Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-09-07 / 34. szám
Thursday, Sep. 7. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 SZÍVA JENŐ: HALA HALAS VAGYOK. Általában mindenkinek, aki megtanított valamire vagy segített rajtam. De egy embernek mindenképpen. 196. . . , középiskola, kisváros, kollégium, a harmadik osztály második féléve. Este nyolc órakor naposbeszámolót tartottunk. Ez afféle záradéka, értékelése volt a napnak, eseménynaptár: mi történt aznap a kollégiumban, kikkel történt, miért történt? Egyeseket megdicsértek, másokat elmarasztaltak. Én általában az utóbbiak ' közé tartoztam. Aznap megfegyelmezterp egyik elsősünket, még reggel, a mosdóban. Szemtelen volt, ugye, hátracsavartam a karját és fenéken rügt am. Ezzel el volt intézve a dolog, az ilyenek egy kollégiumban mindennaposak, én is sokat kaptam elsős koromban, igyekeztem törleszteni a kisebbeken. Ma már tudom, hogy hiba volt. De akkor még nem tudtam. Gyanútlanul mentem a naposbeszámolóra. Tisztának hittem a lelkiismeretemet, nem vittem rossz jegyet, hülyeséget sem csináltam, ezzel az aprósággal meg nem is törődtem, eszembe se jutott. Tavasz volt, kibámultam az ablakon. Csak amikor már harmadszor szólt a tanárom, a nevem élesen csattant, s oldalba bokdöstek a társaim is, vettem észre, hogy én kerülök műsorra. Jöjjek oda, álljak mellé. Kimegyek, melléállok, s a legteljesebb értetlenséggel várok. — Nézzék meg ezt az embert — kezdte, rám mutatva. Igyekeztem félig unott, félig ártatlan ábráza- tot ölteni. Ebből a pózból torz grimasz lett, társaim halkan kuncogtak, várták a legújabb viccemet. — Nézzék meg — folytatta kissé szónokiasan a nevelőm —, itt áll önök előtt egy szadista, egy minden emberi mivoltából kivetkezett garázda, egy-egy. . . — itt elakadt, nem talált hamaijában jelzőt, amivel képszerűvé tette volna felháborodását —. . . egy aljas, sötét gazember! Kovács, gyere ide, fiam — szólt most a kis elsősnek. A srác kijött a padjából, odaállt a tanárom másik oldalára. Látom, a jobb kaija fel van kötve egy fehér kendővel. — Nézzék meg, mit tett gyengébb társával a barátunk. Nézzék meg, kérem. Kicsavarta a kezét. Csak úgy, egyszerűen kicsavarta, mert neki olyan kedve volt.. . — Nevelőm az elsős karjára mutatott. A kis Kovács lehajtott fejjel állt. Nem nézett senkire, cipője orrával kaparta a padlót. — Jól nézzék meg ezt az embert. Fogadni mernék bárkivel, hogy bűnöző lesz. Napos! — szólt a sarokban ácsorgó fiúhoz, aki igyekezett megilletödőtt arcot vágni. — Napos, kérem, jegyezze fel ennek az embernek a nevét. Egy hónap kimenöelvonás, egy hónap koránkelés. Minden reggel fél hatkor vár engem, vagy a másik ügyeletes tanárt a kapuban, felöltözve, tiszta cipőben. Megértette, kérem? — Igen — feleltem, — köszönöm sz’epen. — Es amiért zsebre dugott kézzel áll, megbánás nélkül, mint egy majom, és ráadásul pimasz is, egy hónapig nem utazik haza. Tűnjön el innen.ne is lássam! Szándékos lassúsággal ballagtam a helyemre, jobbra-balra ringatva ernyedten a vállaimat. No, Kovács barátom, imádkozz, hogy ne kerülj a szemem elé — gondoltam. Amint vége lett a naposbeszámolónak, kimentem az udvarra, hogy elszívjak egy cigarettát. Félrehúzódtam a többiektől, mert akárhány csínyt, diákhülyeséget csináltam is virtusból, ez azért már sok volt. Nem tudom, a társaim elhitték-e. Most már mindegy, nekem akkor nagyon sok volt. Szívom, szívom a cigarettát, egyszercsak jön az én kis Kovács barátom, lesunyt fejjel. — Te — mondja —, akarok valamit mondani.— Ki vele ! — Nem bántottam, lenyeltem a mérgem. — Tudod — kezdte akadozva, — tudod, az úgy volt, hogy reggel a tornaórán meg akartam csinálni azt a békát. . . vagy micsodát, tudod, a gyűrűn, mert nem nézett oda a tornatanár. .. Aztán leestem, és marhára fájt a kezem. Amikor a kötélre kellett volna mászni, csak sziszegtem. Es akkor a tornatanár megkérdezte, mi bajom van. . . és tudod, milyen egy ember az, akkora pofont kaptam volna, ha bevallom, hogy a gyűrűről estem le. . . Aztán azt hazudtam, úgy hiszem attól fáj, hogy te reggel hátracsavartad. Akkor elküldött az orvoshoz, meg küldött velem egy levelet is, ide a kolesba, a nevelőnek. Az elolvasta, megkérdezte, úgy volt-e, ahogy a levélben írják, én meg már nem mertem mást mondani, mert akkor kétfelol jött volna a baj. Hát igy volt, most mit csináljak. — És tőlem nem félsz, hogy kitekerem a nyakadat, rohadt szecska? — kérdeztem tőle, hogy ráijesz- szek. — Te azért mégis más vagy. Nem tanár. Legfeljebb elversz. Ha akarod, este mindig kipucolom a cipődet. — Eriggy a fenébe! - mondtam. A büntetést, már csak dacból is, pontosan teljesítettem. De nem szóltam senkinek az eset valódi okáról. Megpokrócozták volna társaim a kis elsőst. Nehezen, de elmúlt az egy hónap, leghiggadtak a kedélyek. Az elsős néhány nap alatt rendbejött, el is felejtette az esetet. A többiek is. En pedig azokban a hetekben, amikor a nevelőtanárom volt az ügyeletes, igyekeztem jó diák lenni. Ha már rossznak tart, lássa rajtam a javulási szándékot. Minden társadalmi munkát elvállaltam, kertet ástam, segítettem a mosodában, konvhában. Beiratkoztam az általa vezetett kollégiumi könyvtárba. Idővel a legszorgalmasabb, olvasó lettem, bár minden könyvet úgy adott át, mintha fájna neki, mintha féltené tőlem. És legfőképp nem hitte el, hogy el is olvasom a könyveket. Egyszer aztán ezt is szavakba kellett öntenie. A Golgotát kölcsönöztem ki. A mai napig is emlékszem például Dására, amint gyufákat gyújtogat a sötét, hideg szobában, hogy ne féljen. Egy hét múlva leteszem a tanár elé a könyvet, tetején a kölcsönzőjeggyel. Elveszi először a kölcsönzőjegyet, megnézi a dátumot, majd átforgatja a kötetet — ezt sohasem mulasztotta el, de csak nálam — és megkérdi. — Elolvasta, fiam? Ha azt mondom, igen, még hazugnak is tart. — Nem olvastam el, tanár úr, nem volt rá időm — feleltem. — Tudtam — mondta elégedetten. — Akkor minek jár ide? Ezután tájára sem mentem a könyvtárnak. Ez már negyedikben történt, a tanév vége előtt. Amennyire csak lehetett, kerültem a találkozást. Nem adtam okot, hogy újra a fejemre olvasson valamit. Körülményeim folytán, melyekre most nem akarok kitérni, úgy adódott, hogy érettségi után semmi pénzem nem maradt. Az utazást máskor is megoldottam autóstoppal, nem volt nehéz hazajutnom, de most a rengeteg holmit is mind el kellett vinnem, nem hagyhattam a szekrényemben. És a társaim mind elmentek már, nem tudtam senkitől sem szerezni. így nem maradt más lehetőségem, mint hogy a nevelőtanáromhoz forduljak. Furcsa helyzet volt, igaz, mégis kértem tőle harminc forintot, Készségesen adott, megköszöntem, és mondtam, hogy egy hét múlva, a bankettre visszajövök, akkor majd hozom a pénzt. Elköszöntem, O pedig jelentősen igy szólt: “A viszontlatásraF’ Egy hét múlva mindjárt őt kerestem. Éppen bent volt a kollégiumban, a tanáriban megtaláltam. Csodálkozva ne'zett rám, mintha rosszat álmodna. — Visszahoztam a pénzt — mondtam —, köszönöm szépen. — Maga az, fiam!? No látja, ez az a pénz, amit nem vártam vissza. — Kellemesén csalódott, tanár úr — mondtam, s a szégyentől nem tudtam hová nézzek. Gyorsan elköszöntem es kimentem a szobából. Hálás vagyok ennek az embernek. Olyasmit tanultam meg tőle, amit a gimnázium négy éve alatt nem tanítottak nekem.
