Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-22 / 8. szám

Thursday, Feb. 22. 1973

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

MEZEI ANDRÁS:

HATVAN PERC

Anyámat néztem. Hátizsákot varrt, nagy fehér lepedőkből. Az egyiket rám próbálta és bevett egy kicsit a vállpántjából. Összeszedtem a hulládékot és rongy labdát kötöztem cukorspárgával.

Hunyorgos, megjött az apád ! — kiabált föl a vici fia.

Kiszaladtam a gangra es görcsösen megmarkoltam a rácsot. Igaz volt !

Anyukám, itt van apu ! Tényleg itt van ! — kiabáltam. Mind a négy emeleten közben kiesődültek a gangra.

De jó neki, megjött az apja — hallottam.

Apám még mindig ott állt a hosszúkás udvar elején. Rongyos bama Öltönyben, kezében fehér zacskó, nagy szemű cseresznyével.

Elébe szaladtunk.

r * *

— Hazaengedtek ? — kerdezte an yarn. Átfogtam a derekat, up' lestem mit mond:

— Egy órara csak... de az is jó - jobb mint semmi.

Mindenki kérdezősködött. Húztam haza kezénél

fogva mihozzánk, ahol o még nem is járt — amióta elváltak.

Anyukám, kedves legyél. Mutasd, hogy szereted hogy megbocsátottál neki.

Nem kellett kimondanom. Bevezettük a szobánkba. Anyám letörölt egy széket.

— Ülj le, Dezső.

— Köszönöm. A táborban csak kövek vannak, meg fatönkök. J '

tífisoHát ágyad sincs<?-»« ’ 5 '

Apám felnevetett:

— Nem, ez csak olyan átmeneti tábor. Ha esik az eső, hát ázunk, ha süt a nap, akkor meg lesülünk...

Barna volt. Az arccsontjára fényesen feszült a bőr, és éf&snek látszott, Olyannak, aki túrja..

Anyám nagy fehér tálat hozott és kiöntöttük a cseresznyét.

— Ilyet senki sem eszik a házban, mert nem szabad kimenni az utcára — mondtam,

— Apu, egyél te is.

» , t f t

— 0, en mar jóllaktam, kisfiam, egyel csak.

Beleharaptam. Szétáradt bennem a cseresznye

ize, de nem akartam, hogy jólessen, amikor apu hoz nekünk ilyet, aki fogoly, akinek enni is alig adnak.

Anyám káposztaslepényt sütöjtt aluminium lábasban a spirituszfőzön.

A káposzta és az olaj szaga beleivódott a bútorokba, az ágyneműbe, és a lichthofra nyilo ablakon keresztül sehogyan sem akart kiszokni.

— Apu, te mit csinálsz ott ? Mikor engednek haza egészen ? Most hova visznek ? — kérdeztem egyszuszra.

— 0, kisfiam, nekem jobb, mint a többieknek.

— Miért ?

— Mert muzsikálok nekik, meg enekelek.

— A németeknek ?

— Nem, az embereknek, fiam. Mi lenne ott velük, ha nem tennem. Hiszen nem szabad gondolkodni, ott nem szabad rosszra gondolni es ezt neked is mondom, fiam. Csak várni kell türelmesen, és meglátod, rendbe fog jönni minden.

— Bohockodsz nekik ?

— Enekelek.

— Azokat is, amit a kávéházban ?

— Azokat is.

Elképzeltem öt, egy bekerített helyen, ahol nagyon, de nagyon sok rongyos és sovány ember van. Mindenki ideges, mint itt a Hirschék, de egy nagy kö tetején áll az apám, és hegedül. Nincs tiszta zsebkendő az álla alatt, hogy a hegedű ki ne koptassa az inggallérját. Nincs is inge, csak kabát van rajta, de nagyon sokan veszik körül és lecsendesednek.

— Honnan szereztél hegedűt ? — kérdeztem apámtól.

— 0, az mindenütt megterem fiam — mondta es egy barackot nyomott a fejemre.

Most egészen olyan volt, mint régen a Rozsa utcában, mikor együtt volt anyuval és még nem veszekedtek.

Vidám volt. Nekem már csavarta az orromat a frissen sült káposztás lepény szaga.

— Csak arra vigyázzatok — mondta apám —, hogy mindig együtt maradjatok. A németek rendesek. Nem bántanak senkit. Csak dolgozni kell, az a fó. Munkát vállalni.

Anyám megfordult es a kötényébe törölte olajos kezét.

— Deportálnák ?

— Nem kell megijedni ettől a szótól. Ha Németországba kerülnétek, csak mondjatok meg, hogy az apátok mar itt dolgozik. A nevemet is diktáljátok be es azt, hogy szeretnétek, ha együtt lennénk.

Csönd lett. A vekker ketyegését is meghallottuk. Már csak tíz perc volt hátra. Mennie kellett.

Kiköptem a számból a cseresznyét.

— Egyel Dezső ! — sóhajtott anyám. Elénk tett egy tál meleg káposztás lepényt. Vártám, hogy apu vegyen először. Nem nyúlt érte.

— Egyel Dezső. Nekünk még van. Nem eszed el elölünk.

— Köszönöm Emma, nem ehetek.

Anyám idegesen nyúlt a tálba, ketté tépett egyet és elébe tette.

— Nézd, nem fűszeres. A borsot kihagytam be- löle.lsmerem még a gyomrodat.

Kivettem én is egyet és beleharaptam:

— Egyél apu !

Az arcan rángás szaladt keresztül.

— Vizet... vizet kell ra inni — mondta akadozva.

— Hát igyál, apu !

— Ettől szomjas lesz az ember — magyarázta —, sokáig szomjas lesz — a táborban is -simogatta meg a fejemet.

— Pedig azért csináltam, hogy elvigyed — mondta remegő hangon anyam.

Tétova mozdulatot tett, mint aki meg most sem érti a dolgot, zsirpapirt kotort elő, majd leült a hokkedlira. Apám megcsókolta az arcát.

— Nem baj, Emma. Majd veszek magamnak kenyeret az utón.

— Ne menj, ne menj el apukám ! Szökjél meg ! — kiabáltam.

— Nem lehet — rázta meg a fejét —, azt mondták, hogy akkor titeket visznek el.

Az órára nézett és felállt. Most vettem eszre, a tarkóján egészen feher a haja.

— Ezt meg megvarrnám — mutatott anyam a ruháján egy szakadásra. De o legyintett.

— Legalább szellőzik.

Aput nem láttam szomorúnak. Frissen, fiatalosan mozgott, éreztem nagyon erős. Megszökhetne, ha akarna...

Anyámat megölelte, engem is megcsókolt, az ujjával felpöckölte az orromat es elindult.

Az egész ház minket nézett.

Utána szaladtam. A lépcsőn még a levéltárcájaban kotorászott. Kemény fedelű katonaigazolványt vett elő es óvatosan kitépte belőle a fényképet.

— Nesze, Bandikám... Tedd el, ha mégis...

Es már szaladt is lefelé a lépcsőn.

Ismét utána futottam egész a kapuig, fogtam a kezet. Már nem mehettem ki a csillagos házból — elmúlt öt óra. A kapuból félig kihajolva néztem utána, egyenes léptekkel haladt a Dob utca felé. Egy pillanatra eltakarták a járókelők, de újra megláttam. Egy fél fejjel mindenkinél magasabb volt, ment előre, már vissza sem nezett. Ott járt az Izabella tér órájánál, a hátát láttam... már csak a fejet, a kerek, ezüstös hajkoszorut... már annyit sem, csak a kopaszságot, egy tenyérnyi fehéret belőle. .Aztán eltűnt.

Nem fordult meg és éreztem, nem is jön többe vissza. így megy a haláláig, bizakodva és muzsikálva: “A németek rendesek... Nem bántanak senkit... Csak dolgozni kell... Ha Németországba kerülnétek, csak mondjatok meg, hogy az apátok már itt dolgozik... A nevemet diktáljátok be... és azt, hogy szeretnétek, ha együtt lennénk... ”

Felrohantam az emeletre, az ajtónk ele. Két kezzel szorítottam a rácsot. A hús vasrudak közé dugtam a homlokomat. Ráztam a rácsot, először éreztem a szivemben valami nagyon erőset, félelmetesen tisztát: a gyűlöletet.

0"0»00»0"0"0"0«0"0"0"0"0"0»0«0"0"00

9 •

PETŐFI SÁNDOR:

• *■. te V * &** NS .$ Sáúí '& tű Í"

(Zfeueé/ a lókkal a luis &izl izéi...

Beszél a fákkal a bús őszi szél,

Halkan beszélget, nem hallhatni meg. Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejőket.

Dél s est között van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen ... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele.

Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története!

Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen . . Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép,

Rs a szabadság? egyet mosolyog,

S mind, aki híve, a harctérre lép S érette, mint a szép lyánytól virá ~

Sebet, halált oly jókedvvel vészén Keblemre hajtva fejecskéjéjt, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el Oh szent szabadság! és mi haszna in? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban,

S halottaidért bosszút is fogsz ál S a bosszúállás rettentő leszen!..

Keblemre hajtva fejecskéjét, alszi Kis feleségem, mélyen csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,

A jövendő kor jelenései Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei' ..

Egy kis mennydörgés szívem dóba ísa,

S villámok futnak által fejemen,

S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen

Költő, 1847. sz mb er