Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-07-06 / 27. szám
Thursday, July 6. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Sokan kérdezték tőlem, hogy mikor fogok imi részletes beszámolót budapesti látogatásomról. Ez valóban már régóta fejemben van, de eddigelé nem volt időm és alkalmam rá. Megpróbálok most beszámolni élményeimről. A LAKÁSKÉRDÉS Sokat hallottam arról, hogy Budapesten nagy a lakáshiány, de arra amit ottlétem alkalmával tapasztaltam, mégsem voltam elkészülve. Az Iskola utca 44. számú ház volt házmesterét, Nagy Lajos szobafestőt éppen odaérkezésem napján lakoltatta ki a rendőrség, lakáshivatali végzéssel. A háromtagú család a bútorokkal együtt másfél na- , pig a kapu alatt lakott. Egy rendőr felszólította Nagyékat, hogy hagyják el a kapualjat, ha nem, akkor a háztulajdonosnö az ö terhűkre beraktároztat- ja a bútorokat, őket pedig karhatalommal távolit- jak el a házból. Másnap reggel az újságból olvastam, hogy a polgármester rendeletet adott ki, melyben megtiltja, hogy istállókat lakás céljára használjanak fel. Ez megdöbbentett. Megtudtam azt is, hogy Kőbányán körülbelül százai vannak albérlők különböző istállókban, akik a tulajdonosnak tudta nélkül az éjjeliőrnek és a kocsisnak fizetik a bérösszeget. A rendelet szerint a kerületi elöljáróságok tartoznak gondoskodni az intézkedés végrehajtásáról, illetve ellenőrzéséről. Esténkint razziákat fognak tartani az istállókban és igy ellenőrzik, hogy az istállókban csak az állatok tölthessék az éjszakát. Tudomásomra jutott az is, hogy a pestszenterzsé- beti Hangyatelepen kétezer ember él földbevájt gödörlakásokban. A városi rendőri büntető bírója ottlétem alatt, engedély nélküli építkezés címen eljárást indított azok ellen, akik gödröt ásták és azt deszkával fedték be. A MUNKAVISZONYOK Nagyon kiváncsi voltam a budapesti munkások keresetére, nem annyira a bérekre, mint arra, hogy mit tudnak vásárolni, mondjuk, egy heti bérükért. Mert igy tudja az ember legjobban megállapítani egy munkás életszínvonalát. Meglátogatva néhány textilüzemet és elbeszélgetve az igazgatósággal és a munkásokkal, megtudtam, hogy a pamutszövő üzemekben általában négy szövőszéken dolgoznak a munkásnök,munka- idejük heti 54-57 óra. Heti keresetükből vásárolhatnak maguknak 10 kiló kenyeret és akkor még éppen elég pénzük marad a heti villamosköltség fedezésére. A városban ottlétem idején nagy volt a munka- nélküliség. Egyedül a vasas szakszervezet 5300 munkanélkülit tartott számon. Ez nagyon meglepett és ezért felkerestem a Vasas Otthont. A nagyterem tele volt munkát kereső emberekkel. A munkaközvetítéssel megbízott hivatalnok elhelyezkedett a pódiumon és kihirdette: “Szaktársak, figyelem, idősebb kazánkovácsot keresnek. Egyet!” Százszámra nyúlnak a levegőbe a rózsapiros cédulák: sokkal többen, mint ahány munkást keresnek. Következik az új kihirdetés: “Tengelymunkára fiatal esztergályost keresnek!” Megtörténik a jelentkezés. Az emberek még várnak, aztán a csüggedés moraja hullámzik végig a termen: Nem keresnek több munkást. Szóbaelegye- dek azokkal, akik lemaradtak: “Elvtárs, kérdik tőlem, hát meddig tart még ez? Aztán hallom a panaszokat: Április óta vagyok munkanélküli. (November volt, amikor Pesten jártam.) “Én május óta!” “Apró gyermekeim vannak otthon.” “Mindent eladtunk, nincs már több eladniva- lónk!” “Elvtárs, mondja meg hát, mi lesz, meddig tart?” Az egyik megmondja a nevét: G. L. vasesztergályos. Három fia van, ezek közül az egyik 22 éves, szakmunkás, a másik 20 éves, gépgyári segédmunkás és mind munkanélküli. A harmadik a 14 éves, tanonc, dolgozik. A felesége mosni jár. Mi telik ebből. . .? AZ ORVOSOK HELYZETE Miután egyik rokonom orvos Pesten (egy évvel ezelőtt kapta meg diplomáját),igy szakavatott forrásból szerezhettem információt az orvosok helyzetéről. “Hol folytatsz prakszist?” — volt első kérdésem unokabátyámhoz. “Egyelőre sehol, azaz, ha lehetne, egy ilyen sárga villamoson szeretnék dolgozni”, s rámutatott egy előttünk csengető 6-os kocsira. “Nem értelek” — válaszoltam neki. “Úgy kérem. Meg van az orvosi diplomám és szeretnék villamoskalauz lenni.” Szomorúan teszi hozzá: “De az nem megy.” “Ne tréfálj,” feleltem hitetlenkedve. “Kérdezd meg Csordás Elemér tisztíföorvost. Nála jelentkeztem. Kértem, hogy juttasson be a BSZKRT-hoz villamoskalauznak. De nemcsak én, mások is.” Elmentem vele együtt Dr. Csordás Elemér tiszti- főorvoshoz, aki ezt mondta: “Igaz kérem, de mennyire igaz. Jönnek hozzám tömegesen fiatal orvosok, kitűnő, szorgalmas , dolgozni akaró diplomás emberek és letörve kérlelnek, hogy juttassam őket álláshoz, miután az orvosi hivatás nem tud nekik kenyeret adni. 2800 orvos vár páciensre! 1200 tagja keresetképtelen az orvosok szövetségének és az egyesület minden évben kioszt kb. másfél millió forintot, hogy megmentse őket az éhenhalástól!” A DIÁKSÁG HELYZETE » Éppen ottlétem idején zajlott le Budapesten az “Országos Magyar Diáknyomor enyhitő akció” urna- gyűjtése. A gyűjtésben a társadalom asszonyainak és lányaink szine-java sietett urnát vállalni. A kormány hivatalos lapja felszólította a közönséget, hogy “minden igaz magyar, akinek szivén fekszik a boldogabb magyar jövő letéteményeseinek, a magyar egyetemi ifjúság sorsa, különbség nélkül siessen az ifjúság urnáihoz leróni adóját, mellyel a haza érdekében tartozik. Ne terhelje a fiatalság nyomora a magyar társadalom lelkiismeretét.” Az igazat megvallva nagyon megdöbbentett a diákság sorsa és ezért szerettem volna mélyebb betekintést nyerni a helyzetbe és annak okaiba. Felkerestem az egyik budapesti napilap szerkesztőségét. Szívélyesen fogadtak és a szerkesztő a következő kijelentést tette: “Nem múlik el nap, hogy fel ne keresné szerkesztőségünket egy-két fáradt, sápadt, testileg elgyöngült, lelkileg elfásult egyetemi hallgató és ne pa- naszkodná el a magyar diákság idegsorvasztó, izom- roppantó kálvária járását. Futetlen szobákban dideregnek, sovány koszton tengődnek, mert a szén drága és drágán mérik a napi kosztkalóriát. Har- raadmagukkal tanulnak egy könyvből, mert drága, megfizethetetlenül drága a tankönyv. Es most mindezek tetejébe megdrágult, megfizethetetlenné drágult a tandíj. . . A tandijemelés indokolása úgy szólt, hogy az egész ebből begyült összeget tandíj- jutalék címén a tanárok közt osztják ki. Ez az indokolás, véleményünk szerint lehetetlen, mert a szegény diákok keserves filléreiből nem lehet és nem szabad á tanárokat fizetni. Adjon az állam elegendő fizetést a tanároknak és ne hárítsa át elemi kötelességét a magyar ifjúságnak a gondoktól amúgy is roskadozó vállaira!” EGY MAGYAR ISKOLA Ha már Pesten járok, gondoltam magamban, meg kell néznem egy iskolát is. Egy régi debreceni barátom az újpesti Béla utcai iskolában volt tanító , meghívott, nézzem meg az intézetet. Ha utcajelzö tábla nem lett volna ott, nem is gondoltam volna, hogy utca ez a gyalogjáró nélküli homokos, téglaporos útvonal, amelyet két oldalról, öreg földszintes házak, üres telkek és gyármühelyek szegélyeznek. Az egyik bizonytalan szinü földszintes házon a számon kívül még egy rozsdás jelzőtáblát látok: “Állami Népiskola!” A magasföldszinti helyiségek, magyarázta barátom, azelőtt lovászlakások voltak, a mélyen fekvő pincehelyiségek pedig az istállók. Okölnyi, sőt gyermekfejnagyságú mély lyukak borítják a folyosó oldalait. A mennyezetről hull a vakolat. Balról és jobbról két-két ajtó, amelyen bádogtáblák mutatják, hogy hányadik osztályba nyílnak. Ócska, kopott padokban, ve’rszegény, beteges külsejű gyermekek ülnek, elnyűtt ruháikban, tíz közül, ha egynek van cipője! Barátom felmutatja a napi névsort, melyből kiderül, hogy az osztály 31 tanulója közül ma csak 17 van jelen. 20 otthon fekszik betegen! KÖZEGÉSZSÉG Erről jut eszembe, hogy útban Budapest felé megálltam Kiskunhalason, ahol egy másik volt osztálytársam, Dr. Zilah István, a helybeli tüdőgondozó intézet vezetőorvosa volt. Hivott, hogy nézzek be hozzá, ha arra járok, amit meg is tettem, mert érdekelt a vidéki lakosság egészségügyi helyzete. Hát bizony az információ elég lehangoló volt: “Kiskunhalason, — mondta a barátom — minden 8-10 -ik ember tüdővészben hal meg.” A barátom kezdeményezésére két évvel ezelőtt kezdték meg a TBC elleni harcot. “A vizsgálatok során,” mondta Dr. Zilah, “728 esetből 500 tüdövésznek bizonyult, a többi tüdővészre hajlamos. A szegényebb családokban, ahol 6-8, néha több ember is él egy szobában, a súlyosan fertőző betegek terjesztik a betegséget és egész családok pusztulnak ki, mert nem tudjuk a bajt megelőzni, nem tudjuk a beteget a családtól elkülöníteni és persze nem tudjuk őket úgy táplálni, ahogy kellene! Az ország tüdőbeteg kórházai, a szanatóriumok mind zsúfoltak és az egész Kiskunságban nincs egyetlen ágy, a tüdőbetegek részére. Két év /Folytatás a 10. oldalon!/ DEÁK ZOLTÁN: r f LÁTOGATÁSOM BUDAPESTEN
