Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-23 / 12. szám

Thursday, March 23. 1972

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

— “Fogunk addig élni?” — kérdezte egy másik leány.

Kopriva néni habozott, mert tudta, hogy ők szegények nem fognak addig élni. De mégis reményt adott nekik hazugság nélkül. “Talán, talán. . . De ha mi nem is, megéli azt az időt a nip, az már a szent igazság.”

Remény csillogott a köhögök szemeiben. Ha a mesében minden lehetséges, talán az életben is. Meghalni sem olyan nehez, ha van bizalom a jövőben.

Alkonyodott, hűvösebb lett a levegő. Feltápász- kodtunk a pokrócról. Kopriva néni szépen összehajtotta a pokrócot, a kosárba tette a harisnyák fölé, aztán hazavánszorogtunk.

Változtak az idők. Sokan nem élték meg ezt a korszaki változást. De amikor egy-két év előtt meglátogattam Gálán tát úgy éreztem magam, mintha új világba jöttem volna. Voltak jó kórházak, szép lakások, senki sem volt rongyos ruhában.

Fák díszítették az azelőtti kopár utcákat. Eltűnt az öreg, roskadt iskola, helyében emeletes épület volt a tanulók számára.

A sok százholdu föld •— köztulajdon. A gyönyörű kastély és park — muzeum és a nép parkja.

Hol van Eszterházy? Hol vannak a többi dúsgazdag, parazita piócák? Talán Amerikában. De ki törődik azzal. A fo dolog, hogy ott, és más keleti országokban él egy új, egészséges, művelt nemzedék.

Változnak az idők, és ahogy Kopriva néni szokta mondani: “Változni fognak az idők. . . ” Változni fognak máshol is.

ÁTÁNYI HORVÁTH LÁSZLÓ:

A napokban egy gyermektestú öregasszony jött velem szembe az utcán. Szinehagyott ruhában, vászontarisznyát szorongatva. Régi kép villant fel bennem — ez csak Róza néni lehet. Hol van ö mar szegény — hesegettem el a gondolatot. De a feltámadt emlék azóta is kisert.

Róza néninek a bulgár házában volt egy kam- rácskaja. Padlóját téglával rakták ki, s durván összerótt ajtaja is arról árulkodott, eredetileg a tyűkoknak szánták szállásul ezt a helyiséget. A háztulajdonos neve és foglalkozása is bulgár volt. Főzelékfélét termelt a házát körülölelő parcellákon, s a Fehérvári úti piacra hozta ki az árut. Róza néni amúgy Isten nevében lakott a bulgárnál. Nem fizetett lakbért a kamráért, mert hisz nem is lett volna neki miből. Annál korosabb volt, hogy sem elmenjen valahova dolgozni, rokona, támasza pedig nem volt neki e kerek világon. Némi pénzt guberálásból szerzett. A Standard gyár hulladékaiban kotorászott, s a fémes dolgokat értékesítette néhány fillérért a MEH-ben. Két ketrecben nyulakat tartott, a környező berkek, rétek még télire is ellátták a tapsifüleseket. A bulgár nem hizlalt disznót, igy Róza néninek kijutott naponta egy kis ételmaradék, még a gyári házból is beköszöntek hozzá nélia az asszonyok, ha túlméretezték az aznapi ebédet.

így éldegélt Róza néni az emberek kegyelméből.

Vigyázta a bulgár házát, néha egy-két kapavágást is tett a ház menti földeken, s ha emberi szóra támadt kedve, kiállt az út mellé, mikor megpakolt szatyorral jöttek hazafelé a gyári hazbeli asszonyok a piacról. Ki volt Róza néni? Senki sem tudta. így ismerte mindenki a környéken. Talán már maga sem emlékezett a vezetéknevére. De nem is volt szükség rá. Postás, hivatalos ember nem kereste. Nem vétett senkinek és ellene sem vétett soha senki. Nem tudom hány éves volt. Az évek egy ideig nyomot hagytak az arcán,aztán összemosódtak a jelzések. Róza néni kortalan lett. Teste megroppant kicsit és csonttá aszott.

Reggelenként együtt kelt a nappal. Kicsit megdörzsölte arcát a kútnál, aztán megetette a nyulait. Egy vaskályha állt a kamrájában, ez melegítette, s néha ezen főzött. A reggelije többnyire köménymagos leves volt. Megáztatta benne a szárazkenyeret, s élvezettel morzsolgatta fogatlan ínyén. Aztán kapát fogott, kicsit megtizedelte az udvaron a gazt. Mihamar belefáradt, leült pihenni a kút mellett a lócara, de arcát nem fordította a nap felé.

Reggelente iskolába menet a bulgár háza mellett vitt el az utam. Mig be nem köszöntöttek a hideg napok, mindennap láttám Róza nénit az udvaron. Osszehúzódva ült, szürke ruhájában verébre emlékeztetett. Ha odaköszöntem, jő szívvel elfogadta,

de nem várta el, hogy öt üdvözöljék.

Nem tudom, hitt-e az Istenben. Templomban sose láttam. Vagy tálán mégse rejtegetett a szekrénye egy megkopott ünneplő ruhát, s szégyellte szürkeségét? Hát persze, hogy lehetett volna ünneplője, hisz szekrénye se volt. Egy kopott vaságy hevert csak a kamrácskában, egy rozoga asztal meg egy stelázsi, amit foszladozö függönnyel takart el. Pedig bizonyára volt ünneplője, talán elcserélte az ostrom idején néhány marék babért, pár dekányi zsiradékért.

A bulgár háza ma is áll. Azóta közbefogták a terjeszkedő gyárak: a Beloiannisz, meg a Goldberger. A bulgár is itt dolgozhat valahol, hisz földjein raktár épült, munkásszállás. Az utakat por lepi, megül vastagon a füvön, elborítja a közeli barackost is. A gyár menti kietlen helyből Hauszmann Alajos utca lett. Csak Róza néni nincs már sehol. Amilyen eszrevetlen élt, olyan észrevétlen volt a halála is, nem zúgott érte a harang. Csendesen aludt el, a bulgár felesége vette észre másnap délben, mikor az előző napi maradékot bevitte neki.

Talán húsz év is eltelt azóta. Róza nénire már senki nem emlékszik. Visszajáró gyermekkoromban mégis ott él, miért ne dörzsöljek el egy könnycseppet érte.

VRBOWSKA ANNA:

Sötétkék volt a felhőtlen, augusztusi ég. Csendes vasárnap délután volt. Még egy kis szellő sem hűvö- sitette a forró tikkadt levegőt. Ott hevertünk az öreg, durva pokrócon, kertek alatt, a szomorú, tövises, naptól nem védő akácfa sovány árnyékában. Cigány muzsikát hallottunka közeli kocsmából. A kocsma poros udvarában táncoltak minden vasárnap a galántai gróf Eszterházy földmunkásai — fiatal leányok, legények. . . Többnyire ugyanazt a nótát húzták, kurjantották — “Tisza partján van egy hajó kikötve”, — habár a Vág folyó sokkal közelebb volt, mint az Alföld ezüst szinú, igazi magyar vize.

Az öreg Kopriva néni, a kőműves Jóska bácsi bölcs és jóságos felesége, trónolt felettünk. Én még csak 8 éves voltam, de az ó szavait sohasem felejtettem el. Kopriva néni ölébe tette a foltozott harisnyát, fölnézett az akácfa beteg ember sárga körme szinú leveleire, azután a szemei ott pihentek a köhögő, vézna négy leánykán, egy sem volt idősebb 14 évesnél. “Meleg van meg, de már közeledik az ősz. Egy hónap múlva el fogja sodorni a hideg szél a leveleket. Minden elhervad. Eltemeti az eső és a hő a leveleket. Oszt titeket is le fog fújni a szél az elet fájáról. Meg fogtok halni,” — lassan mondta a szavakat, mint a sors birója az ítéletet.

Fejbőlintás és száraz köhögés volt a válasz.

Akartam tudni, de nem mertem kérdezni a halál okát.

— “Miért kell meghalnunk, Kopriva néni?” - kér - dezte halkan a szőke Juliska.

— “Mert szegények vagytok. Köhögtök. Száraz betegségiek van. Azért kell meghalnotok.”

— “Van orvosság minden betegségre. Okosak a doktorok, ” — mondta Tercsi, láztól égett az arca, szemei. . .

— “Ha van pinz, van doktor, orvosság, jó itel is. Tej, vaj, tojás, hús. Nem köll mezítláb járni, vagy rongyos cipőbe. Lakni rothadt zsindelyú viskóba.- Van élig tüzfa télen. Semmitek nincs, mert szegények vagytok. Mit adhat az anyátok? Szeretetet? Az nem gyógyítja a köhögést.”

— “Hát miért vagyunk szeginyek?” — kérdezte egy leány.

“Miért?” — ismételte Kopriva néni. A jobb keze a végtelen holdu földekre mutatott, ahol a napsütötte ég alatt nyugodtak a búza és rozs arany kévéi. “Mennyi jó liszt, kenyir, kalács van ottan, de nem számunkra. Az mind a gróf Eszterházy vagyona. Övé, és más földesuraké, a sok föd, jószág, pinz, jó élet. Mijenké a munka, a szeginység, szenvedés. A gazdagok rosszabbul bánnak velünk, mint a barmaikkal.”

— “Segíteni fog a jó Isten, azt mondi a plébános ur,” — szólalt meg Juliska.

— “Segít, ha segítünk magunkon, ” — mondta Kopriva néni.

Bámultunk. Hogyan segíthetünk magunkon? Nem is kérdeztük, mert ha az Isten sem tudott segiteni, akkor nem volt remény segítségre.

— “Ne szomorkodj, légy vig, nem lesz az mindég igy, ” vigasztalt minket énekelve Kopriva néni. “Lánykák: a ferjem-uram olvas könyveket, újságokat. Ha ü munkába van, én is betűzök, megértek sok mindent. El gyű n az az idő, amikor vagy fel- gyulnak a kastélyok, vagy elkergetjük a gazdag urakat. Mind. Mienk lesz a föld, szép kastélyok, parkok. Osztán lesz jó itel, ruhanemű, emberséges lakás, orvosság, meg iskola is.”

— “Mikor lesz az? ” — kérdezte Tercsi.

— “Nemsokára, ” — válaszolta Kopriva néni.