Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-07-13 / 28. szám
20 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, July 13. 1972 DÉNES GÉZA : AZ ÚJSÁGÍRÓK ELŐDEI Valamikor megbecsült tagjai voltak a “társadalomnak” a régi újságírók: a rigmusfaragó énekmondók, regösók és hegedősök. Attila az udvarában tartotta regőseit, minden jóval ellátta őket, de magával vitte mind a legvéresebb viadalokba is, “hadd szerezzenek költői matériát”. A vicclapok elődjei a humoristákat helyet lesitö énekesek és zenészek. * Piroscos Rhetor feljegyezte, hogy Attila lakomáiról sohasem hiányoztak ezek a vendégmulattatók. S hogy mennyi volt a honoráriumuk? : “Lantosok és hegedősök, kiknek bor leikök, Csak borért is elzörgetnek néha szegényÖk!” Vagyis: annyi legyen a fizetség, amennyi elüsse a rozsdát a torokról. . A regösök és hegedősök a hírlapírókat pótolták a XVI. században. Tagjai müveitek voltak, az események megörökítésénél történelmi hűségre törekedtek. Gazdag udvarokban és a szegényebb nép körében legmegbecsültebb volt Tinódi Lantos Sebestyén. A fejérmegyei Tinódpusztán született 1505-ben, Tolnán és Fehérvárt tanult. A török elleni harcban megsebesült. Később Török Bálint udvari diákja lett, s nyugodtan élt Szigetvárott. Amikor Török Bálintot a törökök elfogták, akkor indult neki és járta az országot, hirdetve gazdája vitézségét. Utoljára a Nyírségben járt, ahol “nagy szoméhságban szenvedett, mert bort nem adtak nekije”. Az ország minden részére meghívást kapott, hogy friss híreket halljanak tőle. Riportere volt a maga korának. Elvándorolt az események színhelyére és hiteles adatokat kötött koszorúba. Hívták szereplésre, hazafias ünnep, lakodalom nélküle nem eshetett. Meghívásait jólértesültségének köszönhette, mert a kósza hírektől félrevezetett magyarság a valóságot tőle akarta megtudni. Annyira kapós volt, hogy élete vége felé, 1554-ben művei nagy részét Cronica címmel kinyomtatta és ezt küldte maga helyett. Főként kora történelmi eseményeit énekelte meg, igy Eger várának hősi védelmét, Buda elestét, Murány, Léva várának megvételét és a szegedi veszedelmet. De versbe szedett külföldről szerzett hireket is és néhány “hazai dörgedelmet” a kapzsi nagyurakról. A többi hírvivő lantos és hegedős el-eljárt Tinódi Lantos Sebestyénhez tanulni és adatokat szerezni. A műveltebbje, a literátus és deák csavargó módjára barangolta az országot, munkájukért bee'rték némi szalmával, melyen megpihenhettek, kevés meleg étellel, itallal. Az újságírók nem nagyon irigyelhetik elődeiket. S bármilyen paradoxul is hangzik, az énekmondókat Gutemberg ölte meg. A nyomtatott betű, a papirosra rÖgzitett történetek, dallamok a regöst megelőzve röpködtek szét az országban. A regösök és hegedősök előtt végül már csak a pletykákra éhesek és szerelmi üzeneteket várók nyitottak kaput. Elmúltak, elmerültek, mint annyi más az idők orvénylésében. De mint annyi másról, róluk is tisztelettel kell megemlékeznünk. Kenyerükért jobban megdolgoztak, mint ma, amikor táviró- és telexgépek, telefonok segítségével másodpercenként röpködnek szét a hírek a világban. I BÖLCSEK MOSOLYA I RÉVÉSZ TIBOR ROVATA Vörösmarty Mihály szelíd és gyöngéd ember volt és kritikáiban is igyekezett valahogy franciásan udvarias lenni. Egy ifjú költő verset adott át neki egyszer és arra kérte a koszorús poétát, hogy azt közölje az Athenaeum cimü folyóiratban. Izgatottsága, hangjának remegése, amellyel a kérelmet előadta, elárulták, hogy mennyire boldog lenne, ha versét nyomtatásban látná. A vers azonban nagyon rossz volt. Vörösmarty mégis megsajnálta a fiatalembert, és azt mondta neki: — Ocsémuram, az ön verse nagyon rossz, igy nem tudom közzé tenni: ha azonban megengedi, átdolgozom és az ön neve alatt kiadom. Becsületszavamat adom, hogy titkunkat magammal viszem a másvilágra. A fiatal költő pirulva vitte el a versét, de egész életében hálásan emlékezett meg Vörösmartyról. . . * Bolyai Farkas, a neves matematikus ritkán vett igénybe orvosi segítséget. Aranyerét Szotyori József doktor kezelte, de nem sok eredménnyel. Végre naponkénti lovaglással tett kísérletet és ez használt. Egyszer lovaglásból hazatérve, találkozott orvosával és igy kiáltott oda: — Barátom! Vedd le a kalapodat lovam előtt. Ez kigyógyitott, amire te nem voltál képes! . . . * Kossuth Lajos egyszer Berzsenyi Dániel sorait idézte a Pesti Hirlap-ban: Minden komák van istene, Nem zúgolódom ellene. Havas József cenzor, helytartósági tanácsos azonban igy korrigálta ki az első sort: Minden komák van szelleme. . . Kossuth ekkor felvilágosította a tudatlan tisztviselőt, hogy ez Berzsenyitől való idézet. Erre Havas ráírta a cenzurás ívre: “Mivel Berzsenyi mondta, maradhat az isten!” * Arany János a Budapesti Szemle számára verset küldött be Gyulai Pálnak. A költemény nagyon tetszhetett a szigorít kritikusnak, mert akkortájt szokatlan nagy honoráriumot, huszonöt forintot juttatott el a költőhöz. A legközelebbi találkozás alkalmával Arany János szóvátette ezt, s mintegy feddően intette a hires müitészt,hogy máskor ne adjon neki ilyen “előkelő” tiszteletdijat. Erre Gyulai Pál igy vágott vissza: — Máskor ne tessék olyan előkelő verset imi, akkor nem kapsz előkelő honoráriumot! . . . # Jókai Mór 1890-ben Szegeden járt. Képkiállitás . is volt a tiszaparti városban, oda is elvitték a nagy írót. De oda már Mikszáth Kálmán is vele ment, aki véletlenül éppen akkor ruccant le egy kis szegedi halásziéra. — Nézd, milyen helyes- kis csöndélet. Ugyan ki festette? Jókai nagy műértő volt a pikturában is. Odahúzta Mikszáthot egy szénakazlas képecske ele. Kacziány Géza festőművész, akkor szegedi rajztanár, előhúzta a riportozó újságírók közül a legsápadtabbat és legszégyenlösebbet: — Gárdonyi Géza, szegedi újságíró! Jókai kezet nyújtott: — Gratulálok, kolléga, sokra viheti még az ecsetjével. . . KÖRNYEI TIBOR : r , VÁLTOZÁS Tavaly nyáron hosszú heteket töltöttem a kórházban. A betegségtől elgyötörtén, a harmincfokos melegtől bágyadtan alig vártam a beteglátogatás idejét, ami kis szint, reménységet, vidámságot hozott sivár életembe. Akkor ismerkedtem meg Frédivel, a segédasszisztenssel, aki a betegeket szállította vizsgálatokra. Szép, nagy melegbarna szemével, lányarcával sem tudta feledtetni szemtelen, goromba viselkedését, amellyel lekezelte a betegeket. Kissé visszaélt azzal a helyzettel, hogy manapság nagyon nehéz kórházi segéderőt kapni. Lányhoz jobban illő vállig érő dús barna haja hippihez tette hasonlóvá. Elnyűtt tornacipőt, kopott feszes farmert, külföldi dzsekiket viselt fehér köpenye alatt, s napokig nem borotválkozott. Jóformán mindenkinek visszabeszélt, még egy Ízben a főorvosnak is. De azért valahogyan ellátta a munkáját. Faggattam, hogy miért nem törődik magával, miért nem tanul, s miért iszik annyi bort, sört, hogy napokig másnapos tó'le. Ilyenkor Összevissza zötyógtette a betegeket a tolókocsin. Többnyire pökhendi választ adott, hogy mi közöm hozzá, stb. Barátja, az ugyancsak 16 éves Dzsupszy révén aztán megtudtam, hogy Frédi egy galeri tagja. Fiatalon rossz társaságba keveredett. Makacs, konok természet. Viselkedésével már valósággal tönkretette szüleit, akik köztiszteletben álló rendes emberek. Az is közrejátszott Frédi sorsának alakulásában, hogy egyetlen gyermek révén, kissé elkényeztették., Ügy hálálta meg szülei szere te tét, hogy zaciba csapta sötétkék ünnepi ruháját. Azt is megtudtam, hogy Frédiről már mindenki lemondott. Nem használt neki a könyörgés, a szép szó, a testi fenyítés sem. Az estéit csavargással tölti, s rendszerint részegen kerül haza. Anyja minden könnyét elsírta már szép, de lelketlen fiáért. Amikor Frédit megkérdeztem minderről, fölényesen, cinikusan leintett a további kérdezöskö- désröl. Egyszer ugyan mondott valami olyasmit, hogy ö fiatal kora ellenére már sok mindenen ment keresztül, de nem fog megváltozni. Katonaság után elszegődik matróznak egy tengeijárö hajóra Dzsupszyval együtt. És hagyjam abba az örök* ’ faggatást, éppen eleget kérdezgetik otthon “ősei”. Amikor meggyógyultam, egyszer láttam az utcán bandájával, aztán hónapokig nem találkoztunk. Nemrégvalaki rám köszönt:—Jónapot, szerkesztő úr! Ránéztem. Egy kifogástalanul öltözött, jó megjelenésű, rövid hajú, barna fiú állt előttem. Makulátlan tiszta szürke öltönyben. Amikor mégjobban megnéztem, egyszerre ismerősnek tűnt. Hát persze, a szeme, s a bájos kamaszarcán kibontakozó férfias vonások. . . — Igen, én vagyok, Frédi a kórházból! — Megismertelek, de mondd, mi idézte elő ezt a csodálatos változást? Hol van a hippi tempód? — Mindez a multté! Jelentkeztem a Berzsenyi gimnázium esti tagozatára. A fönovér szerint fen vagyok a legszorgalmasabb segédasszisztens, a betegek szeretnek. Apu és anyu “kisfiamnak, Frédikének” szólít, mióta nem iszom és legkésőbb este 9-re otthon vagyok. Otthagytam a galerit. Nem nekem való. Leszoktam a dohányzásról is. Azelőtt egy nap egy dobozzal is elszívtam. Magnóra és kismotorra spórolok. . . — Gratulálok, és őszintén csodálkozom! Tán egy tündér van a dologban? — Eltalálta! Annácska, a szép mütöslány. . . csak akkor volt hajlandó szóba állni velem, ha megváltozom. Es tetszik tudni, én szerelmes vagyok. . .
