Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-22 / 25. szám

Thursday, June 22. 1972

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

OMI

Irta: KORNYEI TIBOR

Fel tizenegyet mutat a karórám, amikor rápillantok. Elálmosodtam a cigányzenekar kesergőitől, meg a bor sem Ízlett már. Az étterem többi asztalánál fiatal párok és zajos társaságok ülnek, nem tőrödnek velem, a magányos idegennel. Halálosan unom magam. Már éppen a fizetőpincérnek akarok inteni, amikor egy fiúcska bukkan fel az ajtóban, öleben nagy csokor különböző szinü őszirózsával. Megszokott rutinos mozdulattal löki be a csapoajtot és könnyedén odalép az első asztalhoz. Arcára bajos mosolyt varázsol:

— Kezicsókolom bácsi! Vegyen virágot a kedvesének! — szól határozottan, bátor hangon az ott ülő fiatalembernek, és változatlan széles mosoly ül az arcán. ,

— Köszönöm öcsi, nem kérek! No szervusz!

A gyerek arcán egy csepp csalódás sem látszik. A fiatalember társaságában levö'csinos barna leány hosszan a kisfiú után pillant és mond valamit a férfinak. Tényleg érdemes jobban megnézni a virágárus kisfiút, annyira szép. Koromfekete haja és szembogara csillogó, mint valami gyémánt. Fitos orra és húsos ajka mosolyog. Bőre hamvasan tiszta. Egy kicsit emlékeztet a “Kis karmester” cimű film hősére a gyermek Roberto Benzire. Minden mosolyog a gyermeken. Viseltes barna öltönyét eltakarja a nyaláb virág.

— Kezicsókolom! Tessék virágot venni tőlem ! Egy forint egy szál — teszi hozza reménykedve. Am ott sincs szerencséje. A mulató férfi-társaság elutasítja. Körülnézek. Tizennyolc asztal van a helyiségben. A legutolsó asztalnál ülök a sarokban. Elhatároztam, hogy veszek tőle, sőt az egészet megveszem, ne csavarogjon éjnek idején ez a 10-12 eves gyérek a szórakozó pityókas felnőttek között.

A kisfiú már a hatodik asztaltól távozik üres zsebbel. Ám a mosoly nem hervad le arcáról. Nem értem az embereket. Senki sem szánja meg. Pedig ért mesz- szebbról is látom szemének ártatlan csillogó fényeit, reményt sugárzó tekintetét. De mintha megbabonázták volna, négy asztallal odébb sem vesz tőle sen- ki. Ez a gyerek pedig érti a dolgát, sikertelensége annál érthetetlenebb.

Késő ősz van, ilyenkor már kevés a virág. Mit kezd az ember egy szál őszirózsával? Esetleg gomblyukába tűzi, a lányok a blúzukba,aztán otthon a vázába teszik. En sem tudok mást tenni vele, hiszen holnap 300 kilométert utazom, mire hazaérek, elhervad egy szálig. De szívből sajnálom a fiút. Ha nekem ennyi idős fiam lesz, már legkésőbb kilenckor aludni küldöm; mikor aludjon, ha nem gyerekkorában?

Ez az őszirózsás kisfiú — mert gondolatban igy neveztem el — jutalmat érdemel. Aki ilyen fáradhatatlanul szorgalmas, nem mehet haza üres zsebbel. Idáig jutok gondolataimban, amikor a gyerek odaér hozzám.

— Virágot tessék bácsi! Egy forint egy szál! — mosolyog rám utolsó reménységgel.

Ránézek mig a pénztárcám előkotorászom. Meglepődve veszem észre, hogy gyufadoboz nagyságú kékes-zöld folt ékteleniti a jobb orcáját. Es mintha

egy kis búskomorságot is tükrözne parázs tekintete. Öt forint apróm van.

— Ot szép szálat kérek! — teszem le az asztalra a pénzt.

— Bácsi vegye meg a többit is! Maga vesz egye - dűl, 20 szál az egész! Késő van és már úgysem tudom eladni! — fordult hozzám bizalmasan. Nem tudok ellenállni ennyi őszinteség és kedveskedés láttán. A fiú észrevétlenül kiváltja együttérzésemet.

— Megveszem, de ülj le szépen és mondd el, ki bántott téged? Iszol egy bambit? — veregetem meg barátságosan a vállát.

Szeméből hála sugárzik, amikor nagy sóhajtással leül mellém. Sóhaja a kényért kereső felnőttek so - hajához hasonló, amikor munka után megkapják bérüket.

— Köszönöm bácsi, maga jobb hozzám, mint az egész társaság! — mutat a többi asztal felé, miközben zsebre győri a húszast

— Mire kiváncsi a bácsi?

— Meséld el, miért kell neked ilyenkor virágot árulni, ahelyett, hogy aludnál, és hogy ki vert meg!

— Jó, elmondom — sóhajt fel megadóan mély tónusú gyermekhangján.

— Nyolcán vagyunk testvérek. . .Én vagyok a harmadik legnagyobb. Apánk baleset miatt meghalt, most egy fiatal bácsi él anyuval, ő küld minket minden este virágot árulni. Kertészetben dolgozik. Ő ver meg minket, ha nem adjuk el a 20 szálat fejenként. Azt mondja, csak igy tudunk megélni. Tegnap este adta ezt — mutat a kék foltra az arcán — de nem faj annyira, mint amit hátul kaptam — nyúl önkéntelenül ülepéhez és óvatosan végigsimitja.

— Csak öt szálat tudtam eladni. Le kellett húznom a nadrágot, és tizenötöt ütött nadrágszijjal — mondja és dühösen megcsuklik mutáló hanga.

Most már értem, miért örül, hogy eladta nekem a rózsákat.

— A többieket is veri?

— Mindenkit ver, anyut is! A húgaimat nem any- nyira, de két bátyámat és engem nagyon ver.

— És nem véd meg benneteket senki?

— Ki védene? — kérdi csodálkozással.— Hát a gyermekvédelmi hatóság — felelem.

— Anyu nem fordul hozzájuk, mert akkor elvesznek tőle bennünket, es ő abba belehalna, azt mondta. A szomszédok néha lefogják a mostohaapánkat, hogy elfuthassunk. . . .

— Te is szenvedsz inkább?

— Ma nem kapok ki, ha odaadom a húszast — vi- dult fel hirtelen, mint aki nem szívesen beszél tovább az előbbi témáról.

— Szereted anyukádat? — zökkentem vissza a fiút

— Nagyon szeretem ő sohasem ver meg. A születésnapunkra csokit vesz, meg zoknit — feleli csillogó szemmel.

A pincér zavarja meg a gyermek vallomását, aki leteszi a bort, a fiúnak meg a bambit.

— Tomika, menj szépen haza, mindjárt tizenegy óra, és jón a rendőr bácsi. Tudod? — szól és szelíden megcirógatja a fiúcska buksiját.

— Nem vagy éhes, Tomika? — kérdi elmenőben.

— Köszönöm mar vacsoraztam — válaszolja a fiú és jóizúen felhajtja a zavaros piros szinü italt, utána felnöttesen szol hozzam.

— Elnézést, de haza kell mennem. Késő van !

Nem tudom elengedni a fiút;

— Ot percet maradj még! Azt mondd meg, menynyit keres mostohaapád a kertészetben, és mi akarsz lenni? — rohanom le sürgetően várva a választ.

— 1600 forintot, meg családi pótlékot, és pilóta- ,tiszt akarok lenni, — nyújtja kezét bucsuzásra Tomi.

— Kezitcsökolom, bácsi! Jóéjszakát! — hajol meg felem és hálásan rámnevet, aztán eltűnik az ajtóban

Az első gondolat, ami rámtör, mit tehetnék e jobb sorsra érdemes, okos kisfiúért és testvéreiért, akik még gyermekkorukban sem kóstolhatják meg a boldogság édes izét, a gondtalanságot. Aztán a karácsony jut az eszembe, vajon mit hoz a karácsony Tomikának és testvéreinek? Én szívesen adnék neki egy szép repülőgép modellt, korcsolyát, szerszámos készletet, vagy egy pilótákról szóló izgalmas könyvet. De vajon mostohaapja is igy gondolkodik-e, aki középkori módszerekkel veri bele a kereskedő-szellemet? Nem valószínű. Es az édesanyja szegény! Talán mégis a gyermekeit szereti jobban, de szüksége van egy fiatal ,erős férfira is és annak keresetére. Nyolc gyerek nagy gond.

Töprengéseimből a pincér riaszt fel:

— Hozhatok még valamit, uram?

— Nem kérek semmit és fizetek! Mondja, ismeri a virágárus kisfiú családját?

— Igen. Mindjárt gondoltam, hogy a fiú ügyében jött. Ugye, elveszik végre attól a részeges állattól és céda anyjuktól azt a nyolc gyönyörű ártatlanságot? Meg kell tenniük, mielőtt a gyermekek lelke örökre megsérülne. A gyermekhatóságtól van, ugye uram, ha nem tévedek?

— Igen — feleltem Önkéntelenül és születendő i- rasomra gondolok, amit feltétlenül elküldök majd az illetékes hatóságokhoz.

Karsay Jolán rajza: GYEREKEK

4