való kinevezésében, a nemzetgyilkos Thieu-kormány „hatalmon” tartá­sában. Ha a Kongresszus ilyen embert, mint Kissin­ger ünnepel (sajnos, külföldön is vannak tisztelői), ha az USA a katonai diktatúrák tucatjának, nepel­nyomó nácizmusának (mint Délafrika) és sok ha sonlö rendszernek védője és támogatója, ezert fele lősek legfokepen az U.S. politika vezetői es mind azok a politikai és gazdasági tényezők, amelyet mindezzel nem szállnak szembe kelló erővel, vág) eppen mindezt támogatják. Ez a külpolitika és £ Watergate gyűjtőnévén ismert belpolitikai élet par huzamos, egyik a másikat igényli és erősiti. Az i sajtó, amely Nixont a Watergate miatt támadja de nem leplezi le mindezt, bűnös abban, hogyha í közvélemény végül is megelégszik szépségtapaszokkal a politikai-gazdasági-társadalmi elet idült betegsé­geinek gyökeres gyógyítása helyett. P. 3 TERJESSZE LAPUNKAT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents