Amerikai Magyar Szó, 1973. július-december (27. évfolyam, 27-50. szám)
1973-12-13 / 48. szám
Thursday, Dec. 13. 1973 0 AMERIKAI MAGYAR SZO Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké? Egy nyírségi kis faluban huztuk meg magunkat, ahol egy talpalatnyi se volt a miénk a sovány homokból, és édeskés szagu akácfavirag gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér bótermó repce- tábláink, gólyáink, menésünk, oszlopos kúriánk, ott fenn a fiefás Tisza-parton. A világ sarkába húzódtunk, elbújni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre, ahol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az ápam, aki meleg szivü volt, s mindig szerette az embereket. Pedig átkos a rokon, az atyafi. A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb parasztházban, amely csak úgy terpeszkedett a va- lyogoszlopaival, s puffadtan nézett apró ablakaival. Hol volt ez a mi urias udvarhazunk mellett. S micsoda keserves, nyomasztó, nagy gőg áradt belőle reánk. Vince bácsi, a nagy tokáju, kémény öklu, bozontos szemű rokon, hiaba volt Szobi Kertész, mint mi, cseledjenek akart befogni. Haragudott, hogy az apam nem vetkezett vele egy gatyaszarra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az úri sorból, s a mi agunk ennyi ideig bírta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte. Hat meg az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonky Judith. A nagyanyja baroleany volt, s a rokonsága odafent virágzott a hétágu koronák világában. A Vince bácsi, a Szobi Kertész Vince felesége Csitke Eszter volt, s ennek az apja szamado csikós vala az Alföldön, s úgy suttogták, pandúr- kézen veszett el. A két asszony olyan volt, mint két éles kés. Az anyam sose panaszkodott. Hideg asszony lett, s egy szissz nélkül tűrte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pantos ládákban megőrizte regi apróviragos barsonyszoknyait, nehez selymeit s drágaságokat marokszamra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám jött-ment, káromkodott, kacagott,spekulált, reménykedett: bízott mindenkiben, várt valamit mindenkitől, s csalódott mindennap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük közt. En meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetítő az anyám és a világ között, ügy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahúzódásra. Es mégis nekem kellett kijárni az emberek közé. En voltam a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se lepett ki, ha csak muszáj nem volt. Csákén jártam ki a házból, iskolába, boltba, tejert... A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, amellyel meg kellett kiizdenünk, ez volt a legkeservesebb énrám. Nagyon szerettem a tejet, s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni, pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy legyen mit a „piacra vinni”. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut és sorolni tej után. Persze, ha az anyám beszédesebb lett volna, s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem kellett volna nekem tej után járni. Helyebe hozzak. De nem tette. És en kevély voltam az anyamra, mert szegény, mert szép és mert gőgös. Egy karacsonytaji esten nagy eseménynek lett oka nálunk a tej. Már bejártam a falut, s gyáván nyújtogattam a feher meg a vörös krajcárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt böviben. Előttem csüröltek nagy konderokban, háromlábú cseréplábasokban, s mégis, ha kértem, a szikár, eles szemű, pénzehes parasztasszonyok kiterjegettek a két kezük szárat s mind a tiz ujjúkat, es csípőre szorított könyökkel sapitottak: — Nincs, galambom, Nem lehet. Gyűjteni kell. Gyön az innep. Kell a kalacsba, bélésbe, piacra. Most áros a té. Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza. — Nincs. Nem adnak. Az anyam nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világított. Nem szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás. Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szolt, elövette a vizes korsót; vízzel kavarta a tésztát. Esen tűnődve néztem.Kint gyorsan alkonyodott, s ahogy a kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy gondolat. — Anyam... Rám pillantott. Es én kimondtam. — En elmegyek Eszter nénemhez... Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha a nagy sárgaréz kapcsos biblia, amely az almáriom polcán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek repül, csak úgy magatói... Eszter nénemtol, a rokontol, soha semmit se kertünk, ha éhen halunk is. De hisz neki volt vagy hat tehene, s a mi hazunkban három napja se volt egy kánál tej. Mindig csak köménymagos leves, meg krumplileves... Mar majd megszakadt a szivem egy kis tejert. Az ablakon bevilágított a hideg, vörös fényű napsugár, az anyám csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt: — Eredj el. Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártám, hátha megbánja, s hogy nem szólt, hamar felmarkoltam az asztal sarkáról a krajcárokat, s elsiettem. Nem. Az ajtónál meg egyszer megállottám visszanéztem az anyamra. — Menjek? — Csak eredj. Egész utón ugrált, kalapalt a szivem. A kutyák majd lehúztak, és én hogy' reszkettem tőlük! És sehol sem voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán. Egy cselédlány jött elő, az mentett meg. — Hol van Eszter néném? A cifra lány mogorva volt, dühös, ügy tetszett mintha mérgesebben vicsorítana rám a fogát, mint a kutyajok. — Az ólba — mordult ram. Igen jámboran, meglappanva, fel szemmel az ebekre sanditva mentem az ól felé. Még a szalma sem zizegett a talpam alatt. A marhaol ajtaján vastagon aradt kifele a para. Hirtelen megállottám, mintha jégbálvamiyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltásokat hallottam. — Harc beken?! — kiáltott az Eszter neuem hau» ja. de ug\. mintha nem akarna kiáltani. Dulakodás hallatszott, valami deszka, a s/.enatar tó oldala recsegett mintha hozzáloktek volna valakit. — Komisz! — lihegte Eszter neuem. - Di*/no komisz! Valami férfi hang kacagott, halkan, nvihogva. Megismertem. \ kocsisuk volt. Pál féri. a daru tollas legenv, akiről meg en is tudtam, hogv a cil ra szolgain miatt hagyta ott a regi helvel. » állott be Eszter nénemhez. — Mit akarsz? — sziszegte a neuem. — Gyujjon ki! — mondta a legeny. — \z iccaka gyüjjön ki. Csönd lett. Es en úgy állottam, mint a bal van v. \ rémület fura, kicsi gverekszobra. Pedig nem értettem a >zo hol semmit. — Eressz! - sziszegte újra a neuem. — Kigyun?... Ki?... Ha nem gyiiii ragvutom a házat. Engem ne bolondijjou... Ma man mcgitetelt ki is gyújjön... Ijfélbe. Az ol rácsajtaja kivagodott. es a neuem kirohant. Ahogy meglátott, hameszan. ijedten, közvetlen az ajtó mellett acsorogva, rögtön latta rólam, hogv mindent hallottam,ertettem, s ettől ugv megrémült, majd elejtette a zsajtárt. — Mit akarsz — ripakodott ram olvan gvilkos szemekkel, azt hittem, fölfal. — Édesanyám — hebegtem — tisztelteti Eszter nenemet, tessek adni egy csupor tejet. — Nincs! — orditotta. hogy majd felbuktam tőle. Azzal sarkon fordult, s ment a ház fele. \ alami nagy okosság jött ram. — Pénzért kéri — kiáltottam utana olyan hangon, hogy magamat is meglepett. Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember. — Nincs, ha mondom! — s tovább ment. Aztán még egvszer felem nezett. — Három kemence kat o r. lacsot kell kisütnöm. A hátam mellett ideges róhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. Es én nem Eszter nénemre haragudtam meg, hanem erre az állatra. Leforrázva mentem haza. Soká álltam az ajtó előtt, inig be mertem nyitni. Az anyam már meggy ujtotta az olajmecsest: ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S en jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petroleum, az üvegbe sincs. Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam: — Nem tud adni. Nincs neki. Az anyam fölegyenesedett, keinem lett. es azt vártam, hogy kiabálni fog. szidni fogja. De nem szolt. Semmit sem szolt. Vegigsimitotta a homlokát s azt mondta. — Jo. Szomorú, nehez este volt. Egyikünk sem szólott. Es en egvre csak néztem a mecses pislogó, hosszú füstöt eregető lángját, s arra gondoltam, hogy csak ugyan miiven sok petróleum fogy a nagy lampahan. hogv már megint egy csepp sincs az úveglien. Es arra is gondoltam, hogy két nap múlva karácsony, és csak legalább az apam hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb. ha nem is jön haza. mert látni se szereti ezt a nagy szegénységet, es o. ha elmegv. mindig urak közt van, mert csak azokkal lehel iiz letet kötni. De úgy latszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soka van oda, mégis gy alog szokott hazajönni egy krajcár nélkül... Hamar lefeküdtem, es akkor sem jutott eszemlie csupa csak ilvcn komoly nagyemberes gondolat. Éjszaka volt sötét, amikor valaki verte az ablakot. folytatás all. oUlalon Judith Eszter
