Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-27 / 17. szám
Thursday, April, 27. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN V/ORD H€TV€G! £€V€C írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. EMBERTELEN BOSSZUALLÁS A magyar nyelv rendkívül gazdag az emberi érzelmeket és indulatokat tükrőztetö kifejezésekben. Szeretek hízelegni magamnak azzal, hogy anyanyelvemet annakidején alaposan elsajátítottam és négy évtizedes külföldi tartózkodásom alatt sem felejtettem el. Ennek ellenére be kell vallanom: Nixon legújabb “béketörekvésének” — Eszakvietnám embertelenül barbár légi és tengeri bombázásának — jellemzésére nem találok magyar nyelvkincsemben eléggé elitéit), eléggé egbélyegzö szavakat, amelyek nyomdafes- !*.' e alkalmasok volnának. . . Sót, hozzátehetném: meg az istállóban használatos nyelvezet sem tudná í> ’’-ségesen érzékeltetni az elnök úr legújabb bosszú- kilósa feletti felháborodásomat.. . Mert Eszakvietnám gigantikus méretű bombázása nem egyéb, mint pőre bosszúállás az elnök részéről. Tajtékzik a dühtől Nixon, hogy a vietnámi szabadságharcosok ( s nekem teljesen mindegy, hogy ezek északiak-e vagy déliek — én csak egy Vietnámot ismerek!) az amerikai oldalról már hónapokkal ezelőtt beharangozott -tehát nem váratlan — offen- zivájukkal leleplezték az ő fondorlatos “béketervét”, amellyel az amerikai publikumot negyedik éve igyekszik lóvátenni — újabb négy évre való megválasztása érdekében. Nyilvánvaló, hogy ez az offenziva nem az amerikai haderők ellen indult meg. Hiszen az U.S. egységek — ha hinni lehet az elnöknek — a választást megelőző hónapok alatt útban lesznek hazafelé és csupán 25-30 ezer főnyi, nem-kombattáns "helyőrség” marad vissza a hadifoglyok kicserélésének az időpontjáig. Ezzel a többizben bejelentett visszavonulási tervvel, valamint az úgynevezett vietnami- záció óriási sikerének a folytonos hangoztatásával az elnök úr azt a benyomást óhajtotta kelteni az amerikai választóközönségben, hogy Indokínában az amerikai haderők aktív részvétele rövidesen úgyis teljesen végetér és a most folyó választási küzdelem ütközőpontjai (issues) között az indokínai háborúnak nem lesz szerepe. . . Es ne tagadjuk: számtalan amerikai polgárt sikerült neki ezekkel az ígéretekkel falhoz állítani. “Lám-lám,” — mondják sokan — “milyen takarosán kihúzott bennünket Nixon a csávából — megérdemli, hogy megválasszuk öt újabb négy évre!” Hát ha a vietnámi szabadságharcosok hajlandók lettek volna megtenni Nixonnak azt a csekélyke szívességet, hogy néhány hónapig tétlenül ülnek a hátsó felükön, semmi kétség: ez a “zseniális” nixoni “béketerv” meg is hozta volna a gyümölcsét — újabb négy évre való megválasztásának az esélyei fölöttébb kedvezőek lettek volna. De ezek az “átkozott kommunisták” elég szemtelenek voltak ahhoz, hogy egy új, nagyszabású offenzivát indítsanak Délvietnám legkülönbözőbb pontjain és alig néhány nap alatt tönkrezúzták a “vietnamizáció” nagyfene sikerének a dajkameséjét: kiderült, hogy a Thieu- zsoldosok legtöbb helyen gyáván (vagy bölcsen?) megfutamodtak a szabadságharcosok elöl és Nixon — nem csekély megdöbbenéssel — kénytelen volt tudomásul venni, hogy az ö furfangosan kiagyalt választási stratégiája összeomlott: már nem mesélheti be az amerikai választóközönségnek, hogy a vietnámi háború megszűnt “issue” lenni és ha még 2 SZÁZEZREK KÖVETELIK A HÁBORÚ AZONNALI FELSZÁMOLÁSÁT (folytatás az 1. oldalról !) “Elérkezett az idő, hogy a kongresszus véget vessen e háborúnak.” CSELEKEDNEK A DEMOKRATÁK A demokrata képviselők rendkívüli gyűlésén 144 szavazattal 58 ellenében utasították a képviselöház külügyi bizottságát, hogy 30 napon belül dolgozzon ki javaslatot, mely kitűzi a vietnámi háború végét, mely dátum után megvonja a költségvetést az amerikai csapatoktól. (Gyalogos, tengeri és légi.) Ez az első alkalom a vietnámi háború kezdete óta, hogy a demokraták ilyen határozott lépést tettek a béke érdekében. Chicagóban, San Franciscóban, Los Angelesben és az ország több városában ugyancsak hatalmas béketüntetések zajlottak le szombaton. MORATORIUM MÁJUS 4.-EN Szakszervezeti vezetők, egyetemi tanárok, országos és állami képviselők, szövetségi és állami szenátorok, a művészvilág legkimagaslóbb egyéniségei, a különböző felekezetek vezetői, országos moratóriumra szólítják az amerikai népet. Május negyedikén, csütörtökön a nemzet 80 millió dolgozója emelje fel szavát a barbár vietnámi háború ellen. A diákok sztrájkkal, a munkások és irodai alkalmazottak a munkahelyükön a munka felfüggesztésével követeljék Nixon elnöktől, hogy fogadja el a Vietnámi Demokratikus Köztársaság Kommunista Pártja Politikai Bizottsága tagjának Xuan Thuy-nak a javaslatai és vegye fel ismét a tárgyalásokat Párizsban: számolja fel haladék nélkül a vietnámi háborút politikai eszközökkel. A moratórium felhivói között találjuk többek között: Victor Reuthert, a UAW vezetőjét, Pat Gormant, a húsfeldolgozó munkások szakszervezetének elnökét, David Livingstont, a kereskedelmi alkalmazottak elnökét, Phillip Hart, Michigan-i demokrata szenátort, Ramsey Clarkot, volt igazság- úgyminisztert, David Huntert, a National Council of Churches megbízottját, Jane Fonda színésznőt, Judy Collins énekesnőt, sok neves orvost, jogászt, egyetemi tanárt, papot és a nemzet legjobbjait. — Szombaton, április 29-én az ország egyetemi diák jai újabb tüntetéseken követelik a háború haladék nélküli felszámolását. SORTŰZ A BÉKETÜNTETŐKRE A kirendelt rendőrség könnygáz-sortüzet ad a Harvard Egyetem béketüntetbire. mindig “issue”, akkor — négy évi nagyhangú fogadkozás és ígérgetés után! — ö mint egy szószegö államfő áll az amerikai nép itélöszéke előtt, aki egyáltalán nem méltó újabb négy évi bizalomra. . . E leleplezés feletti fogcsikorgató dühében sietett elrendelni minden idők legborzalmasabb bosszuállá- sát: Eszakvietnám tengeri és légi bombázását, amelyhez foghatót sem Európában (a második világháború idején), sem a jelenlegi konfliktusban nem láttunk. Ebből a fékevesztett reagálásból csak a vak nem látja, hogy a vietnamizáció kérdésében Nixon csúfosan félrevezette az amerikai publikumot — ö maga sem hitt annak a sikerében, hiszen ha hitt volna benne, engedte volna a tizszerte nagyobb számú, pazarul felszerelt Thieu-armadát —amerikai légierő segítsége nélkül— szembeszállni a szabadságharcosokkal, ilymódon próbára téve és demonstrálva az évek óta folyó vietnamizáció eredményességét. De ezt nem merte megkockáztatni és mikor világosan látta, hogy a vietnamizáció szappanbuboréka szétpukkant és az ö választási stratagémája ilymódon a porba hullott — merő dühkitörésböl megindította a halált és pusztulást szóró bombázók százait — “Őszinte békevágyának” bizonyítékaként, . . Az indokínai szabadságharcosok, akik immár több, mint egy negyedszázadon át harcolnak, szenvednek és véreznek a hazájukért, túl fogják élni ezt a súlyos megpróbáltatást is, de az elnök úr — úgy érzem — ezzel a hátborzongató bosszúállással politikai öngyilkosságot követett el. Aki ennyire rabja öncélú indulatainak, az nem alkalmas arra, hogy az amerikai nép további négy évre őrá bízza a saját — és a világ többi népeinek — jövőjét. (1972. ápr. 19.)