Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-31 / 22. szám
Thursday, May, 31. 1973 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD TARCZALZSUZSA: RÉZSŰ A POHÁRSZÉKEN Hetenként kétszer jártunk a Fény utcaba, francia orara. Ez az utca, bar a fénytől kapta a nevet, mégis inkább sötét volt. Különösen teli délutánokon, mikor az órákra jártunk. Am a közeli gyárból, valahonnan a hazak mögül, időnként gazkek ködök lobbantak fel, es bevilágítottak az ég alját. A tanárnő egy komor bérházban lakott, ahol a bejarat teljesen homályos volt. Szerencsére csak az első emeletre kellett felbotorkálnunk, es a csengetésre marig kinyitottak az ajtót. A gyenge fényben megvillant a tanárnő szemüvege, s felderengett sápadt feje. De ezúttal nem tarta ki az ajtót, hogy szokása szerint bekiserjen a szobába, hanem megállt az ajtónyilasban, levette szemüveget, megtőrölte, aztan nagyon csendesen ennyit mondott: — Ma nem tarthatom meg az órát,mert... meghalt az uram. Menjetek el gyerekek a Nap utca 38-ba, ott lakik Márta, a barátnőm, ö fogja az órát megtartani. Megdöbbentünk. Az ajtó halkan bezárult. Leballagtunk a lépcsőn, es elindultunk a Nap utca fele. A tanárnő férje már régen beteg volt. Tudtuk, hogy a másik szobában feküdt, es időnként áthallatszott elgyötört köhögésé. Ismertük is, mert néhányszor meg láttuk, amig fennjart. Sovány, magas, hajlott hátú ember volt, vastag feketekeretes szemüveget viselt. Később aztán mar nem láttuk, csak köhögésé remegett át a falon, akár a sötét aggodalom. i $ » f» f f Tálán tizenkét eves lehettem, a noverem hárommal több, de éreztük a szétterülő szomorúságot s az elkerülhetetlen végzettől való szorongást, ami a ház lakói felett lebegett. Ott ültünk a kopott asztalterítőn szétrakott könyveknél, vagy az időjárásról közöltük betanult megállapításainkat. Szerettünk volna örömet okozni a csendes szomorú tanárnőnek, s emiatt a legjobb igyekezettel készültünk óraira. Valahányszor azonban véget ért a tanulás, gyorsan búcsút vettunk, s aztan mint akik felszabadultak, vaktában robogtunk lefelé a lépcsőkön, ki a levegőre, a ködbe enyeszö fény fele. Francia szavakat mondtunk, s igyekeztünk a villamos megállóhoz. Most azonban a tanárnő bejelentese, a szivszoritó- an póz tálán, mégis oly fájdalmas magatartása megzavart bennünket, s még a szokásos utcai mokázá- sainkrol is megfeledkeztünk. Szüléinktől tudtuk, hogy a tanárnő kitüntetessél végezte az egyetemet, francia és német szakon, de nem kaphatott állást. Abban az időben az elég gyakori eset volt, és senki sem kutatta, kinek miért nincs állása, ha diplomája van is. Ez volt a diplomas hólapátolók korszaka. Mire a Nap utcába értünk, megfeledkeztünk a tanárnőről, s kíváncsian csengettünk be Márta nénihez. Bár az előszoba itt is homályos volt, Márta néni mindenben különbözött a barátnőjétől. Fekete, éles rajzu arca mar kissé emyedni kezdett, dioszeme es nagy kifejező szaja volt. Az előszobából egy tágas tarka szobába léptünk Ebben a szobában minden volt. Virágok, könyvek, egy kalitkában papagáj, a sarokban a díványon kockás terítő alatt egy öregember feküdt. A fal hosszában egy termetes kredenc tartotta magát, márványlapján különféle díszek és használati tárgyak feküdtek, s a közepén egy vilianyfőzön tar gőzölgőit valami. Ez tette rám a legerősebb benyomást. Ez a kredenc. Nálunk ugyanis ez a bútordarab szentélynek számított. Erre nem volt szabad letenni semmit, itt csakis állandó jellegű tárgyak fenylettek, mint a kiállításokon. Cukortartó, tálcák, gyümölcsöstál es egy soha nem használt szamovár. A Márta néni pohárszeke azonban mindezzel ellenkezett.A meglepő látvány teljesen megingatott a rendről alkotott elképzeléseimben. Még akkor sem tertem napirendre a szokatlan jelenseg láttán, amikor Márta néni franciául üdvözölt. De aztán erősen figyelnem kellett, mert egyetlen szót sem szolt többé magyarul, roppant érdekesen beszelt, kissé hadarva, de színesen, hogy amit nem értettünk, valahogy az is erthetö lett. Közben oda-odaszaladt a pohárszékhez, aztán levette a villanyforralóról a labast, egy csészébe teát töltött az öreg bácsinak, majd visszaült hozzánk, és bennünket is megkínált teával. Kissé rekedtes volt a hangja, beszed közben lelehunyta a szemét, mint akinek elevensége mögött kimerültség rejlik ugyan, de mindazt, amit mond, feltétlenül mondani kell, sót nem is jut elég ideje, hogy mindent elmondhasson nekünk. Az idő, bar csaknem az egész délutánt ott töltöttük, hamar elmúlt. Megjegyezte, hogy meg háromszor megyünk hozzá, s aztán a régi tanárnőnkhöz járhatunk ismét. A vele töltött délutánok egyre érdekesebbek lettek. Párizsról mesélt nekünk, ahol tanult, kepeke t mutatott a párizsi utcákról, ahol Ady élt, az Arc de Triomph-ról, a Pere Lacháise-ról, ai a Louvreról, ahol Mona Lisa mosolyog. Mikor beszélt teljesen megfeledkeztünk arról, ahol a nagyok pihennek a Múzeumról, mintha beláttunk volna a képek mögé, úgy ereztük, valahol a Champs Elyseen sétálunk Aztán,hogy utoljára mentünk hozzá, anyank ideadta az órakért járó pénzt, a nővérem óvatosan letette az asztalra, megköszöntük a tanítást, és búcsúzni kezdtünk. Márta néni azonban. a zsebembe csúsztatta a pénzt, mosolyogva nézett ránk es ezt mondta: — A pénzt vigyétek el Emi néninek, ez neki jár, en csak helyettesítettem, de ti az ó tanítványai vagytok. Marta néni nem fogadta el a pénzt, pedig állasa neki sem volt. Öreg szélütött apját tartotta el, egyetlen hodályszerű albérleti szobájuk volt csak, konyha nélkül, de mégis tudott a barátnőjén segíteni. Mikor elmondtuk az esetet, valaki megjegyezte: Vörös Segely. Sokáig nem ertettem akkor, hogy ez mit jelent, jócskán múltak az évek, mire megtudtam, hogy a két barátnő a Magyar Tanácsköztársaság idején részt vett a diák mozgalmakban, s ezert nem kaptak állast huszonhat esztendeig... MÉSZÖLY DEZSŐ: Telíhold Mint jégmező, ©okit a hold; nem álmot hoz, de álmot űz, Szivembe ritka vágyat olt: vonz, mint a pillét messzi tűz. Hiába nem merem szemem reászögezni: látom én — bár fel se nézek — szüntelen, szobám minden kis szögletén, a tornyosuló könyveken (felgyűlt „országok rongyain”), széthányt ruháim kékesen világító hófoltjain, mik fel-feltűnnek kétesen vibrálva dermedt bútorok sötétje közt... Az értelem feladja harcát: indulok! Miért ne? Hisz az ablakon táji ott a párkány, és hiszem, mihelyt kilépek, kő-fokok simulnák engedelmesen a csendben kúszó talp alá ... Aztán a homlokzat falán végigtapintva ott lelem a megsegítő házereszt, mely tartja vállát, s arra fenn a tiltott zónán átereszt. Ez már a kék-palás tető! Oly vékony, mint a gyenge jég ... De engem most a hold emel, s a vágy emel, mely bennem ég: nem roppan egy lap tükre sem - tovább jutok győzelmesen! — tovább, egy rémes sávon át... (ez már a kémény árnya volt!) Egy láthatatlan kar fog át, és biztatóan int a hold, • amint a sejlő mély fölött a házgerincre lendülök. Már nincs megállás! Lépdelek feszülten... Most ver éjfelet! — Testvéreim, ne szóljatok! Barátaim, ne kérjetek l Míg kong az érc, boldog vagyok, s már vissza úgyse térhetek: fényben lebegve táncolók egy szunnyadó világ felett..: Ingyeim, ne bántsatok! Szeretteim, ne féltsetek! VJnnu Zseni: A kagyló és Mint kagylóban a gyöngyszem, úgy születik, a versem. Egy kis homokszem kezdi a kagylót ingerelni « s a szenvedések könnye bevonja tündökölve, így születik a versem, a költő ha nem fér el szivemben . . A kagyló gyöngyöt izzad, a költő verset irhát - s egyre szebb lesz a fénye; de meg kell halni érte! de meg kell halni érte. ___1 (Racskó Zoltte rajul
