Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
Thursday, Jan.20. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 HérvéGt Írja: Rev. Gross A. László B. D., Tb. M. “EGY EGÉSZ NEMZEDÉKRE SZÓLÓ BÉKE” Mire e sorok nyomdafestéket látnak, már csak egy rövid hónap választja el Nixon-t a pekingi kirándulástól. Ha csak egy csekély töredékét is elhisszük az elnök drámai kinyilatkoztatásainak az 6 “oltha- tatlan békevágyáról”, valamint “egy egész generációt átfogó béke” megteremtésére irányuló törekvéseiről, akkor joggal feltehetjük, hogy közeledő pekingi útja mintegy próbaköve lesz az oly gyakran hangoztatott békeszózatok őszinteségének. Az sem vitás, hogy amikor Pekinggel kapcsolatban békéről beszélünk, elsősorban az indokinai háború végleges felszámolására gondolunk. Vélnéd, hogy aki február havában komolyan keresi a kínaiakkal való békés megegyezést, az már a megelőző két hónapban azon buzgolkodik, hogy a talajt és légkört alaposan előkészítse a tárgyalások kedvező kimenetelének a biztosítása érdekében. Vélnéd, hogy egy államférfi, aki egy rendkívül fontos béke misszióra készülődik, a tárgyalások küszöbén tartózkodik olyan cselekményektől, amelyek egyrészt indokolatlanok, céltalanok és menthetetlenek, másrészt pedig csak arra alkalmasak, hogy a másik tárgyaló fél indulatait — amelyek amugysem túlságosan nyájasak az ö irányában — még jobban felkorbácsolják és ezzel a misszió sikerét már eleve aláássák vagy teljesen lehetetlenné teszik. . . A józan ész pont azt diktálná, hogy minden lehető akadályt, amely a megegyezés útjában áll, eltávolitson vagy legalább is lecsökkentsen, nem pedig azt, hogy még újabb gátakat emeljen — egy két hónappal a tervezett csűcstalálkozás előtt. De úgy látszik: Nixon teljesen figyelmen kívül hagyja a józan ész elemi követelményeit. . . Ha nem igy volna, dehogy is rendelte volna el — a találkozás küszöbén — Eszakvietnám olyan mértékű bombázását, amilyenre még nem volt példa az ő hároméves elnöksége alatt. Es mi volt a nap nap után megismételt, irtózatos bombazuhatagok hivatalos magyarázata? Nem más, mint a Vietnámban lévő mintegy 150,000 amerikai katona “életének a megvédése és ezek zavartalan hazaszállításának a biztosítása. . . ” Dyen üres, ilyen hamis, ilyen idióti- kus magyarázatot még nem hallott a világ! Először is: a hivatalos jelentések dicsekvése szerint az amerikai sorkatonák aktiv részvétele a vietnámi hadjáratban annyira leredukálódott, hogy a heti veszteséglista mindössze egy két halottból és egy féltucat sebesültből áll. Világos tehát, hogy az amerikai katonákat “fenyegető életveszély” minimálisra csökkent. Az a ráfogás pedig, hogy hazaszállításuk zavartalanságának a biztosítása teszi szükségessé Eszakvietnám kíméletlen bombázását, egyszerűen kitalált mese / még pedig nagyon ostoba mese!/, mert- hiszen napnál világosabb, hogy —az amerikai fiók szüleit és közvetlen hozzátartozóit kivéve— nincs senki az égvilágon, aki jobban kivanná az ö sürgős kivonulásukat Vietnámból, mint éppen az északvietnamiak és a déli szabadságharcosok. Ezeknek semmiféle érdekük sem. fűződik ahhoz, hogy az amerikaiak hazaszállítását megakadályozzák vagy csak egy órával is lelassítsák! Ez is ellene mondana a józan ész követelményeinek és — amint én látom — őket még nem hagyta cserben a józan eszük. . . Sőt: úgy képzelem, hogyha volna rá mód, még segitséTüntetnek a sztrájkoló telefon-munkások get is hajlandók volnának nyújtani az amerikaiak sürgős kitakarodása érdekében. De egy komoly béke-misszionárius — néhány héttel a történelmi zarándokút előtt — nem torlaszolná el a békéhez vezető ösvényt olyan kijelentések hangoztatásával sem, mint pl. Nixon-nak az az elhirtelenkedett /vagy talán inkább alaposan átgondolt?/ minapi megnyilatkozása: “Mintegy 25-35 ezernyi helyőrséget — és a légierőt — mindaddig ott kell tartanunk, amig hadifoglyainkat visz- sza nem kapjuk ES amig a saigoni kormány harcképessége meg nem erősödik annyira, hogy egyenlő eséllyel állhat szemben a kommunistákkal." Hát ezt a kétélű feltételt hogyan kell értelmezni? Nixon nagyon jól tudja, hogy mig a hadifoglyok szabadonbocsátása — az ellenségeskedések megszűnése esetén — egy aránylag rövid határidőn/talán néhány héten/ belül lebonyolítható, addig a másik feltétel: a saigoni haderők, ütőképessége olyan kikötés, amelynek bekövetkeztére talán ítéletnapig is hiába várnánk. Mert ugyan ki dönti el, hogy a saigoni haderők - — önmagukban — eléggé harcképe- sek-e? Senki más, mint Thieu és Nixon — nemde? Nos, ha az előbbi azt mondja az utóbbinak: “Sajnálom, de az én hadseregem /másfél millió fq/ még nem elég erős ahhoz, hogy megbirkózzék a kommunistákkal /150-200 ezer fő/”, akkor Nixon egyszerűen tudomásunkra adja: “Nem vonulhatunk ki teljesen Vietnámból, mert a saigoni hadseregnek szüksége van a jelenlétünkre és támogatásunkra. Nem hagyhatjuk cserben a szövetségesünket!” And that’s that! Ilyen alapon Nixon — kivált, ha az amerikai nép /elég botorul!/ ez év novemberében meghos.szabbit- ja az ö föbérletét a Fehér Házban újabb négy esztendőre—, kihúzhatja az amerikai “reziduális” helyőrség és a korlátlan légierő Vietnámban való időzéNew York államban a Telefon Vállalat 35,500 munkása sztrájkban áll 1971. julius 14.-e óta. A New York államban dolgozó telefon-munkások nem voltak megelégedve az országos szervezet és a vállalat között létrejött szerződéssel, ügy vélték, hogy a megélhetés többe kerül New Yorkban, mint az ország többi részében és magasabb béremelést követeltek. Ezért sztrájkolnak. Több, mint ezer sztrájkoló tüntető menetben Rockefeller kormányzó hivatala előtt követelte, hogy a kormányzó lépjen összeköttetésbe a vállalattal és hasson oda, hogy adja fel makacs, munkásellenes álláspontját. A tüntetők a 22 West 55. utcától keleti irányba vonultak. A második és Harmadik Avenuen felborítottak több vállalati szolgálati autót és megrongálták a telefonkészülékeket. Amikor a rendőrség beavatkozott, többen megsebesültek és néhányat letartóztattak. * * * * Jellemző az AFL-CIO országos, New York állami és városi vezetőire, hogy 35,500 munkást magára hagynak, hogy egyedül harcoljanak követeléseikért. Az AFL-CIO Labor Council elemi feladata volna, a munkás szolidaritás elve alapján, hogy mozgósítsa a város szervezett munkásait a mar hetedik hónapja sztrájkoló telefonalkalmazottak harcának támogatására. sét és aktív szereplését még legalább öt teljes évig.. . Ez ugyanaz a Nixon, aki nekünk nemcsak az amerikai haderők visszavonását ígérte, hanem olyan BEKET is, amely egy egész nemzedéket fog boldogítani. . . Körülbelül két évvel ezelőtt —1970 februárjában— rovatom egyik paragrafusa igy szólt: “Ma már napnál világosabb, hogy Washingtonnak eltökélt és megmásíthatatlan szándéka, hogy — akár egy amerikai okkupációs hadsereg jelenléte, akár pedig egy vazallus quisling-kormány engedelmes szolgálatai 1 révén— a lábát örök időkre megvesse Vietnámban, nehogy az ott található és az amerikai nagyipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagok /mangán, cink, nikkel, stb./ —Uram bocsa’ — a kommunisták kezébe jussanak. . . No meg aztán egy félelmetes amerikai hadibázis Délkelet-Ázsiának e stratégiailag kritikus pontján legalább olyan fontos, mint Guantanamo Kuba testében, vagy a hatalmas hadiapparátus Okinawa szigetén — ha ugyan nem fontosabb. . . ” Akadhattak olvasók, akik egyrészt tul- korainak, másrészt túlzottan rémlátónak tekintették ezt a jóslatot. De ma — a nagy “békeapostol” három évi működése után! — ugyanazok az olvasók bizonyára kevesebb túlzást látnak benne, mint annalddején. . . * * * Ha Nixon a fentebb ismertetett eszközökkel próbálja Pekingben az ó “egy egész nemzedékre szóló békéjének” az útját egyengetni,.akkor —pesti kiszólással élve— “kár a benzinért”, amit a “Spirit of ’76” névre keresztelt elnöki repülőgép oda-vissza felemésztene. /1972 január 12/
