Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-20 / 16. szám

4

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, April, 20. 1972

f\ BÖRlÖN\/t$ELlEKNEK SEQÍTSÉQZE

WN $2Ük$éCjÜK

Az utóbbi idők börtönlázadásai segítettek felhívni a figyelmet azokra az állapotokra, amelyek börtönökben vannak. A fegyintézetben töltött időnek elvileg az lenne a rendeltetése, hogy a társadalom ellen bűnt elkövetőt rehabilitálja, segítsen új embert formálni, hogy újból elfoglalhassa helyét a társadalomban. A börtönöknek csak elenyészően kis százaléka tölti be valamennyire ezt a feladatot. A börtönök többségében nem a rehabilitáláson, hanem a büntetésen van a hangsúly, vagy egyszerűen raktárak, ahol a nem kívánatosakat elkülönítik. Átne- velésről, emberi bánásmódról ezeken a helyeken szó sem lehet. De lássuk, mi történik azután, hogy az elitéltek kitöltik büntetésüket és a mindennapi életbe visszatérnek?

Egyike ezeknek Joe Senatore, New York Brooklyn kerületének lakosa. Jelenleg 41 éves és életének 22 évét töltötte a newyorki ifjúkori javító és később fegyintézetekben. Joe most a Fortune Society nevű egyesületnek egyik vezetője. Az egyesületet négy évvel ezelőtt szervezték abból a «élből, hogy tanácsot adjon a börtönviselteknek és segítsen nekik elhelyezkedni, a társadalomba beilleszkedni. Az egyesület sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ' hetenként több, mint 150 börtönből kiszabadult egyén látogatja a Times Square közelében lévő, mindig zsúfolt irodát.

Joe elmondta, hogyan érezte magát, amikor hosszú évek után a börtönből kikerült. “Annyira idegennek éreztem magam és olyan félénk voltam, hogy például nőkkel egyáltalán nem tudtam beszélgetést folytatni.” Öt évvel ezelőtt szabadult ki, nem félénk többé, megházasodott,; négy gyermeke van és most szobafestő vállalkozásba kezd. De nagyon sok nehézséggel kellett szembe néznie, mielőtt önbizalmát visszanyerte. Joe, aki sokat látott a börtönökből, tapasztalattal mondja, hogy a börtön- rendszer emberiességüktől fosztja meg a rabokat, robotokká teszi őket, akik csakis a börtön környezetén belül tudnak működni. Ezért van az, hogy nagyon sokan visszaeső bűnösök lesznek, akik nincsenek felkészülve a változó világgal szembenézni.

“Odabenn minden katonás fegyelemben történik.” mondja Joe. “Mindig kettesével kell felvonulni, sor- i

ba kell állni az étkezésnél, még az udvaron is szigorú sorokban kell sétálni. De amikor kijöttem és beléptem a Grand Central állomásra, oti semmiféle fegyelem nem volt, úgy nézett ki, mint egy örült hangyaboly.' Hosszú évek után a külső élet is megváltozott. Amikor elmentem, akkor még csak ittak,

soha életben nem szívtam kábítószereket. De mikor kijöttem, akkor már nemcsak marijuanát szívtak, hanem kokaint, heroint és mindenféle más kábítószert szedtek. A régi ismerősök, barátok megváltoztak, a lányok férjhez mentek. En meg másról sem tudtam beszélni, mint a börtönről, de arra senki nem volt kiváncsi.”

Azonkívül, hogy rengeteg csapda vár a börtönviseltekre, az elhelyezkedés a legnehezebb. “Sok helyen megmondják, rovottmultut nem vesznek fel, más helyeken udvarias kifogást adnak.” De nemcsak az előítéletek, hanem a törvények is korlátozzák a kiszabadultak lehetőségeit. Sok államban börtönviseltek nem pályázhatnak városi vagy állami munkákra, nem dolgozhatnak olyan helyeken, ahol alkoholt árulnak, nem kaphatnak munkaengedélyt gyógyszerészi, rakodómunkási, ingatlaneladási, állatorvosi szakmákban vagy hivatásokban, még éjjeli őrnek sem mehetnek el. A büntetési idő előtt meg- kegyelmezettek hajtási engedélyt sem kaphatnak és sofőr-engedélyt még azután sem.

í, ’ :

Joe elmondotta, hogyan történik a tipikus “rehabilitáció”, ami a börtönökben végbemegy: “Ami- . kor az ember a börtönbe megérkezik, hetekig távol • tartják a többiektől s ezalatt mindenféle szellemi és fizikai vizsgálatnak vetik alá. A vizsgálatok eredményét kartotékba rakják és ezzel véget ért az egész. Ezután az aligazgatóhoz viszik az embert, aki a vizsgálatok eredménye szerint kellene, hogy munkára ossza be az illetőt. De a valóságban olyan munkát adnak, amire éppen szükség van: ha a festők, tatarozók között, vagy az étteremben van szükség több munkásra, oda osztják be. Aki valami szakmát remélt megtanulni, azt nyugodtan elfelejheti. Egy idő múlva hozzászoknak a rutinhoz és már nem is kívánnak mást, csak hogy minél zavartalanabbul menjen az életük. Aki csöndben marad, azt békében hagyják. Az őrök csak akkor állnak szóba valamelyikkel, ha kérdez valamit, egyébként csak egy szám marad: az a fontos, hogy a névsorolvasásnál mindenki ott legyen. Nem csoda, ha büntetése letöltése után tehetetlen kétségbeeséssel néz szembe a bonyolult és megváltozott élettel az ilyen börtönviselt.”

I

A Fortune Society, amelynek jelenleg már több mint 5000 pénzügyi támogatója van, közöttük hires színészek is, most pionérmunkát végez a volt börtönlakók között. Tanfolyamokat tart a N.J.-i Montclair State College-ban a börtönviseltek átne- velésére és börtönbüntetést kitöltött tanárok tartanak számukra szemináriumokat a newyorki Columbia Egyetemen. Egy hónap folyamán több, mint 16 társadalmi szervezethez, néha törvényhozó testületekhez is küldenek ki szónokokat.

Joe Senatore-nak segítség nélkül kellett az egyenes utat megtalálnia, ami nem volt könnyű,

ezért segítette a Society megszervezését. Joe azt mondja, sokkal több elitéit emberen lehetne segíteni, ha a börtönvezetöség valamennyire igyekezne a rabokban az emberi értékeket megváltoztatni, az emberiességet kifejleszteni. Ha azon elpazarolt idő helyett, amit d.u. 5-töl lámpaoltásig cellájukba zárva töltenek, a rabokat csoport-terápiában önmegismerésre, elkövetett bűneinek analizálására vezetnék, sokkal kevesebb visszaeső bűnöző maradna köztük.4 milliárd dollárt fizetünk a TV hirdetésekért

A fogyasztó közönség érdekeit képviselő Consumers Assembly New Yorkban tartott évi gyűlésén Nicholas Johnson, a Federal Communications Commission vezetője, a televíziót “az intelligens fogyasztó közönség legrosszabb ellenségé ”-nek minősítette. A televízió, mint mondotta, a fogyasztók érdekeivel homlokegyenest ellenkező értékek terjesztésével tartja fenn magát és a televíziót általában “társadalmi katasztrófa terület”-nek tekintette.

Mr. Johnson számítása szerint a fogyasztóknak évi 4 milliárd dollárba kerül, az árucikkekért fizetett felár formájában, a kereskedelmi televízió fenntartása. Ezzel szemben, ez a népszerű továbbítási közeg, programjaiban elkerüli a közönség szempontjából fontos vitás kérdéseket, hirdetéseiben elősegíti az egészségtelen étkezési szokásokat, “elöl jár a kábítószerek használatának teijesztésében” az altatók, idegcsillapitók és hasonlók hirdetésével és segit terjeszteni azt az amerikai felfogást, hogy a boldogság eléréséhez állandóan “vásárolni” kell valamit.

“A televízió olyan üzlet,” mondotta Mr. Johnson, “amely összegyűjti önöket és mint a birkanya jat eladja a hirdetőknek. Nemcsak, hogy nem fizet ezért semmit, de még önöknek kell ezt évi 4 milliárd dollár felár formájában nekik megfizetni.”

Humoros, de mélyremenő megjegyzéseiben Mr. Johnson többek között a következőket mondotta: “Amerikában nem az a legnagyobb baj, hogy a legnagyobb 100 vállalat vezetői megszegik a törvényt, habár Isten látja hogy ezt megteszik, hanem az, hogy ők írják a törvényeket.”

A Consumers Assembly ezévi gyűlése a “nem hibáztató” autóbiztosítás, a televízió és autójavítók engedéllyel való szigorítása es a fogyasztók egyeb érdekeinek védelmére szolgáló törvények mielőbbi megszavazását szorgalmazza.