Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-03 / 5. szám
Thursday, Feb. 3 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 3IIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII||(llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||l||||||= I mwwmwwmmwwmm I i smWMM&mWWM MB MWMWWMMMM I siiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiHiinniniiiiiiiiiiiiHiiiniininiiiiii^ MAGYARUL FALUSI NYELV. Romlik nyelvünk, már nemcsak a városiaké, hanem a falusiaké is. Talán még a kiejtés, a szólás zöngéje, ami megmaradt, am már az sem az igazi. “Létesítmény”, “állomány”, — ilyen szavakat hallunk az öreg parasztoktól is. A rossz tehenet, amelyre eddig annyi szót tudtak, most már ók is csak “selejttehénnek” mondják és a “masinát” — hiába idegen szó — honosán ejtették ezt is — szakavatottan “erőgépnek”. Ízes szavak a pipa mellől? Ki pipázik már falun ? Es a pipával együtt eltűnik a zamatos beszéd is, a mondatok szabatossága, az egyszerű szavak ereje, tisztasága. Így van ez, igaz. De, hogy csak rossz volna ebben, hogy ne volna benne semmi jó? Úgy látszik újra el kell mondani, hogy nem akárhogyan tartotta magát az a régi nyelvi szépség. A gyökereset, az ősit, súlyos társadalmi kényszerek őriztették a nyelvi zamat a faluk középkori zártságára vallott. Régies maradt a paraszti beszéd, mert alig érintette meg az, amit közönségesen civilizációnak mondunk. Új fogalmak, új szavak ostroma? Ilyen ostrom — feldúló, megbolygató — régebben ezt a nyelvet alig érte. Menekül a falu a maga régi nyelvétől, amelyet eddig valamiképpen emberi — szellemi — nemesse- ge jegyének is érezhetett? A zártságtól menekül — az értelem és a lélek zártságától. Van ebben fájdalmas, hiszen megszoktuk, hogy nyelvünk erejét a paraszti milliók őrzik. Hogy van forrás, ahová csak úgy visszatérhetünk, nyelvünket ápolni, gyógyítani. Fájdalmas ez, de mégsem kétségbeejtő. Több okból sem. Nem az, mert a parasztság nép marad azután is. hogy átalakul. Hogy felületesen hasonul más rétegekhez, más kultúrákhoz? Most még felületesen, de holnap talán már válogatva. Athasonitja azt is, amit mint csináltat, idegent csinálnak neki. Nem a régi módon, nem úgy ahogyan Ízessé és meghitté — családiassá — formálta a század elején az akkori gyérebb civilizáció szavai. Nem igy, immár nem külön osztályként, de azért népként: idomithatatlan indulatokkal, ezek nyelvi teremtő erejével. Az iróniával is, s a nyerseséggel is, mint az elmés, illetve expressziv kifejezésnek az ősire visszaütő nyelvi magyarságnak elemi ösztönzőjével. ELSZABADULT SZAVAK. A szép magyar beszéd megint közügy lett, kiváló tehetségek mozdulnak meg, hogy befolyásolják nyelvünk fejlődését. Lehetséges ez egyáltalán? Lehetséges egyének beavatkozásával változtatni azon, ami — ha már erről van szó — nem egyéni “vétek,” kollektiv “vétek” ? Tüneti bírálatokkal, tüneti kezeléssel aligha. Lehetnek jó nyelvművelő könyveink, hibajegyzékeink és Irta: HERA ZOLTÁN szótáraink, ha magához a nyelvhez való viszony nem változik meg. Ha nem tudatosodik a társadalomban, főként azokban a rétegekben, amelyeknek kenyere a szó, hogy a nyelvi, a gramatikai es a stilisztikai egység nem afféle ráadás az igazságra, hanem közege az igazságnak, nemcsak héja, hanem magja is mindannak, ami értelmes és komoly. A tudományos nyelvművelés nagy érdeme, hogy érdeklődést támasztott a nyelvtani és a szóhasználati szabályok iránt. A nyelvi egészséget, ma mar nem annyira a gramatikai hanyagság veszélyezteti, mint inkább az ügyeskedők üres rutinja, felszínes simasága, nem a kínlódva jövő szavak, hanem a túlságosan könnyen jövő lenge szavak, az elszabadult szavak. Nem az az állapot, amikor valaki megérez valamely új igazságot és megtorpan előtte, esetleg hangot vét, ütemet vét, hanem az, amikor valaki nem sejt meg semmit, nem vesz észre semmit és mégis ir, beszél. A nyelvet úgy is meg lehet vetni, hogy nem tartjuk tiszteletbe a szerkezetét és a szabályait. De meg lehet vetni azzal is, hogy csupán ügyességünket akarjuk gyakorolni rajta, olyan eszköznek tekintjük, mely ápol s eltakar mindent, ami restellni való. A LÁTSZATOK NYELVE. Régóta szidják a nyilvánosság elé tolakodó szakmai zsargont, és általában azt a tolvajnyelvet, amely a maga szűk köréből ki akar törni, mindnyájunk nyelvévé akar válni. A szidás nem sokat használt, a zsargon tovább hódit, olyan területek emberei között is, akiknek éppen az volna a hivatásuk, hogy — valamiképpen a szakmák fölött állva, közvetlenül a tömeghez szólva — a teljesebb szellemi érdeket képviseljék. Jóravaló. a maguk területén talán kiváló férfiak, és asszonyok nyelve torzul el ekképpen, tudnának egyszerűen beszélni, nyilatkozni, s mint jó népművelőknek volna is mit mondaniuk, de érzik, hogy számukra nem ez a legelőnyösebb. Előnyük abból származhat, ha szuperszakemberként viselkednék, ha ezt a szerepet alakítják és az igy terjedő tolvajnyelv — az áltudományos zsargon — aztán már fejlődik magától is. Az ügyesek rájönnek arra, hogy nem okvetlenül szükséges cselekedniük; elég — a jól begyakorolt tolvajnyelv ezt teszi lehetővé — ha a szakavatott cselekvés látszatát megteremtik. Sikerrel tehetik ezt, hiszen a “szakmai” halandzsához hozzászokott fül az ahhoz szolgaian idomult lélek számára már nem a zsargon, a homályos és a gyanús, hanem éppen a kemény és tiszta beszéd. Nemcsak az ujságirók felületesek. A társadalomtól naponta kapott információs anyagokban annyira tulburjánzanak az elcsépelt szólamok, hogy átírásuk, a közönség számára való lefordításuk, néha már lehetetlen. Ha szigorúbb, nyelvi - logikai kontrollt alkalmazunk, rendszerint kiderül, hogy rossz kifejezéseken és rossz mondatokon kívül, semmit sem tartalmaznak: információjuk nem információ, eseményük nem esemény. Nyilvánvaló, hogy a látszatok nyelve, azért tarthatja magát szívósan, mert szívós az az életfelfogás, az az eszmény — és érdekrendszer, melynek terméke. Uj nyelvi kultúrát csak általánosabb és magasabb szellemi kontrolitól remélhetünk. Olyan viszonyoktól, amelyek között lehetetlenné válik a nyilvános semmitmondás. Amelyek között nem a szó, hanem csakugyan majd a dolog lesz első helyen: az feszit nyelvet, szellemet, aszerint alakul az érték s az érdek. 0 Domény Ottó: ANYANYELV Hol kezdődött, milyen kövek között, micsoda sikon, milyen partok ölén? Az ősvoltában már-már érthetetlen, de megfejthető furcsa szövevény. Hány fogalom? Talán maréknyi csak. . Hal, viz, vad, tojás, kéz s mi még? Talán a föld, pár ősi eszköz, és egész biztosan - az ég. A szerelem tűzforró szavai: öl, öled, szem, száj, karjaid. Tűz, lélek, csillag, lehelet. Ami a szív mélyén ' ikik. Nem kutatom. Örökbe kaptam e ronthatatlan és kerek, ezredéveken át megőrzött s gazdaguló szerkezetet. Hogy őrzője lehessek én is. Hogy része legyek akkor is, jj ha csont, vér, orca, fog, köröm, a hanttal elkeveredik.
