Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-03 / 5. szám
Thursday, Feb. 3 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 ' «wan SANTA FERENC Apám messze járt, s mfgyerekek, egyedül maradtunk otthon édesanyámmal. A kisebbek töltötték az idejüket, ahogyan tudták, én nem mozdultam anyám oldala melöl. Magam sem tudom, miért, mert soha nem mondott mesét, mint ahogy nagy-, apám szokta volt, vagy az édesapám néha. Járt, tett-vett, s megtűrt maga mellett. Egy mozdulatot sem segítettem a keze alá. Amit végzett, az' mind asszonymunka volt. Csak nézelődtem körülötte, s hajtottam a magam gondolatát. O meg végezte a dolgát, mint ahogyan örök életében láttam. Nagy néha megállott, s reádölt a tekenö szélére, vagy megtámaszkodott ott éppen, ahol állott. Aztán megszivta a mellét levegővel, és dolgozott tovább. Ha ebéd közeledett, vagy vacsora ideje volt, nem sokat tartott vissza, hogy reá ne szóljak. Úgy pontosan, ahogy édesapámtól hallottam: Hol van a vacsora? S csak úgy gondolatban, a lelkem legmélyén tettem hozzá: Adja, édesanyám. Ha észrevette rajtam vagy az idő múlásán, akkor megtörölte a kezét a köténye szélébe, indult be a házba az ételt készíteni. Én meg álltam, s néztem a világot, mig az asztalhoz nem hivott. Október végén történt, hogy anyám behúzódott a szobába. Én mellette ültem, ö meg mosott. Aznap nem ettünk még egy árva falatot sem. Ami ennivalónk volt, azt eltette anyám vacsorára. Az én eszem nagyapámon járt, s ha egy pillanatra behunytam a szemem, hallottam a hangját. Olyan fájdalom költözött a szivembe, hogy alig tudtam elviselni. Anyám keze járt, csobbant a viz a tekenöbe. Annyira megszoktam a hangját, hogy arra figyeltem fel, hogy nem hallom többé. Felnéztem anyámra. Azt hittem, megint a derekát húzza, vagy elfogja a köhögés mindjárt, és megtámaszkodik, de nem azt csinálta. Előredőlt a tekenöjére, keze csuklóig a szennyes vizben ázott. Olyan volt, mintha megpihenne. De az arcától s a szeme pillantásától megdobbant a szivem. Nem tudtam, hogy az Isten játszik-e velem, vagy rosszul látok, de olyan volt az arca abban a szempillantásban, mint a kislányunké, akit eltemettünk, és nem látjuk többé ebben az életben. Úgy néztem anyámat, mintha csodát látnék. A szeme elmerült az ablak világába, s az ajka megnyílt, mintha mosolyogna. A kendője félrecsúszott, és a haja kihullott a homloka közepére. Érte nyúlt, hogy megigazítsa, s ahogy mozdult, éppen olyan volt, mint egy kicsi gyermek. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan szép volt, amilyennek még sohasem láttam. A hangjára is alig ismertem rá, mert reám szólt: — Ferike . . . Nem fordult felém, még a szeme sem rebbent. Nézett messzire az ablakon keresztül, mert velünk szemben se ház, se kerítés nem állta az utat, és el lehetett látni a hegyek tetejéig. A nagy csodálkozástól, ami reám szállott, alig tudtam beszélni. Tán meg sem hallotta anyám a hangomat. — Tessék, édesanyám. Mintha elfelejtette volna, hogy szólított az előbb, csak nézett messzire. Ajkára kicsi, gyönge mosoly költözött. Aztán megrebbent a hangja, s elkezdett énekelni. Szavak nélkül dúdolt valami dalt, amit soha nem hallottam. S lassan, mintha a nóta ütemét követné, felém fordult. A kezét elfelejtette megtörölni. S ahogy felemelte a melle magasságáig, csöpögni kezdett a csuklójáról a viz. Az arca csak mosolygott egyre, de a sok csepegő víztől mégis olyan volt, mintha a könnyeit hullatná. Amikor végzett a nótával, úgy maradt még mindig a szoba középén, egy álló helyében. Szemét rám akasztotta, s ahogy fe'loldalra hajtotta a fejét, olyan volt pontosan, mintha a maga szava után most messziről hallgatná a dallamokat. Nem tudtam, mit akar, mert éppen úgy csinált, mint akit csendesen szólítanak, de nem tudja, hogy honnan. Körülnézett a szobában, aztán 90 0 V TUNDEBVILAG megállt a tekintete a kályhatüznél. Szája szögletéből elindult a mosoly, szétterült az arcán, s olyan hangon, mintha aprócska harang muzsikálna benne, elkezdte mondani: — Aztán ahány szép tündér volt, mind félrehúzódott, de minden lépésük, mintha táncolnának, az éppen olyan volt. Tan a földet sem érte a lábuk. . . Kezét lesimitotta a szoknyája oldalára, s mintha virágok között járna, visszalépegetett a teknő oldaláig- ' A nagy értelmetlenségtől egy szó nem jött a torkomra. Pedig kavargott bennem a sok gondolat, és nem tudtam féljek-e, vagy mi szállt a szivemre, mert olyan hangosan vert, hogy hallottam a hangját. Mintha anyám lába mozdítana engem is, felálltam. Anyám pedig, mintha örök életében azt tette volna s épp itt a tekenöje mellett, elkezdett táncolni. Keze lebbent, úszott a levegőben, a lába tipegett, s toppant hogyha fordult. De egy árva hang nélkül. Csak a lélegzését hallottam, s hogy felzihál a melle. Egy apró zajocskát sem ütött a lába. Azt hittem, mégis csoda történt, mert minden ránc eltűnt az arcáról. Csak a mosolygás ült rajta, és pirosba öltözött a megmozdult vértől. A szekrényig érhetett, amikor megállt. Rám tekintett ismét. A pillantása ügy ragyogott, mint a csillagok fénye. De mégsem olyan volt. Inkább mint a parázs, hogy szinte égette az arcom. Soha nem láttam ilyennek. Más azt hihette volna, hogy bolonddal van dolga, s elszaladt volna a szemei elöl. — S akkor belépett a király kisasszony, azoknak a tündéreknek a királykisasszonya. Olyan szép volt, olyan szép, hogy szakadt meg tőle az embernek a szive. Nem is tud soha élő ember olyan szép lenni. . . És a sok kisasszony között, aki mind öt nézte, s a sok ember között, aki mind csak öt nézte, elkezdett táncolni. . . Kezét széttárta, mintha szárnya volna, s elkezdett forogni anyám. Meg-megsuhant a szoknyája, de nem tudott együtt mozdulni anyám testével, mert nehéz volt a sok ráloccsant víztől. De anyám csak forgott. Arca égett, mint a piros mezei virág. Dereka meg-meghajlott néha, ujjait széttárta, mintha végig akarná simítani a földet. Aztán forgott tovább, s az arcát magasra emelte, mintha fellegeket nézné, vagy odatartaná egy percre a napnak, s énekelt közben. A sok lélegzete között alig jött a hangja, minduntalan elakadt, újra kezdte mindig. Végre megállott a kályha előtt. Kezét rászorította a mellére. Olyan szaporán emelkedett a válla, mintha le akarna szakadni á testéről. Odamentem hozzá. Mintha álomban járnék, mert tudom, hogy vitt a lábam, s a szemeimet nem tudtam levenni anyámról. — Édesanyám, mit csinál. .. Azt hittem kiáltani fogok, de elrekedt a hangom. Már mozdulni is akartam, hogy megfogjam a karját, amikor rátette a kezét a fejemre. Olyan hangon, mintha templomban volnánk, s éppen egymás mellett, vagy mind a nagyapám mondta a meséket, megszólalt. Megint nem tudtam, hogy hozzám beszel-e vagy másnak, mert elnézett a fejem fölött. Olyan messzire, mintha bútor s fal semmi nem volna körülötte. Olyan volt, mint amikor magas hegy tetejéről néz körül az ember, s látja maga körül az egész világot. — Aztán a muzsika is megszólalt, mindenik másfajta. S a hangjuk, kicsi fiam, ahány, annyiféle. Az egyik éppúgy tudott szólni, mint amikor a kicsi gyermek sir. De nem is olyan volt. . . Hanem csak az ember érezte úgy. A másik meg épp mintha kacagna, de még inkább, mint aki úgy egy kicsit mosolyog, s mégis sírna közben. Az egyik ujját felemelte anyám, s ajka közül kiszállott a hangja. Búgott, mint a galamb vagy akár a furulya. S amikor elhallgatott, figyelt utána anyám, mintha a visszhangját várná. Aztán simogatni kezdte a fejemet, és beszélt tovább, mintha egyedül volna. — Éppolyan volt, mint hogyha az egész világ köröskörül mind leszakadna, s csak azok a szép tündérek meg a sok muzsika volna, s olyan nagy csoda, mintha maga lenne velük az ember az egész világon... pedig annyian voltak ott, hogy számolni sem lehetett volna. . . Mintha sok tündér és a muzsika emelgetné az embert, hogy szinte elrepül. S csak táncolt a sok szem előtt a királylány, a tündérkisasszony. .. S táncba fogott anyám. Mintha nem is volna bakancs a lábán, teste súlya mind elveszett volna, a szobában pedig nagy rétnyi hely volna, forgott mama körül, a lábát emelte, egy-egy pillanatra lehunyta a szemét. Én jártam körülötte, egyre szólitottam, hogy hagyja már abba, ne csinálja tovább. Térültem s fordultam szekrény és a kályha között, hogy meg ne üsse magát. Azt hittem, elhagyja az esze, nem tudja, mit csinál, hiszen felnőtt ember, s ha apám meglátna, istenem, mi lenne. Ha valaki jönne, semmi le nem mosná többet mirólunk, hogy bolond az anyám, hogy megrontották. Mert a mosást abba- hagyja, emelgeti a lábát, s végigtopogja öregasszony létére a szobát, mintha bálban volna. Csak forgott, olyan sebesen, mintha ki akarna szakadni a világból. Elöntött a sirás. Összefutott a szemem előtt minden, akár az egész világ egy nagy erős könny volna, ház, teknő, anyám alakja, mind összemosódott. S csak egyre hajtogattam: Anyám, édesanyám. Csak a nagy csendességre tértem eszemhez. A- nyám az ajtó fájának támaszkodott, mint akit elhaB ott minden ereje. Fejét elöreejtette. Nézte az ab- c mögött táruló világot. Az ajkai remegtek, mintha sirás feszülne benne. Olyan is volt anyám. Válla meggörnyedt, kezét a szivére szorította, magasan, hogy ujjai egészen a torkáig értek, s felgyürték ezer apró ráncba az ingét. Olyan lassan, mint aki most ébred, körülnézett a szobában. Nyugtatta a szemét a széken, aztán vetett egy pillantást az ágyra, a kályhára, s végül rajtam állapodott meg. Végignézett tetőtől talpig. Aztán ott maradt a széme a szoba földjén. A bakancsa nyoma feltúrta az egész szobát, mintha nagy, erős kézzel végigvertek volna rajta. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy minden nyo- mocskában viz gyűlt. Úgy szállta meg minden lába- nyomát a teknőböl kilocsolt viz, mint a harmat. Hol mélyre taposott, ott megcsillant, mint a tükör. Nem tudtam mozdulni. Mintha mázsás súlyt raktak volna rám, csak álltam, hogy szinte belesüppedtem a földbe. Anyám elindult felém. Amig lépett, csendesen megigazította magán a szoknyáját s a lecsúszott kendőjét. Amikor hozzám ért, megfogta az állam. — No, te . . . Ferike. Folytatás all. oldalon
