Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-17 / 7. szám

Thursday, Feb. 17. 1972

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

SZIGETI KALAND

A nap zuhanyrózsája alatt aranyban furdött a hegy, a völgyben a folyó. Az ezüstös víztükör mohón kanyargóit be a hegy möge.

A víz sima bársonyát karcsú csónak hasította. Fehér teste boldogan siklott előre, belsejében férfi tartotta kezében az evezőt. Erőteljes csapásokkal dobálta maga möge a fodros vizet, közben kerekre- nyilt szeme boldogan itta be a nyár szépségét. Minél messzebb jutott a várostól, annál diadalmasabb erővel borította be a nyugalom.

Vékonyizmu, szikár fiatalember volt, állig érő pakomparkkal, hanyagul nyírt hajjal. Amint evezett apró sasorra alatt állát előrefeszitve mélyen szívta tüdejebe a napfénytől dús levegőt. Jól esett neki ez az izommunka, hiszen alig egy éve tanul mint gyakorló orvos a város kórházában, s ezt megelőzően az egyetem még ennyi fizikai munkát sem követelt.

Egyszeriben gyönyörű sziget lebegett előtte a messzeségben. Erősebben markolta az evezőt, széles csapásokkal kormányozta magát a sziget felé. Megközelítette. Micsoda buja növényzet, milyen óriási fák, páfrányok, bokrok. Es amikor a bokrok mögé a tisztásra nézett, majdnem felkiáltott: karcsú, magas lány lépkedett a füvön fürdőruhában.

— Na, ezt elkapom, — fokozta a tempót. Aztán kiváncsi lett, hogy ugyan milyen titka lehet a lánynak, hogy ide a vadonba bújik. A viz fölé hajló fűzfák ala evezett. Itt senki nem fedezi fel. Óvatosan lépett a sekély vizbe, partra húzta a csónakot és kibújt a fa lombjának vedelme alól. Figyelt. Semmi nesz. Kilépett. Lenyűgözve állt meg a sziget szépsége előtt. A zöld pázsit mint mozdulatlan to terűit el előtte. De hova tűnt a pázsit virága, a karcsutestu fürdoruhás lány? A bokrok védelme alatt megkerülte a pázsitot. A sűrű fák csoportjában Ízléses vikkendbáz állt, fóékességével, a tornáccal. Közelebb merészkedett. Hirtelen megállt. Igen, a karcsú lány hever a tornácra kitett nyugágyon, fiatal, rózsaszínű teste vérpezsdítőén ragyog.

Nekidolt egy fanak. Nála is fiatalabb. Alig lehet húsz éves. Tökéletes.

A lány most felkattintotta táskarádióját. Dübörgő, recsegő dzsessz hasított a csendbe. Igen, ez Kom játhy György műsora.

A bokor elé lépett. E pillanatban a lány megfordult ülő helyzetében, s fele nézett. 0 lehasalt. A lány gyönyörű barna szeme a messzeséget kutatta. Tehát nem látta meg. A zene elhallgatott, s hallotta a csilingelő hangot:

— Mama, mama, gyere gyorsan !

Úgy látszik, mégis észrevette. Azt a . . .

Öregasszony állt ki a tornácra.

— Nézz körül mama, nincs valaki a szigeten? Nyugtalan vagyok.

— Ugyan már kislányom. Nem köt itt ki senki.

Úgy látszik, mégsem latta meg.

— De mióta eltűnt a Tisza kutyánk, nem érzem magam biztonságban.

— Hétköznap kevesen mennek vízre, vasárnapra meg lesz uj kutyánk.

— De én úgy érzem, hogy valaki van itt és engem néz.

Szorosan a fűbe lapult, mert az öregasszony kutatva nézett körül.

— Nem látok senkit. Légy nyugodt kislányom. Megyek vissza a konyhába.

Mikor újra felemelkedett, az öregasszony már nem volt a tornácon.

A lány felkelt, arcát a napra emelte, nagyot nyújtózva egyenesedett az ég felé, domboruan, mint egy tökéletes szobor. Es az a káprázatosán izgató alak most lassú, ringó járással lejött a tornácról és előre a messzeségbe nézve megindult a pázsit felé. Pontosan of ele.

Ekkor latta meg először és tisztán az arcát: kerek, szabályos arc, ábrándos szemekkel, fölötte fitos orrocska, alatta vörös festetlen száj. Amint lépdelt, a járásában volt valami tétovaság. Mintha maga sem tudna, hova indul. Aztán megállt, az árnyékban leheveredett a fűre, csendesen nézett maga elé. Fűszálat tépett le, rágcsálta. De mintha bántaná, izgatná valami. Arcát most felemelte, hátra könyökölt.

— Halló idegen ! Érzem, hogy itt van. Bárki is legyen, szóljon.

Megrettent. De hiszen nem láthatta meg .. .

— Ha volt bátorsága idejönni, akkor legyen bátorsága szólni is. Érzem, hogy itt van. Szóljon hát. Alit csodálkozva, nem tudta, mit tegyen.

— Olyan biztos rejtekhelyében?

Nem tétovázott. Előlépett:

— Hát itt vagyok. Na és? Nem tiltott helyre jöttem.

A lány parányit sóhajtott. Nem fordult a fiú felé maga alá húzta lábát és arcát a tenyerébe temette:

— Maradjon ott, kerem, maradjon a helyen. Ne jöjjön ide.

— Ahogy parancsolja. Egyet azonban megsúghatok: hiába temeti el édes arcát, úgyis láttám már az előbb.

— Miért jött a szigetre?

— Erre eveztem. Megláttam magát, közelebbről is akartam látni. Mert soha eletemben nem lattant i- lyen szép teremtést. — Nagyot akart mondani. — E- gészen oda vagyok.

— Es most meg van elegedve? — nevetett a lány. meg mindig lehajtott fejjel.

— 0, hogy oda ne rohanjak, ne gúnyoljon. Most is azt mondhatom, hogy gyönyörű elbűvölő. Mintha ennek a csodálatos szigetnek egyik virága volna.

A lány fülig vörösödött. Kacérkodva meg melyebben hajtotta le a fejet:

— Es mondja, mi a szép rajtam?

— Mindene. Most jöttem rá, hogy eddig magáról álmodtam titokban.

— Hahaha, igazán? Es. . . es most mit akar tőlem?

A fiú meghökkent:

— Hát . . semmit. Csak megfogni a kezét, belenézni abba a csillogó barna szemebe és bocsánatot kérni és átölelni és remegve tartani ... és .. .

— Milyen lehet az?

A fiú fellángolt. Egészen közel lépett a lányhoz.

Meghajolt:

— Ha megengedi, Bakos Andor orvostanhallgató vagyok. Most töltöm ki kórházi gyakorló evemet.

A lány felsikoltott. Felegyenesedett, oldalt kapta a fejét:

— Orvos . .. tan .. . hallgató?

— Igen. Miért csodálkozik? — A fiú lihegve kérdezte ezt, a közeli öleles remenyeben.

A naptól szikrázott a fu, távol a nagy viz fölött sirályok vijjogtak, kesernyés szaggal lett tele a levegő.

A lány nyugodtan felkelt. Arca mint kitárt könyv meredt előre:

— Hat akkor doktor ur, nézzen a szemembe.

A fiú elébe állt, Gyönyörűséggel nézte a szabályos arcot, orrcimpai finom testszagot fogtak fel, bizsergő izgalom futott at gerincen. Aztán a lány szemébe nézett, mélyen a szép barna szemekbe. Nezte-nézte a két kis finom lencsét, tovább nézte, kutatta benne a tekintet, de az élettelenül, hideg érzéketlenséggel meredt előre, mintha most is a messzeséget kutatná. A gyönyörű barna szemekben nem volt fény, nem volt élet. Mintha vak, sötét függöny zárná el előle a lány lelkét. Megborzongott, elsüllyedni, megsemmisülni szeretett volna, mintha soha ott sem lett volna, hogy ne kelljen semmit válaszolni. Hirtelen felszabadult dermedtségéből, szinte kitépte magat a földből és megsemmisülve, riadt- gyáván menekült nagy ugrásokkal a folyohoz. Amikor a csónakba ugrott és evezőjét vadul belevágta a vizbe, a sziget felől ketsegbeesett, siro kacagás hang zott utána.

Dénes Géza

Csonka Béla (Kaposvár)

Halász