Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
Thursday^ Jan. 20. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 / ^ ^ ^ ^ iBBm ■ - ».. ^ ^ ^ ^ Előbb a “Bokros” aranyszőrii nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda tengeri-haraszt pántlikával, majd a “Tündér” éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiekét. Megérti a négy okos állat a parádét. . . a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják. . .éppen, mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy Molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz, s olyan kevélyen hányják- vetik a nyakukat mintha a vicispán hátaslova volna valamennyi. .. . De volnának bár magáé a nádorispányé, hogy a- ranyrácsból etetnék rózsa levelével, ezüstvályúból itatnák a gózoni szent kút vizével, mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt. Maga nevelese mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ö gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt odaadta volna, kiszedte a szénából, sar- júból, ami nem jóizü, takargatta őket télen meleg pokróccal, nyáron megúsztatta, kiscsikókorukban meg is csókolgatta. Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, mégpedig az a bizonyos, a régi szerető, mert másé volt már egyszer — kétszer lett édessé. .. Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is, s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért. Pedig ha van valami nagy dolog a világon, mind morzsa csak a Csoltó. Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat. Ha egy nagy ur van,Csoltora Bodokra jön négyest váltani a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor. . . legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal.es a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló. . . . Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János, s olyanná nevelte ezt a négy csikót hogy mikor végigrepülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára, s elsápadnak az emberek az irigységtói. . . . Ahogy befonta a sörényüket felrakta rajuk a szerszámokat. Úgy bé volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csö- dör nyugtalanul rakosgatta szép karcsú lábait, s csapkodott á farkával ide oda. Az istálló ajtaja ki volt nyitva, s szép pirospozsgás menyecske jelent meg benne — de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka és szénatartó eltakarta. János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn. . . szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt,mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget ? “Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán .. . nem tudom még mi lesz. .. ” Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes nyöszörgő, köhécseléstól kisért hang felelt ki tudja mit, nem lehetett megérteni. Hanem Klári suttogásait ismét megértette. “Két mályvarózsa lesz a mellemen, legyen ott. .. legyen a kenderáz tat óknál.” János kiejtette kezéből a Ráró kantálját, nagyot csordult a dobogón a sok karika meg zabla, de nem hallotta.. . nem azt hallgatta. “Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a feheret akkor jöjjön.” Gélyi Janos alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szive, megzsibbadt a keze, mindent visszájám] tett. Sötét sejtelem nehezedett a szivére. Hallotta ö már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek! Eh bolondság ! A szavak is megijesszék? Aminek teste sincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson? Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári eppen akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öregasszonyt. — Ki volt az az ördögök nagyanyja ? — kérdezte a fiatal gazda féltréfásan. — Vönekiné, a templom sorról. — Mit keres nálad ez a boszorkány? — Egy kis élesztőt kért szegény. — Hum! Hát kenyeret dagaszt őkigyelme?.. . No de most mar siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk. A könnyű szekér már ki volt huzva a színből, s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek. János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött, s azok prüszkölve ziháló orrlyukkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból. Végigtekintett rajtuk, s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szugybe vágódik, hol fölhaj- lik nagy kényesen, a rézkarikaka szerszámon mint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang, hogy körül röpködi nyúlánk derekukat, és az acélpatkó amint' meg akarja lábuk alatt gyújtani az anvaföldet, szive megdagadt örömében. Dejóis.hogy oda nem adta a négy lovat senkinek pedig hányszor kértek. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd vesszen magva a különb fajnak! De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre. Megmondta. . . igy mondta. Kieresztette az ostort Gélyi Janos, röpült a négy lo, ágaskodott a gyeplös és az ostorhegyes, a szépasz- szony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket, s ö is röpült. — Nem is hittem János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed. . . mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg.... Megvárta Ver Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek — s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat. — Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról e- gyenesen oda indulsz. Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az asszony a töviseivel. — Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd hallom? Otthagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel? — Otthagylak — mondta kelletlenül — Úgyis há rom napig tart a lagzi. A kenderáztatóhoz értek. A dülőuton ott men- degelt Csipke Sándor a tulipános szűrében, az ünnep ló kalapjával, s úgy tett mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsidobogásra, — pedig azt még a föld is megérzi, ha a Gélyi János négy hires lova jön. De mit most a lovak!. . . A felesége arcát fürkészi. Ni hogy csillog a szeme, ni hogy odanézett a nyalka legényre, epedóen, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetet. . .. S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályvarózsa. . . Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban jobban... amint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajban Gelyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül. . . röpül... Nem is szárny az, de tán a megvadult halál! — Irgalom segítség! 0, tartsd azt a gyeplőt! — sikolt fel Vér Klári. — Itt a szakadék, jaj ott is egy örvény!. ... — Verjen meg az Isten: de meg is fog verni! — 0 tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem! Tartotta is, de csak mig kioldotta rajta a bogot. Csettentett a szájával, s egy lóriasztó szisszentést hallatott: — Gyi, Tündér! Ráró! Aztán odahajitotta két kibontott gyeplószárát a Bokros és a Villám nyaka köze. .. . mill I I BOR I 1NÓU t'MiMIISZi: If
