Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-17 / 20. szám

Thursday, May, 17. 1973

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

Denes Geza:

Ki a Tisza vizét issza...

Itt születtem ezen a poros Alföldön. Apam-anyam itt nevelt emberre. A nagy alföldi pusztaságban már nyújtogatják nyakukat a hatalmas épületek, de mégiscsak pusztasag. A természetbarátok, turisták se keresik fel; nekik romantikus, szemetgyönyórköd- tetó tajak kellenek, meg városnézés. Arra áldoznak pénzt, időt, faradságot. A Balaton, a Bakony megkapó szépségé, a börzsönyi, lillafüredi táj, a váci dunakanyar mind-mind rajta van a turisták térképén, de keresheted rajta Balmazújvárost, Tiszafüredet, vagy Hajdudorogot.

Két éve apam, anyam a Bakony szépséges vidékére költözött: Veszprémbe. Másik fiukkal laknak együtt, akit Veszprémbe helyeztek. Igaz, a negyedik emeleten kaptak lakast, de szép, tiszta, kellemes szobában, udvarra nyíló ablakokkal, mig bátyámék j négy gyerekkel az utcai két szobába telepedtek. Otthagyták a görnyedt kis tiszafüredi házat. Azóta ion is a level az apámtól sűrűn, benne a sok dicsekvés: “Édes fiam — irja leveleben — vasarnap fent voltunk a Miklós Pál-hegyen. Gyönyörű a kilátás. Ellátogattunk a Kálvária hegyre is, Bánd falu mel- ett.” — A piasik levelben ez áll: “Vegre karpótol- ratom fiam öreg koromra, amit eddig nem adott meg a sors. Nem gondoltam en soha, hogy ilyen szép a mi hazánk. A Kab hegyen is voltunk. A televízió leadótői éppúgy idelátszik a Balaton, mint i hortobágyi halastótól a balmazújvárosi szikfú- »yar, vagy a Kocsi Medgyescsárdatól a tiszafüredi lagytemplom. Gyönyörű vidék...” Az idén tavasz- szal mar meghívó állt a level végén: “Te fiatal vagy Sam, módodban is all, gyere, gyönyörködd ki marad.”

Az asszonykámnak csak egyszer kellett mondani, így egész hetet kivett évi szabadsagából, hogy minél ovabb gyönyörködhessen a vidékben.

> tv •

Elindultunk. A nyugatin le, at a delire, onnan del- rtan tovább a szombathelyi vonalon. Székesfehérvárt elhagyva a tavaszi belvizektől megduzzadt ve- encei tóban gyönyörködtünk, meg a parton asitozo izazszinú kis nyaralóházakban. Szép, szép, de en íkaratlanul is a mi kis faluszéli rétünkhöz, a Kály- vás-dúlöben a mocsaras gólyatanyához hasonlitot- am mindent. A csöndesen hullámzó tő most eppen >lyan, mint a hortobágyi hatarban. Egyek alatt az i nagy zoldüló búzatábla.

Végre megérkezünk. Osszeölelkezünk. Nagy öröm gazán, hogy az apám meg az anyam olyan jó színien vannak. Nem latszik meg rajtuk se a 76, se a n esztendő.

Alig pakoljuk le bőröndjeinket, kérdi az apam íagy kíváncsian:

— Mondjatok mar, mi újság az Alföldön?

Az anyám is néz a szemembe kutatva, mikor emegve átölel:

—Fiacskám, voltatok-e kint a Tiszán? A rádióból rallottuk, hogy nagyon megáradt.

— Nem történik azon a sivár Alföldön semmi em- itésre méltó, drága szüleim. Hanem hát lassúk azt » Miklós Pál-hegyet, meg a csodálatos Kálvária-csu- isot.

Hat tényleg gyönyörű vidék. A Miklós Pal-hegy- ol is idelátszik a Balaton kekes-zöldes vize. Lent i völgyben birkanyáj kolompolt. Olybá tűnt az, nint egy tenyérnyi sarga szik a zöld legelőben. Hsak percek múlva érzékelhettük, hogy a sarga ölt egy-két ujjal lejjebb hömpólygött a völgy fele. \ puli hangja is fölhallatszott hozzánk, de látni

nem lehetett a mákszemnyi kis feketeseget. A villanykarok is mind egy-egy gyufaszál. S felettünk a felhők oly közel, hogy tán ha egyet ugranek, a lelogö csücskébe bele is kapaszkodhatnék. A hegyoldalban gyöngyvirágot szedtünk. Úgy téptük, mint odahaza a paréjt, vagy a vadsóskat, annyi ott a gyöngyvirág.

Elfáradva tértünk haza, ráadásul meg felmászni Veszprémben a negyedik emeletre...

Úgy beletemetkeztem eleinte a szépséges bakonyi tájba, hogy haza nem is gondoltam. Csak olyan három nap múlva valami ráült a lelkemre. Amire csak néztem, minden olyan idegen lett előttem. Bármerre neztem, mindenütt hegy. Mint a bezárt rab, vagy a sikos edeny álján a bogár, ami maszna kifelé, de mindig visszacsúszik. Büntetés itt élni. Meg a gondolat se röpül oly szabadon, mint azon az aranyos Alföldön, ahol ha szét akarok tekinteni, fel kell mászni a tűzoltó figyelőbe, vagy a toronyba. Nincs nagyobb boldogság, mint a Tisza pártján ülve köveket dobálni a hömpölygő folyóba. Nagyot csobban a viz, aztan huliamzanak felém a mindig nagyobbodó kerek örvények... A harmadik nap délután megszólal a feleségem:

— Vajon megjöttek-e a gólyák Mari nenemek eperfájara? Emlékszel, tavaly kötözték fel az eperfa tetejere azt a szekerkereket, mert a kéményén elfogta a füstöt a golyafészek.

Este megint sóhajtozik a kedves:

— Hajaj, hej-haj.

— Mi baj, mondom.

— Menni kellene, — sóhajtja, — Énrám var a statisztikai jelentes, a berszamfejtesnek is nekem kell megadni az adatokat.

— Tudtad te ezt előre, akkor hat mert vette! ki egy egész hét szabadságot.

De csak siri hallgatás lett a valasz.

Nemsokára újra megszólalt:

— Vajon hallik-e mar esténként a holt-Tisza felöl a bekaszerenád?

Alkonyodott. A vörös naptányer megpihenve ráült a Miklós Pál-hegy ormára. Négy emelet mélységűül,az utcáról autóbugas, motorpöföges hallatszott. A távolból egy autóbusz felbödült. Tényleg, hallik-e a brekeke-beszed otthon? Meg a túcsÖkciripeles? Prü-prü,— kérdi az egyik, Pri-pri, — felel ra a másik. Első dolgom lesz odahaza, magamhoz veszem a horgászfelszerelést, s le a holt-Tiszához, meg a Keleti Főcsatornához. Most engedik úgyis a Keleti vizet az Uj Elet, meg a Rákóczi rizstelepére. Messziről vonat sípolt. Olybá tűnt, mint odahaza, az utcánk végéből hangzó gyermekfütty. Odaadtam az ablakba. A Bakony áradó virágillata végigsimogatta az arcomat. Balról apró gyufasdobozok úsztak a völgyben szorosan egymáshoz. Elöl a mozdony most kieresztette kormos füstjét, s az apró vonatok bele- burkoloztak a fústgomolyba. A kis orhaz után kibontakoztak. Az ablakocskákból kiszorodott az esti félhomályba a sarga harmatfeny. Azok mellett az ablakok mellett emberek ülnek. Utaznak Pest felé, haza. De jó is azoknak. Nagyot szívtam a virágillatos levegőből. Mi ez a különös, megmagyarázhatatlan érzés? Hiszen otthon senki nem var, felesegem, gyermekem, apam, anyam, bátyám, mindnyáján itt vannak velem.

Oh, mily borzasztó lehet a honvágy. Mennyit szenvedhetnek azok, akik az országtól távol élnék, s várják, hogy egyszer, tálán majd egyszer hazatérhetnek a Kunságba, Jászságba, Hajdúságba, a Dunán túl, a Tiszán innen. Emlékszem, ősszel történt, amikor Tiszalökre utaztam. Mar Hajdudorog hata- raban vágtatott velem a vonat, s a szomszédos fülkéből görcsös siras ütötte meg a fülemet. Kihajoltam az ablakon. A mellettem lévő ablakban egy piroshaiu, araszos arany fülbevalóval, meg pettyes, csikós ..ajionokkal felékesitett asszony állt, körülötte feketeruhás, ünneplos parasztemberek vigasztaltak. Az asszony az ablakon ki-kimutatott, s ahogy egy-egy tárgyra mutatott, mindig felsikoltott:

— Ez meg a nagylegelő a gémeskuttal... Ez a bakterhaz... itt meg van a Pap Feriék tanyája... Ebe még a Ferke? — Es ömlött a könny a draga kanadai najlon ruhara. Mert Kanadából jött haza szegény 30 évi távoliét után. Valami Presits nevú uraság vitte ki akkor az alig 12 éves kislányt. Szürke, pepita, kék, sárga bőröndöket raktak le utana vagy

tizet. A bőröndökben levő vagyona között, a kis hajdudorogi állomás előtt úgy állt ott könnyeit törölgetve, mint egy árva.

Hát igen, ilyen a honvagy. De én itthon vagyok szép hazámban. Két nap múlva mar utazom is haza, s mégis... milyen nehéz azt a két napot kivárni.

Az apró vonatdobozok elkattogtak. Úgy ereztem, ramborult a Bakony összes sötétségé.

Végre eljött a szombat reggel. Búcsúzunk. Anyam arcán patakokban ömjótt le a könnye. Az apam is nyelt egyet, amikor bokorba ölelkeztünk. Indulunk, megyünk. Az ötödik ház kapuja előtt még visszanézek. Az öreg szülök meg mindig integetnek. De azt is latom, hogy a draga mama zsebkendőjét a szájába tömködi. Aztan kiált utánunk az apam:

— Hej gyerekek, várjatok!!!

Jön az apám nagy léptekkel, frissen, ruganyosán, akar húsz evvel ezelőtt. Húsz év pedig nagy idő, és öreg korara hej de sokszor fel kell másznia a negyedik emeletre. De most valami hajtja, oly fiatalosan jön. Ugyan mi hajtja? Utolér, belémkarol, átfogja a kis feleségem derekát is és halkan rebegi:

— Gyerekek! Fiam, fiacskám!... Béla bátyádnak mi igazan sokat köszönhetünk. Szép varos, szép lakás... de... arra kérlek benneteket, nézzetek ott Tiszafüreden... — Végighuzza kabátja ujjával a szemét. — Ugy-e nem értetek félre? A 820 forint nyugdíj melle keresek még 500-at, s vigan megélünk magunk is. Csak egyetlen szobácskát, édes fiam. Meg konyha se kell, megfőz anyátok a szobában is. Csak ott Tiszafüreden legyen, közel a Tiszához.