Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-07-13 / 28. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, July 13. 1972 HéTVéa £€Véc EGY RÓKÁRÓL KÉT BŐRT? Ez év február 16-án, közvetlenül Nixon pekingi útja előtt irt rovatomban, többek között ezt mondottam : “Különös pikantériát kölcsönöz ennek a fejleménynek (a pekingi útnak) az a körülmény, hogy pont annak az elnöknek jutott ez a kezdeményező szerep, aki egész pályafutását annak köszönheti, hogy a legkíméletlenebb fegyverekkel harcolt a kommunista eszme térhódítása ellen egy negyedszázadon át. . . Ez a tény már-már a költői igazságszolgáltatás határait súrolja. Kivált, ha hozzátesz- szük, hogy ez a “pálfordulás” most pont ama reakciós erők körében keltett nemcsekély konsternációt, amelyek annakidején a fiatal képviselőben, majd szenátorban és alelnökben szemük fényét látták, aki mindenki másnál méltóbbnak bizonyult arra, hogy bőkezű anyagi és erkölcsi támogatásukkal elö- relenditsék őt pályafutásában az elnöki tisztség felé.” Nem túlzás ázt állítani, hogy ha nem lett volna “világméretű kommunista összeesküvés”, ha nem lett volna hidegháborús hisztéria, amelyben megriadt “hazafiak” minden ágy alatt Molotov-bom- bával felszerelt bolseviki terroristát sejtettek, Richard M. Nixon valószínűleg ma is közepes jövedelmű, vidéki fiskális volna, aki talán szép lassan felkúszott volna városa vagy megyéje ügyészi polcára, esetleg — rendkívül szerencsés körülmények között — Whittier polgármesteri székébe, de országos figura aligha lehetett volna belőle. A politikailag teljesen tapasztalatlan, jóformán ismeretlen, kezdő ügyvéd 1946-ban úgy jutott a képviselői jelöltséghez, hogy a helyi republikánus pártnak egy megfelelő jelölt utáni lázas kutatása eredménytelenül végződött és a vezetők — a bevált “ha nincs ló, a szamár is jó” elve alapján — kapva-kaptak rajta, amikor az egyik bizottsági tagnak eszébe jutott egy addig alig hallott név: Richard M. Nixon. . . A szerény keresetű, fiatal ügyvédnek a becsvágyát és fantáziáját ugyancsak felajzotta ez a váratlan megtiszteltetés: habozás nélkül elfogadta a jelöltséget. Saját ösztöne sugallatára vagy mások tanácsára^ majdani hírhedt kollégáját: Joe McCarthy-t jócskán megelőzve, “a belföldi kommunista veszedelem” politikai fejőstehenére koncentrálta minden energiáját. Felismerte a tényt, hogy az igen népszerű, liberális gondolkodású demokratapárti képviselőt: Jerry Voorhis-t csak úgy tudja kiütni a nyergéből, ha el tudja hitetni Whittier szavazóival, hogy az ellenjelölt is “támogatója és részese ennek, az ország biztonsagát és az amerikai életmódot fenyegető, kommunista összeesküvésnek.” Nixon — a legkisebb lelkifurdalás nélkül — az alaptalan gyanúsítások és mocskos rágalmak céltáblájává tette Voorhis-t és az akkori hisztérikus légkörben sikerült bejutnia a Kongresszus alsóházába. Mikor igy megbizonyosodott arról, hogy az anti- kommunista állásfoglalás segítségével ilyen nagyszerű politikai pecsenyét tud magának sütni, a korábban politikailag közömbös Nixon az alsóház leghangosabb és legbuzgóbb boszorkányvadászává nőtte ki magát, élénken versengve a szenátusban garázdálkodó Joe McCarthy-val, akinek négy évvel később — Helen Gahagan demokratapárti szenátorjelöltnek a már korábban oly jól bevált rágalom hadjárattal való eltávolítása után — méltó kollégája lett a felsö- ház padjaiban. Ez a megátalkodottan antiliberális, kommunistarettegést inspiráló, fáradhatatlan tevékenység tette Nixon nevét országosan ismertté és két évvel később pont ezen a téren szerzett kiváló érdemeinek a jutalmaképpen nyerte el az alelnöki pozíciót, amelyet nyolc éven át megtartott és amely őt 1960-ban — szinte automatikusan — a republikánuspárt elnökjelöltjévé avatta. Nem lehet vitás, hogy állandóan felfelé ivelö pályafutását, amely végül 1968-ban az elnöki székbe juttatta, meg nem alkuvó antiliberális és antikommunista kereszteshadjáratának köszönhette. így sikerült neki a kommunizmus rókájáról egy bőrt lehúznia. . . Ez év novemberében további négy évre való megválasztását reméli Nixon. Hogy a szavazók többségét maga mellett sorakoztassa fel, ahhoz feltétlenül szükséges, hogy a választási kampány folyamán vitathatatlan vívmányokat tudjon felmutatni, amelyeket elnöksége első négy éve alatt sikerült elérnie. De mik is volnának ezek a vivmányok? A vietnámi szennyes háború befejezésével nem hivalkodhatik; a háború — minden korábbi szeny- nyességet túlszárnyalva! — elnöksége negyedik éveben még mindig folyik és semmi kilátás a közeljövőben való békekötésre. . . Az amugysem valami rózsás gazdasági helyzetet nemhogy rendbehozta volna, hanem még válságosabbá tette. A deficit ijesztően megnövekedett; a munkanélküliek száma milliókkal emelkedett. A nemzetet ahelyett, hogy “összehozta” volna (“bring us together!”), még jobban szétforgácsolta. A kormányzat iránti bizalmat nemhogy helyreálli- totta volna, hanem még jobban aláásta; a szavahihetőségi szakadékot még mélyebbé és szélesebbé tette. A kisebbségek polgárjogainak biztosítása dolgában az ö adminisztrációja alatt erős visszaesés tapasztalható. Az országra ráerőszakolt ár- és bérszabályozó testületek működése a tókés érdekeket szolgálja — a dolgozó tömegek, nyugdíjasok és közsegélyre szorulók rovására. De az inflációt még igy sem volt képes megállítani! Mi marad tehát, amire Nixon mint érdemre és vívmányra hivatkozhatik a választópolgárság előtt ??? Hát a pekingi és moszkvai zarándokutak, természetesen. Es azoknak a “szenzációs” eredményei, “amelyek megváltoztatták a világ arculatát.” A megrögzött antikommunista vezéregyéniség most azon a cimen kér újabb négyéves mandátumot az amerikai néptől, hogy ö a kommunistákkal való megbékélés, együttélés és együttműködés apostola, aki egy egész nemzedékre szóló világbéke megteremtésén fáradozik. . . Csaknem egy negyedszázadon át szította, kiélezte az ellentéteket, engesztelhetetlen ellensége volt a népi demokráciáknak, mert pályája indulásakor megsejtette, hogy ez az irányvonal idővel a Fehér Házba juttatja — most pedig, ’ hogy MEGMARADHASSON TISZTSÉGÉBEN TOVÁBBI NÉGY ÉVIG, kész szakítani ezzel a negyed- százados múlttal és barátságos, konciliáns ábrázatot vágni az istentelen, gonosz kommunisták felé. Vagyis — leegyszerűsítve — úgy véli, hogy amint a kommunistákkal szemben elfoglalt merev álláspontjának köszönhette elnöksége első négy évét, úgy most majd a kommunisták iránti békülékeny hajlamai miatt /tehát pontosan az ellenkező oknál fogva!/ az amerikai nép újabb négy évre megajándékozza a bizalmával. . . Ez volna a második bőr ugyanarról a rókáról. . . De rá fog jönni, hogy a kommunista rókának is csak egy bőre van! ... (1972. julius 4.) KI A FELELŐTLEN ? Nixon elnök, amikor aláírásával törvényre emelte a kongresszus javaslatát és szeptember 1-töl 20 százalékkal felemelte 17 millió polgár nyugdiját és a betegség-rokkantsági biztosítás összegét, azt mondotta, hogy a kongresszus “pénzügyi felelötlenség”- et követett el, amikor ilyen nagy százalékkal emelte a társadalmi biztosítottak járulékát. Mi ügy véljük, hogy Nixon elnök az, aki felelőtlen, mert nem veszi figyelembe a társadalombiztosításból élők állandóan növekvő problémáját. A 20 százalékos járulékemelés egy lépés a JO irányban, de csak egy lépés, melyet több, hasonló lépésnek kell követnie. Itt emlékeztetjük olvasóinkat arra, hogy öt évvel ezelőtt lapunk, az Amerikai Magyar Szó kiadta a jelszót: FÖL KELL EMELNI A SZÖVETSÉGI NYUGDIJAT 100 %-kal. Akkor sokan szinte elképzelhetetlennek, megva- lósithatatlannak minősítették e követelésünket. A tény az, hogy azóta már 50 százalékkal emelték a nyugdijat. És csak azért 50 %-kal és nem többel, mert a nép nem fejtett ki erőteljesebb küzdelmet az általunk ajánlott méltányos követelés kiharcolására. A felemelt nyugdíj egy átlagos nyugdíjasnak havi 161 dollárt biztosit 133 helyett. Kérdezzük: ki tud ma havi 161 dollár havi “jövedelemből” megélni?? A válasz e kérdésre világos: senki. Ha ezen összeghez adnánk ennek 50 százalékát, ami egyenlő $341.50-el, ebből sem lehetne fényesen megélni a mai méregdrága árak mellett. Természetesen a járulék emelésével egyidőben felemelik a dolgozók — és a munkáltatók — adóját is. 1973. januárjától mindkét fél a jövedelem 5.5 százalékát fizeti majd az első 10.800 dollár után, ami azt jelenti, hogy a legnagyobb jövedelemmel rendelkező évi 594 dollárt fizet majd társadalombiztosítási adó fejében. 1974-ben az első 12.000 dollár után kell fizetni az adót, ami a maximum adót évi 660 dollárra emeli. Jelenleg 9,000 dollár után kell 5.2 százalék adót fizetni és a legmagasabb adó $468.Ismételjük: a húsz százalékos járulékemelés jő lépés a helyes irányban, — de elégtelen. Tovább kell folytatni a küzdelmet jogos követelésünkért: emeljék fel a “fölemelt” nyugdijat 50 százalékkal. “MINDEN LEHETŐT ELKÖVETEK. . .” Jerry Wurf, a State, County and Municipal Workers szakszervezet országos elnöke sajtóértekezleten kijelentette, hogy támogatja McGovern szenátor jelölését és elnöki tisztségbe választását. A szervezet 350,000 taggal rendelkezik. “Minden lehetőt elkövetek — mondotta Wurf — hogy meggyőzzem a szervezet tagságát: támogassak McGovern szenátor törekvését az elnöki tisztségre!!"
