Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-10-05 / 38. szám
Thursday, Oct. 5. 1972 AMERIKA! MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 A tanműhelyekben zúgtak az esztergapadok. Németh Lajos szakoktató, aki a gyermekeknek csak egyszerűen Lajos bácsi, ma is, mint minden reggel sorba látogatta a fiukat. Egy ideig álldogált mellettük és kíváncsian mustrálgatta, hogyan ügyeskednek a gépeken. Ha hibát talált, barátságosan mondta meg a fiuknak, ezért is szeretik annyira. Amikor az ötödik gépen dolgozó Kovács Petihez érkezett, a nyájas mosoly hirtelen eltűnt arcáról. Szigorúan felvonta a szemöldökét. Három elrontott csapszegen akadt meg a tekintete. Megrökönyödve nézte a gépbe fogott negyediket. Azonnal megállapította, hogy már azt se érdemes tovább esztergálni, mert az éppen olyan selejt, mint a másik három. Az elfuserált csapszegekről a fiúra siklott tekintete. De csak gondosan fésült fekete haját láthatta, mert a gyerek az olajtól fényes padlót nézte mereven. Az oktató egy ideig szótlanul állt. Sehogy nem ment a fejébe, amit látott. Hiszen ez a Peti még sohasem rontott el négy munkadarabot. Jóravaló, becsületes és szorgalmas fiűnak ismerte meg az első tanévben. A gyerek magán érezte az oktató szigorú tekintetét, de nem nézett fel. Lajos bácsi erre közelebb lépett, keze elörelendült és felemelte a fiú fejét. Meglepődve pillantotta meg a gyerek könyben úszó arcát. Megnyugtató, barátságos mosolyt erőltetett magára. Tibire, 16 éves fiára gondolt, aki akkor keseredett el ennyire, amikor edzésen ellopták a karácsonyra kapott karóráját, és nem lett meg. — Mi a baj kisfiam? — simogatta meg a gyermek arcát. — Lajos. . . bácsi. . . kérem! Ne tes. . . sék rám. . . hara.. .gudni. Ma nem megy a munka. Tessék. . . engem. . . haza. . . engedni! — szipogta a sírástól elcsukló hangon és könnytől csillogó szemét kérőén emelte Lajos bácsira. — Állítsd le a gépedet, aztán gyere velem! — szólt a fiúra. A mühelyirodában éppen nem volt senki. — Ülj le kisfiam, és mond el, mi bánt! Hátha segíthetek, — a hanga tele volt szánalommal és megértéssel. A fiú letörölte könnytől maszatos arcát és mélyet sóhajtott: — Tegnap levelet kaptam hazulról. Azt Írja benne anyu, hogy. . . — hangja hirtelen elcsuklott és zokogás tört fel torkából. — Azt írja benne Anyu, hogy husvétkor se menjek haza, mert nagyon elfoglalt, meg aztán a férje sem akaija. . . — Apukád nem akar látni? — csodálkozott el az oktató. — Nem az én apukám. . . — Édesapád már nem él? — De él.-Hol? — Budapesten, egy fiatal növel. . . — Ezek szerint elváltak a szüleid? — kérdezte Lajos bácsi. — Uhum. . . nézett fel rá a gyerek. Most nem gondtalan, vidám, 15 éves kamasznak látszott. Az arcáról kisugárzó fájdalom miatt megtörtnek, sokkal idősebbnek tűnt. — Szóval nem mehetsz haza husvétkor sem? Tudod mit, látogasd meg akkor apukádat, biztosan örül majd neked. Hiszen büszke lehet rád. Jól tanulsz és a munkában sem vagy az utolsó, — próbálta vigasztalni Petit. Nagyon nehezére esett látni a gyerek szomorúságát. A következő pillanatban már megbánta javaslatát, mert Petit az előbbinél is hevesebb zokogás rázta meg. — Na, ne sírj, Petikém, ne sírj! — emelte fel az asztalra borult fiút. Most nagyon közel állt a szivéhez, mert őszintén sajnálta. Együtt érzett vele és ismeretlenül is gyűlölte a gyermek szüleit, akik a kétségbeesésbe kergetik a fiukat. Ezt a kedves, vidám Petit, az osztály egyik legjobbját. A fiú érezte, hogy most szeretik és sajnáljak. Erőt vett magán és egy gyűrött levelet kotorászott elő nadrágzsebéből. — Tessék elolvasni Lajos bácsi! Az apukám irta — tartotta oda a levelet. Az oktató olvasni kezdte. . . “Kedves Peti fiam! Nagyon örültem levelednek, de kérésedet nem tudom teljesíteni, mert a mostani feleségemmel az NDK-ban töltjük a húsvéti ünnepeket. Majd egyszer azért eljöhetsz, ha már végeztél. . .” Sző nélkül adta vissza a levelet. Legszívesebben a gyermekkel együtt sirt volna. Düh és keserűség töltötte el a levél miatt. Nem kiváncsi az apa erre a kedves, okos fiúra! — gondolta és homlokán ráncok gyürödtek. — Nem ez a levél fáj nekem annyira, mint inkább az anyúé. Azt írja, hogy már nagy fiú vagyok és örökké úgysem maradhatok otthon. De tessék, itt van ez is, — vette elő a másik levelet, amit édesanyjától kapott. Lajos bácsi ezt is elolvasta, és könnyes lett a szeme. Szerencsére a szemüveg egy kicsit eltakarta. Nem akarta mutatni a gyerek előtt, hogy öt is meghatottak tanitványa mostoha körülményei. — Kisfiam, hagyd nálam ezt a két levelet! Es most menj vissza dolgozni, ne gondolj semmire! A többit bizd rám! En majd tisztázom a szüléiddel ezt a dolgot. Most pedig menj vissza és próbálj meg dolgozni és mosolyogni! Megegyeztünk? — nyújtotta tenyerét Petinek. A Németh család már vacsorázott és a szobában nézte a tévét. Egyedül a családfő maradt tovább a konyhában. Tollat, papirt és tintát tett maga elé, cigarettára gyújtott és elkezdte az Írást. Alig fogott bele, a fia rontott be. — Apu gyere be, jó filmet adnak a tévében! — Csak nézzétek Tibikém, nekem most dolgom van! Egy fontos kimutatást kell készítenem az esztergályos tanulók eredményeiről — nézett fel az apa. Amikor a gyermek kiment, a papír fölé hajolt és folytatta az írást: “Tudom, hogy nincs jogom beleavatkozni mások magánéletébe. De nem tudom eltűrni az On el- járását. Kisfiát tanítom az esztergályos szakmára. Peti nagyon rendes, szorgalmas és udvarias gyerek. Az osztály egyik büszkesége. Idáig nagyon vidám és jókedvű volt, sokszor még énekelt is munka közben. Ma azonban. . ." és itt részletesen leírta, hogy mi történt Petivel délelőtt, majd folytatta az Írást: “Az Ön embertelen hangú levele az oka mindennek, amiből kiderül, hogy nem szereti a tulajdon fiát. Szegény gyerek teljesen összetört és még 16 éves sincsen! Hát embernek meri nevezni magát? A madár sem hagyja el a fiókáit, amig fel nem nevelte, pedig az csak egy oktalan állat. Törődjön a fiával, ha nem akarja, hogy egy fiatal élet tönkremenjen. En nem vállalom a felelősséget, ha történik vele valami baj. Bár az otthonban és az iskolában is szóltam, hogy figyeljék Petit. De ha mégis elkövet valami jóvátehetetlent, kizárólag Ön a felelős. . .” Peti édesanyjának is hasonló hangú levelet irt, bár sejtette, hogy az asszony azért szereti a fiát, de hogy új házassága ne bomoljon fel, kénytelen távol tartani az első házasságából származó gyermeket. Lajos bácsi elégedetten leragasztotta a borítékokat. Néhány nap múlva a szokásos reggeli vizitnél mégcsak a negyedik gépnél tartott, amikor Peti váratlanul elébe szaladt. Látszott rajta, hogy legszívesebben megcsókolná, de mit szólna ehhez a többi fiú. így csak szemével tette meg. — Lajos bácsi kérem, olvassa el! — nyitott szét egy levelet. Az oktató közel emelte szeméhez és végig futotta. A gyerek édesanyja irt “. . .Édes kis fiam, Petikém! A jövő héten meglátogatlak és elmegyünk egy öltönyt vásárolni neked. Ilyen nagy fiúnak, aki jól dolgozik(ezt az oktatód irta meg), már szépen kell járnia. Hűsvétkor sajnos a férjem rokonaihoz utazunk, de majd egyszer eljöhetsz!’ Peti még egy levelet vett elő mosolygó arccal: — Apu is irt, meg 100 forintot is küldött húsvét- ra. Éppen jókor, mert már nem volt pénzem. Holnap elmegyek moziba, — nevetett az oktatóra. — Mit nézel meg? — A szemtanú cimú angol krímit! — Jól van, Peti! — nyomott egy barackot a fiú fejére. Jólesett neki ismét vidámnak látni. Rátette a kezét Peti vállára s igy szólt: — A húsvéti ünnepekre pedig meghívlak hozzánk. Tudod, a feleségem is nagyon szereti a vendégeket, és a fiam is nagyon kiváncsi rád, mert már beszéltem neki rólad. Úgy sincsen egy valamire való barátja. .. Osszemosolyogtak. KÖRNYEI TIBOR SWiWlfl
