Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-10-12 / 39. szám
Thursday, Oct. 12. 1972 AMERIKA! MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 DÉNES GÉZA: II neóbicsérdistu Egy idegenbe szakadt hazánkfia nyolc évi távoliét után hazaérkezett. Múlt vasárnap meglátogattam. Beesett arc, hiányzó fogsor, aluszékony, lapos tekintet fogadott. — Merre jártál odakint? — kérdeztem, amikor helyet foglaltunk az ebédlőben. — Franciaországban. Tudod, többre nem futotta. Az is elég szabad ország, de. . . az ember még többre vágyik. — No igen - igen... Ekkor megjelent sárga pongyolában, sárga virággal a hajában a felesége. Udvariasan asztalközépre helyezett egy tál húslevest, egy serpenyös sülthúst, kompotot, tésztaféléket. Ekkor kiperdült az ajtón, s máris repesett vissza, kezében apró tálkákkal, amiket a férje elé rakott. A különböző apró tálakban saláta, vöröshagyma, nyers sóskalevél, néhány csipetnyi káposzta volt. Ez utóbbit, nyilván gamérung- ként, árokfü övezett. — Megörültél? — vetettem barátomnak a szót, aki kés-villával minden tálkából egy-egy falatot rakott a szájába és meggondoltan rágicsálta. Lassan eltüntette a nyers növényeket, majd felvértezve magát, mint Cicero, meggyőző előadásba kezdett: — Kérlek, az emberiség átka az evés. Az emésztési szervek megterhelése minden betegség okozója. Franciaországban megtanultam, hogyan kell normálisan élni. Mert ott tényleg “legfőbb érték az ember”, nem úgy mint nálunk, ahol hússal és fűszerrel mérgezik a népet. Kint rendelkezésre állnak, nem úgy mint itthon, vegetáriánus éttermek. Paris leglátogatottabb helye a Bergiere asszony restaurántja. A salátaféléket, lucernát, sóska-, káposzta- és spenótleveleket gusztusosán csokorba kötik, piros, lila, sárga szalaggal. Igazán étvágygerjesztő. De vannak étkezdék, ahol egy-egy ebédlegelöt lehet rendelni. Egy falánk embert bőségesen kielégít 30-40 négy- zetcentiméternyi legelő, amit közvetlenül melegágyból hoznak, tálcán beágyazott földből frissen kelve. Fehér szalvétát kötnek a vendég nyakába és lehet legelni. Nem nevetség öregem, vissza az ős- természethez. Az ősember sose volt beteg, nem szorult orvosra, patikára. Büszke vagyok a mesterre, a nagy magyar növényevőre, professzor Bicsérdi Bélára, kinek példáját kint ezrek és ezrek követik. - Egyébként hallhattad: a mester most készül négyezer kilométeres kerékpártúrára. 103 éves korában. A francia, portugál, spanyol, olasz, jugoszláv és görög tengerpart mentén fog túrázni. Természetesen a molesztáló újságírók, filmesek kizárásával. Bicsérdi, a növényevés atyja angol újságíróknak kijelentette: tekintve, hogy csak 30 éves korában kezdte a növényevést, tehát szervezete 30 éven át “leigázva, terhelve” működött, ezért csak 600 évig fog élni. De ha a csecsemőt növényevésre szoktatjuk, 1000 esztendős korában még fiatal marad. A nagy tudós, ki húst 30 éves korától egy falatot le nem nyelt, csupán legelt, vagy gyümölcsöt szedett a fákon, a Bicsérdizmus élő bizonyítéka. Tudománya gazdaságpolitikai okokból is meggondolandó, hiszen a földkerekség termőföldjének csupán 10 %-át kellene hasznosítani, azt is salátalegelökkel és gyümölcsösökkel. Gépekre szükség nem volna, az ember csak önmaga fenntartásához elegendő munkát végezne, a többi időt testének fejlesztésére szánná. Ruházkodás, divat, ki van zárva. — S mit szól mindehhez a feleség? — kérdeztem mosolyogva. — Nagyszerű! — mondta az asszony, miközben új kalapján a szőrmét simogatta, — féljem egy kész takarékszövetkezet. Az ember legtöbbet a hasán tud spórolni, ném igaz? — Különben, — folytatta barátom, — a bicsérdiz- mushoz már itthon is hozzászoktattak, az ötvenes években. Jól tudod, milyen hús- és zsirhiány volt akkor. Örök áldás az akkori kormányzatra, mely segített a növényevésen alapuló életforma kialakításában. Az az idÖ valóban emberséges volt, akkor valóban “Legfőbb érték az ember” volt. De most öregem. . . Nem voltam és nem vagyok politikus. Simulé- kony termeszét vagyok. Mindenre megértőén bólogattam. Aztán köszöntem a szives vendéglátást, vettem kalapomat és mint aki egész nap sóskán, parajon, füvön fel, szédelegve kilódultam az utcára. Szegény barátom sápadt arca jelent meg előttem és a szőrös ősember, aki 30 év átlag életkornál többre nem vitte. * » * * * * * * * * * * Mindez múlt vasárnap történt. Es most, csütörtökön kit látok a Hungária étteremben az asztalnál enni. . . mit enni, falni: mint a barátomat. Feje egy tányér fölött himbálózott, s kés-villával zsiros-szaf- tos pörköltöt tömködött magaba. A szaft szája két szélén vissza akart csurogni a tányérba, igazán gusztustalanul evett, s ilyenkor szippantott egyet, mint aki most tanul enni. Odatalpaltam, mellé ültem. Szóhoz azonban nem engedett: — Öregem, ez szörnyű, ami itt van. Ezt nem lehet kibírni. Ahány étterem, az mind az emberek ellensége. Bezzeg Franciaországban... Azt hiszed, egyetlen étteremben is kaptam egy kis lucernát, csicsókát, salátát, káposztát nyersen? Kiröhögtek. Hát valamin élni kell. — A pörköltjére mutatott. — Különben attól, hogy húst eszem, még megmaradhatok bicsérdistának. Korszerű növényevő lettem: neo- bicsérdista. Csak növényevő állatot eszem: sertést, marhát, libát, kacsát, csirkét. A húsevő párductól, oroszlántól, tigristől, sakáltól, kígyótól tartózkodom. Itthon majd leszek neobicsérdista. Csak növényevő állatokat eszem. Es visszahanyatlott szaftos-húsos táúyérja fölé. A kép a Rajkó Zenekar néhány tagját ábrázolja. A zenekar fellép New Yorkban, a Carnegie Hallban, október 20.-án, péntek este és október 21.-en, szombaton délután és este. BÖLCSEK MOSOLYA RÉVÉSZ TIBOR ROVATA Emődy Dániel sárospataki tanár megfigyelő és emlékezőtehetsége bámulatos volt. 1847-ben történt, hogy egyszeri hallásra megtanulta s nyomban el is mondta Petőfi Kutyakapar'o cim'ű hosszú versét, mely akkoriban még egészen friss termése volt a költő múzsájának. Nyomtatásban még meg sem jelent —, úgy mondta el a költő bizalmas baráti körben valahol. Emődy végighallgatta. Mikor Petőfi befejezte, odaszólt: — Ismerem ezt a verset. Ha jól emlékszem, Császár, vagy Sulyánszky volt a mestere! S visszamondta az egész költeményt fejből, szóhiba nélkül, mindössze annyi különbséggel, hogy Petőfi eredeti szövegezésében a második versszak második sora igy hangzott: “ . . . Nyujtatja magát végig”, ami Emődy előadásában igy alakult: “Nyújtózkodik végig”. Mindenki el volt ragadtatva, Petőfi nyomban észrevette a második versszak második sorának kiigazítását: — Egyszer botlott a nyelvem germanizmusra — mondotta a költő —, s te, lám, rávezettél, hogyan kellett volna mondanom helyes magyarsággal. Elfogadom a módosításodat! ... ****** Molnár Ferenc elment egyszer Dessewffy Csanádi püspök szállására és egyházi kérdésekről hosszú riportot csinált. Amikor elbúcsúzott, az öreg püspök megáldotta. Zavartan, elpirulva jött vissza Molnár az ajtóból. — Bocsánatot kérek Eminenciádtól, amiért akaratlanul félrevezettem. Meg tetszett áldani, pedig nem vagyok keresztény. A püspök megsimogatta az ifjú újságíró fejét: — Nem történt semmi baj, fiam — mondta mosolyogva —, Fraknói is zsidó volt, mégis püspök lett belőle. . . ****** Színi Gyulának volt két ikergyermeke. Virgonc, okos fiúk, úgy hasonlítottak egymásra, mint két piros cseresznyeszem. Négy esztendősek voltak, mikor ebéd után beállított az egyik kisfiú az iró-pa- pához és komoly, aggódó arccal mondta: — Papa, te mindig hajnalban jársz haza, folyton dolgozol, alig eszel, egyre soványodsz, olyan vagy már, mint az árnyék, ha igy folytatod, nemsokára meghalsz! Színi Gyula egy pillanatra elképedt, de azután mosolyogva válaszolta: — Hát ha én meghalok, fiacskám, akkor tiéd lesz ez a szép levelezőlapalbum, amelyet annyira szeretnél. Jó lesz? A gyerek elgondolkozott és egy pillanatnyi habozás után kijelentette: — Hát akkor csak halj meg bátrán, papa!. . . ****** Johannes Brahms német zeneszerző egyszer Bécs- ben egy csellistát kisért, akinek játékával sehogy sem volt megelégedve. Ezért — a szerző előírásai ellenére — a csellóművészt túlságosan is hangosan kisérte zongorán. A koncert után a csellömüvész felháborodva kérdezte meg Brahmstol: — Miért kisért olyan tulhangosan, alig hallottam a sajat játékomat! A rosszmájú Brahms gyorsan leszerelte a művészt: — Ezért panaszkodik? Inkább örüljön neki, maga szerencsétlen ember !... .
