Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-24 / 8. szám

1

AMERIKAI MAGYAR S?Ó — HUNGARIAN WORD

Thursday, Feb. 24. 1972

?miiimimimimmimiimiiiiiimmiiiHi(iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiimiiiii

ÍSWtí§ MWWMWWMMtWWMM

é&EVitisán

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

Dr. DOMÁN ISTVÁN: r •• _ / - „ . i ' _______

életüket adtak az írásért

/Íz 1972-es évet az UNESCO nemzetközi könyvévvé nyilvánitoita. A most meginduló “Életüket adták az Írásért” c. cikksorozatunkban azoknak a magyar íróknak kívánunk emléket állítani, akik a haladásért, a békéért folyó harcban estek el.

A MAGYAR IRODALOM MÁRTÍRJAI

Az irodalom mind nagyobb szerepet kap a nemzetek életében. Ez most már világjelenség. Amerikában is nő a súlya. Hivatalos formában ez akkor vált először nyilvánvalóvá, amikor John F. Kennedy elnököt iktatták be tisztségébe 1961. január 20-án, és ő beszédében Frost-nak, az agg költőnek versét idézte. Sokan még értetlenül kapták fel fejüket a TV képernyője, vagy a rádió készüléke előtt a két óceán közt elterülő hatalmas országban, amikor az idézetet hallották. Talán anakronisztikusnak, idejétmúltnak tartották, hogy a futószalagon folyó termelés, a bankok virágzása, az atomrobbantási kísérletek világában, valaki költeményekre pazarolja drága idejét, Sőt, még fel is hívja rá egy hatalmas nemzet mindennapi elfoglaltságai után rohanó tömegeinek a figyelmét.

Az elnök hamarosan az amerikai történelem mártírjainak a sorsában osztozott. De a költészet, az irodalom jelentősége tovább nőtt hazájában is. Különösen megfigyelhetjük ezt a négerek körében. Ma már az ö soraik közül is egyre több iró, költő, szellemi foglalkozású ember kerül ki. Tömegeik is felismerik az irodalom jelentőségét. Uj olvasórétegek alakulnak, akik igénylik, sőt követelik az újabb és újabb alkotásokat.

Az irodalom népszerűségéből következik, hogy a hatóságok is felfigyelnek rá, és felmérik rájuk vonatkozó hatását. Akit művelői közül veszélyesnek Ítélnek meg a maguk számára, ázt üldözni is kezdik. Ennek kapcsán meg a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Példa erre a közelmúltban is akadt.

MAGYARORSZAGI VISZONYOK

Európában, amely a szellemi fejlődés térén eddig még megelőzte Amerikát, már jóval régebbi példákat idézhetnénk az irodalom művelői elleni súlyos támadásokról, erőszakoskodásokról. De maradjunk csak a 20. századnál és Szülőföldünkön. Magyarországon már az ellenforradalom uralomra jutásakor megkezdődött a demokratikusan gondolkodó alkotók üldözése, sót fizikai megsemmisítése. Többek között Gellert Oszkár, Gábor Andor, Móricz Zsig- mondot börtönbe vetették — ha csak rövid időre is. Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Móra Ferencet igyekeztek elhallgattatni. Voltak, akik nem várták meg a pribékek ólmosbotjait, kutyakorbácsait és kinzó- kamráit, amelyekkel “jobb belátásra” próbálták téríteni a szellem embereit, a szó művészeit, hanem az emigrációt választották. Voltak akik a halálba menekültek. . .

A Horthy korszak negyedszázada alatt nem mindig volt azonos az üldöztetés mértéke. De különböző eszközökkel, különböző formában és mértékben mindig a humánum elnyomására törekedtek. A koronát uralmuk végén tették fel borzalmas müvükre, amikor a náci Németország világuralomra törö hadigépezetét érezték a hátuk mögött. Ekkor ledobták

embert imitáló álarcukat, amit addig is csak kényszerűségből viseltek, mivel tartottak a nyugati közvéleménytől, és állati ösztöneiket szabadon engedve estek neki az emberséget, humánumot hirdető íróknak.

A könyvégetéssel kezdődött. De az alkotások 1 után máglyára vetették az alkotókat is. Nagyon sokat. Akit csak el tudtak érni. Pusztán neveik felsorolása is igen terjedelmes helyet foglalna el. Ennek a cikksorozatnak keretében próbáljuk meg mégis felidézni emléküket. Számosán közülük még ma sem kapták talán meg azt a helyet a magyar irodalomban, amely munkásságuk, helytállásuk folytán megilletné őket.

PAPP KÁROLY

Dr. Pollák Miksának, a neves soproni főrabbinak a fia volt. Apja Ünnepi beszédek (1894-1937) címen adta ki szónoklatainak gyűjteményét és megírta hitközsége történetét. Fia a magyar prózairás egyik legnagyobb művésze lett, aki már messze került a szülői ház hagyományaitól, életfelfogásától. De a gyerekkori élmények, a Biblia szelleme, tanításai élete vegéig nagy hatással voltak rá. Azarel című regényében gyerekkorát idézi fel. Lázadozásait a merev szabályok a képmutatás ellen. Nagyszerűen írja le a családon belüli feszültséget, nagyapja, anyja es apja közt. Az aszketikus nagyapa, aki szószerint veszi a bibliai igéket, a próféták önfeláldozást hirdető, emberbaráti tanításait, közelebb áll a 9 éves kisfiához, mint a magukat modernnek tartó szülők, akik felszínesen tartják be a vallás törvényeit és csak a külsőségekre adnak, vagy ügyelnek.

Már gyermekkorában megutálta a képmutatást és megalkuvást. Nyilván kora ifjúságának élményei tették az elnyomottak, kisemmizettek harcos szószólójává. “ A Belvárosi kávéház emeleti helyiségében egy próféta ül”, irta róla Móricz Zsigmond. Nagyon találó jellemzés, mert az irót mindig az emberiség sorsa, jövője izgatta. Saját sorsát is csak ezen keresztül figyelte. Illyés Gyula Írja róla, hogy ifjúkora óta Jézusról készült hatalmas méretű regényt írni. Legjobb alkotásai — újkori novellairodalmunk remekei — erre voltak előszólamok”.

Az emlékezés rendszerint fontos szerepet tölt be írásaiban. Különös előszeretettel merül le az öntudat előtti kor szinte feneketlen mélyvizébe, hogy a felszínre hozott élményekkel befolyásolja hőseinek tetteit. Tipikus példa erre A bölcső cimü elbeszélése, amely egy betörőről szól, akit álmában fognak el a vonaton. Mire felocsúdik már bilincsbe verve szállítják le a csendőrök egy számára ismeretlen állomáson. Teljesen ismeretlennek tűnik neki a városka is, amikor végig kisérik utcáin, hogy a járásbíróságra vigyék. Amint álmosan ballag őrei közt a hajnali homályban, amin csak a hold sárga, tompa fénye csempész'i át sugarait, hirtelen ismerősnek találja azt a kicsi utcát, amelyből éppen kifordultak. A kép hamarosan szétfoszlik előtte és nem is gondol rá tovább. Ám másnap harangszó ébreszti fel álmából a fogdában. Úgy érzi, már hallotta valamikor ezt a hangot. . . Hirtelen eszébe jut a kis utca is, ami tegnap olyan ismerősnek tűnt előtte. “A harang csak harang — gondolta —, az utca utca, ügy mint az éccaka, most se kívánt törődni ezzel, a reggelbe gondolt, amit nemsokára beadtak neki a tolóabla- lakon.”

De hiába próbálja magától elhesegetni az emlékeket, azok minduntalan elébe tolakodnak. Most mar szeretné látni a várost, azonban börtöne rácsai közül nem sokat vehet belőle szemügyre. Aztán át- kisérik a szomszédos helységbe, ahol a betöréseit elkövette. Ahogy ismét végigmennek a városkán, megint felismeri a házak sorát. Pedig csak egész kiskorában járhatott itt, négyéves sem lehetett, mert

azután már tudja, hol fordult meg életében. “Meg is mondta, a foga közt, de azért ügy, hogy az örök is meghallották.

— Éppen ebben az utcában születtem. . .

— Aztán mit akar vele? — kérdezte az egyik.

— Hát semmit — felelte.

Aztán mégis megállt. Ráismert a házra is:

— Ez az! y mondta még elevenebben, s egész arcával szűrósan mosolygott. Alacsony, szegény, komor ház volt. Épp olyan szúrós, komor kis ház, mint ahogy Turgovics ( igy hívják a betörőt)- nézett rá.

— Megnéznem — mondta —, ha bejönnének velem egy kicsit.

Az őr a fejét rázta:

— Nincs itt magának semmi keresnivalója. Csak csődületet csinál.

Nem mentek be, hanem azért hagyták még állni egy kicsit kint az utcán. Akkor hirtelen felvillant Turgovics szeme. Ráösmertek egymásra az egyik ablakkal.”

Ez a novella nagyszerű példája Papp Károly erőteljes művészetének. Az egyszerű történet mely tartalommal telik meg az ö elbeszélésében. A lélektani motívumok általános emberi érzéseket keltenek életre. A kora gyerekkori élmények megismerése sóvár vágyat támaszt legtöbbünkben. Megértjük az ítélet és büntetés elé néző ember élelmességét, erőfeszítéseit, hogy felidézze múltját. Úgy érezheti, valami titok lappang ott, amelyet a feledés függönye el akar takarni előle. Ha fellebbenthetné ezt a függönyt, talán magyarázatot találhatna saját sorsának mostohaságára, életének buktatóira. Mintha az iró saját sorsának mozgató rugóit, érzéseinek hátterét keresné a sorok közt, hősének gondolataiban, párbeszédeinek kétértelműségében. . . A bágyadt, őszi holdfényben kirajzolódó régi utca mintha utat is mutatna az élet sűrűjében eltévedt embernek. Rádöbbenti a valóságra, helyzetére a világban. . .

Papp Károly másik, igen érdekes elbeszélése, amit gyakran közöltek már évkönyvekben, antológiákban: Fent a Priaforán.

Az első világháború keserves harcait idézi fel, amelyben maga is résztvett fiatal fiúként. A történet középpontjában egy bosnyák katona és a lova áll. Milosevics Mujó — a katona — igen szerette kancáját, Milica-t, amelyet a tüzérség ágyúvontatásra használt fel. Egyik éjjel a Priaforát mászta meg az ezred, hogy hajnalra az ütegek a tetőn legyenek, eltakart állásban. Az esőben, sárban cipekedő lovak meg-megcsűsznak a meredek hegyi ösvényen. Egy ilyen alkalommal zuhan le Milica a szakadékba. A bosnyák Mujó könyörög a kapitánynak, hogy engedje meg neki lova elföldelését. De a kiéhezett katonák már alig várják, hogy gulyást készítsenek belőle. A tiszt sajnálja Mujót, aki kiváló katona és igénytelen harcos, viszont a legénység túlnyomó többségének az akarata mégis csak fontosabb számára. Mig a kapitány tárgyal Mujóval, addig a többiek már meg is nyúzzák a lovat.

“Mujó még mindig siránkozott, mikor egyszerre megcsapta orrát a füst szaga. Elhallgatott, félrefordult, a kapitány se szólt. Az altisztek a pecsenye mellől munkába hajszolták a legénységet: véres kormos húsdarabokat falva, dolgoztak a tüzérek az ágyuk körül.”

A sűrűsödő eső sátraikba kényszeríti a katonákat. Mindenki fáradtan hevert.

(folyt. all. oldalon)