Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Thursday, Jan. 6 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9MEGKÉSETT APAI SZERETET A falióra kilencet ütött. Bodókyné csendesen, de türelmetlenül ült a fehér abrosszal terített asztal mellett. Arcát csontos kezei közé temetve gondolkodott, majd felállt. Gondterhelt arccal végigtekintett a három alvó gyermeken. A tűzhelyen elhelyezett fazék fedője alól sisteregve elszálló góz ébresztette fel. Már háromszor főtt fel a leves — villant át az agyán —, és ez majdnem minden este igy van. . .! Ha haza is jön tántorogva, részegen a férje, nem Ízlik az étel, félrelöki a tányért, goromba. . . — Meddig bírom még? — sóhajtott fel Bodókyné. Mint nehéz fárasztó munka után, lerogyott egy székre. Agyában egymást érték a gondolatok. Hiszen már bejött az utolsó vonat is. . . Persze, ma fizetés volt, megint részegen jön haza. . . Léptek zajára lett figyelmes. Felállt, letörölte könnyeit. Nem akarta, hogy Miklós észrevegye. Már ezért is ősszeszidta néhányszor. Megigazgatta a kötényét, arcára mosolyt erőszakolt. Nyájasan, kedvesen akarta fogadni a férjét. Ez a módszer vált be eddig a legjobban. Kopogtattak az ajtón. Ezt Miklós nem szokta. .. !? — Tessék! — buggyant ki szájából akaratlanul is a szó. A szomszédasszony, Fazekasné lépett be. — Ne haragudjon, hogy zavarom, Bodókyné — mentegette magát—, de Irénkém nagyon lázas, nem volna egy lázcsillapítója? — Megnézem, várjon . . . addig foglaljon helyet. Fazekasné észrevette az asztalon párolgó levest, tudta Bodókyné a férjét várja, meg azt is, hogy az utóbbi időben részegen jár haza. Az ö férje már a fél hetessel hazajött, józanul. A fizetést is mint mindig, rendesen átadta. Mondta, hogy Miklós már délelőtt ivott. Nem is akarták a vagonok közé engedni. . . Bodókyné közben visszatért, kezében az orvossággal— Találtam még kettőt, tessék! Egyszerre ugyan elég egy, de vigye el mindkettőt, hátha kell. . . Fazekasné hálálkodva vette át a gyógyszert, és mielőtt jó éjszakát kívánt volna, megjegyezte: — Még a maga férje sem jött haza, ugye? Hej, nehéz a szolgálat a vasútnál! Az ember sohasem tudhatja, mikor jön haza a férje. — Nem, még nem jött, szegény — mondta Bodókyné, pedig tudta, egyikük se mond igazat. — Biztosan megint sok szerelvény érkezett az állomásra, azért nem jöhettek haza. . . Bizony, bizony, nehéz a kocsitolatók szolgálata, különösen ilyen nagy állomáson, mint Tiszacsernyö... Amikor a szomszédasszony elment, Bodókyné újból az asztalhoz ült. Dél óta nem evett, mégsem volt étvágya. Lefeküdni? Nem, hátha' még Miklós hazajön a tehervonattal. . . Néha az is megáll a ruskovi állomáson. Ejfél elmúlt, amikor az asztalnál arra ébredt, hogy valaki nyitja a kiskert kapuját. — Hát ez meg ki lehet? — rezzent össze az asz- szony. Nem a férje érkezett. Forgács Józsi pályaőr, Miklós komája lépett be. Dermedten nézett az asz- szonyra. Nehezen, akadozva mondta el, mi történt. Bodókyné, éles sikolyával az alvó gyerekeket is felébresztette, amikor Forgács feléje nyújtotta a véres, darabokra szaggatott pénztárcát, személyazonossági igazolványt és Miklós zsebóráját. — Gondoltam — kezdte Forgács rekedt hangon—, elhozom a holmiját. . . Szegény. . . Egész közel álltam mellette, amikor történt. . . — Nem messze az örháztól, a száguldó tehervo- natból egyenesen a kerekek alá esett. . . Nem sokáig élt, de az utolsó perceiben rátok gondolt. Bodókyné mozdulatlanul, mereven nézett maga elé, majd, törött hangon megszólalt. — Késön. . . Józsi!. . . nagyon késön gondolt ránk. . . DÉNES GÉZA: / A HORDÁR A nyáron Olaszországban voltam. Lauranából, a csöndes és kedves kis adriaparti fürdőhelyről a helyi hajóval átmentem Abbáziába, amely éppoly aranyos kis testvére Laurának, mint Budának Pest. Azért mentem át, mert Fiúméból induló velencei hajó nem köt ki Lauránkban, csak Abbáziában és az én végső állomásom Velence volt. A helyi hajóról egy hajlotthátu, ősz bajuszu kis emberke emelte le a bőröndömet, félig olasz, félig osztrák hordár. Hetven éves is lehetett. A velencei hajó érkezéséig volt még másfél órám, podgyászomat az ö- reg hordárra bíztam, s bementem a városba szétnézni. Elcsavarogtam a főtérig, majd visszatértem, leültem a móló kávéházába és vártam a hajót. Végre megérkezett a hatalmas testű, emeletes, hófehér úszó szörnyeteg, az emberek mint hangyák nyüzsögtek rajta, ablakai anró gyufásdobozokként pislogtak. Leeresztették a hajólépcsöt. Gyorsan megkerestem az én hordáromat: rajta ült a podgyá- szon, bóbiskolt a napon. Engem várt másfél óráig türelemmel. — Gyerünk! — mondtam neki. Némi rettegéssel gondoltam a podgyászom súlyára, amint szuszogott szegény öreg alatta, meg a másfél órás várakozásra. Minden okom megvolt arra, hogy biztosra vegyem: az Öreg mindezeket a súlyosbító körülményeket hozzászámítja majd a díjhoz. Félve érdeklődtem a bére felől. A vén hordár rámnéz, vizes kék szemeivel alulról, szinte félve, mint aki hihetetlen vakmerőséget mond ki, amit hajlandó rögtön visszaszivni, rámnéz könyörgón akár egy öreg kutya, valósággal mentegetőzve és mégis valami mohó reménységgel, aztán halkan, hogy senki se hallja, igy szól: — Due lire, szenyore! — Mennyi? — esik ki számból a szó, mert nem akarom elhinni. Két lira, magyarul alig nyolcvan fillér. A két lírát számítaná fel az izzadságos cipe- kedésért, a másfél órai várakozásért? Ráadásul még fel kell cipelnie az emeletes fehér hajóra. — Menynyi? — kérdem kételkedve. — Due! Cvei Lire! — Es újra rámnéz alulról, remegve, mintha megijedt volna attól a példátlan merészségtől, hogy ilyen borzasztó összeget kér tőlem, két lírát, magyarul nyolcvan fillért: due lire, cvei lire! — Va bene! Gyerünk a hajóra. Megint az a vizes kék pillantás, de már csupa megkönnyebbültség, mint aki azt mondja: sikerült az üzlet, pedig nem is számítottam rá. Es lehajol az öreg hordár, görnyedt öreg hátára veti a súlyos bőröndöt, lelkesen kapaszkodik fel a hajólépcsön, boldogan, győztesen, övé a két lira, a nyolcvan fillér, és odafeni kimerültén rakja le terhét a többi podgyász mellé, aztán megint leszalad, mert van még odalenn a mólón néhány várakozó börönd, amelyet fenn, a hajókorláton kihajolva idegesen sürget a gazdája. Fentről elnézve mint valami lelkes, küszködő hangya, ügy fest az öreg olasz. S visszarémlik bennem újra az az ijedt, reménykedő, vizes kék pillantás. Nem adhatok neki két lírát, legalább tizet, vagy húszat. Magyar becsület is van a világon. Elvégre ő még elnyomott proletár. Én, szabad ember nem zsákmányolhatom ki. Előveszem az erszényemet, elkészítek magamnak egy apró 20 lírás lemezkét, bádogérmet, hogy majd a markába nyomom. De hirtelen elbődül a hajó szirénája, a hordár lépne fel a lépcsőre, már szedik fel a köteleket, hol van az öregem, gyűrűzik lenn a tömeg, üvöltözik, vitatkozik, zsebkendők lobognak; hogy adjam oda neked a jussodat, öreg olasz proletár, nini, most ugrik partra az utolsó percben kimerültén, lihegve, homlokát törölgetve, áll a mólón, néz, kutat, keres. Odakiáltok neki, felnéz rám, a hajó már mozdul. Markomban a pénzdarabbal nagyot lendítek karommal, s a pénz csendülve esik épp a lábai elé. Nevetséges vagyok, de nem tudom elfelejteni az Öreget, a vizes-kék hunyászkodó pillantásokat, a megalázott görnyedtséget, mert eg)' negyedszázad elteltével idehaza már elfelejtettem, s most újra feléledt bennem idegenben. Ma is előttem van az öreg olasz proletár sáppadtan pislákoló szeme, mint azok a kigyuló és lehunyó zöld, zöld és piros lámpások ott messze, messze, az éjbeborult tengeren.
