Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-16 / 11. szám
Thursday, Níarch, 16. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 | Szabóné Jozefin Edit: Mar ót óra. Az asszony türelmetlenül áll az ablakban. Ugylátszik hiaba várja. Pedig egész nap minden gondolata az óvé volt. A vágy elzsibbasztotta a percek egyhangúságát. Ám most mikor már az óra mutatója a megszokott perchez ért, nem birja tovább. A könnycsepp ezüstharmatként remeg selymes pilláin. Megszokott mozdulatokkal elrakodik. Bezárta a fiókot. Vege a munkaidőnek. Elmúlt öt óra es ö még mindig var. “Jöhetne már. Legalább ma jönne időben haza. Miért nem szeret itthon lenni? Miért menekül? Mit vétettem én ellene? Mi történhetett? A gyerekeket is alig látja! Olyan régen volt mikor éjjeleket átbeszélgettük.’ Elindul. Mire várjon tovább? Pár óra, mig jön a következő busz. Addig elmegy a gyerekekért. Majd csak eltelik az idő. Csak most ne találkozzak senkivel. Nem tudnék mosolyogni, kedveskedni, beszélgetni. O miért is van ez igy? Csak ma, legalább ma jönne időben haza! Mennyire vártam! Nagyon szerettem volna örömet szerezni neki. Újra egymásra találni, együtt ö- rülni, éppúgy mint rég. Nemcsak a pénzt hajszolni túlórázni! Egymásra találni, egymásnak örülni .......... Sóvárogva gondolt az elmúlt évekre. Milyen szép volt minden. Mennyire hitt a boldogságban .Hisz o- lyan szerelmes volt. 0 kivüle nem volt senkije. Nem csak a szerelmet, a jövőt, az otthont, a védelmet is nála kereste. Egész szivét lényét, mindenét adta a szerelembe. Fenntartás nélkül. Nem cserébe, de ö- rökre adta. Olyan őszintén, mint aki hisz abba, hogy soha többé vissza nem kérik. A gyerekek ugrálva csókokkal várták. Elhalmozták becéző szeretettel. Szemük szerető ragyogása halvány mosolyt csalt fáradt arcára. Felöltöztette őket. S elindult csak úgy, valamerre. Hogy hova, maga sem tudta. Hirtelen indulattal készült valami ismeretlen cél felé. A gyerekek örültek a sétának , futkározva harapták a levegőt. “Miért hanyagol igy el? Talán mert faradt vagyok, törődött. Itt a két gyerek. Otthon is,munkában is igyekszem a legtöbbet adni magamból. Napjaim kettős gondban őrlődnek fel. Mit kapok cserébe ezért? Ki mondja érte, hogy köszönöm! Ki törődik azzal hogy én mit érzek? Ki kérdezi meg tőlem, hogy jól aludtam-e, mit főzök, fáj-e a fejem! S kit érdekel. . . hogy mikor végzem el ezt a rengeteg munkát? Kit érdekel, kit érdekel. . . ." — Szevasz,meg sem ismersz? Úgy el vagy gondolkodva! Mi az, csak nem sirsz? Éppen hozzátok készültem. Az asszony felkapja fejét a köszönésre, tétován körülnéz. Elmosolyodik. A gyerekek körülügrálják a fiút. A kicsi alig éri el a kezét, ágaskodik, kapaszkodik, csak hogy megfoghassa. — Szevasz, mi meg elé jöttünk. Nem üzent semmit, hogy miért nem jött haza? A fiú nem tudta,mit feleljen. Cipője orrával a homokot túrta. Minden figyelmet egy katicabogár köti le. Az asszony várakozva figyel. Könyörgés ül a szája szögletén. Egész alakja feszült várakozás. — Nem szólt semmit — nyögi ki végre a fiú. En is azt hittem hazajött. Különben nem is zavartalak volna. Fussatok ide, hoztam nektek csokoládét. A gyerekek egymást megelőzve futottak hozzá. A kicsi elesett, de hamar felugrott és futott tovább. Az asszony csak állt, szólni sem tudott. Megjött a busz. Kiszálltak. S hamarosan eltűnt a szemük elöl. A férfi most sem jött. — Gyere, ne várjunk itt tovább, elkisérlek. Megfogta a fiuk kezét s várt. Az asszony is lassan elindult visszafelé. Gyönyörű este volt. Még nem volt egeszen sötét. Almosán csöndes volt minden. Az utca zaja elhalkult. A fiú nevetett,játszott a gyerekekkel. jókedve kellemesen hatott rá. Mélyet szitt az üde virágillatos levegőből, és siető léptekkel utánuk indult. Megérkeztek. Adott enni a gyerekeknek. Megmosdatta, lefektette őket. Hancuroztak még egy kicsit, aztán elnyomta őket a jótékony álom. Ketten maradtak. El nem küldhette, hisz máskor is lejár hozzájuk. Meg aztán rossz lenne most egyedül. így legalább nem fog gondolkodni. Mosolyogni próbált, és sikerült. — Hát ha eljöttél már, gyere igyunk valamit.Bran- dyt vettem, ó azt szereti. Nagyon vártam most. Nem tudom mi történt velem. Egyszerűen sirni szeretnék- Szerettem volna megcsókolni, megfogadni, hogy soha, soha nem történhet köztünk semmi, ami fájna, ami idegenné tehetne, ami elszakítana egymástól minket. Szerettem volna egy kicsit beszélgetni. Nem csak azt, hogy mit vettél enni, nem vagy-e éhes! De sajnos elmúlt már ez a hangulatom. Lekéste a vallomást. Pár órát késik csak és mégis sokat, nagyon sokat. A fiú megilletödve hallgatta. Neki új az ilyen fájdalom. —Jól van,ne törődj vele! Tudod.hogy van ilyenkor. Ünnepelni kell, gavallérnak lenni, mert különben kigunyolják a többiek, hogy fél az asszonytól, egy pamcsember meg, hogy fösvény. Az asszony közbevág élesen. — Csak vigasztalj. Most ramfér. Úgy beszélsz, mintha te is férj lennél. Annyira véded, mintha magadat kellene védeni. Jól kitanitottak már tégedet is. Vagy csak nem nősülni készülsz?. . . — Eszembe sincs! Hisz még katona sem voltam! A fiú felszabadultan felnevetett. Majd ijedten elhallgatott, félt, hogy megbántotta véletlenül is az asszonyt. Közelebb lépett bocsánatkéröen. Az asszony kíváncsian néz rá. Ki is ez a gyerek, akivel ő most itt beszélget. Mi köze hozzá? Miért is mondott el neki olyan szamárságokat. Hisz még meg sem értheti. Az asszony úgy néz ra, mintha most látná először. Nem férfi még, de már nem is gyerek. A fiú arca közel van hozza. Nézi az asszonyt nagy kitágult szemekkel. A pohár félúton megállt a levegőben. Az asszony arca kigyult és lesüti szemét. Fél, hogy hirtelen támadt gondolatát meglátja szemén a fiú. Újra öntött. Ittak. A csönd ráült a falakra. Nehezen teltek a percek. A mondatok értelmetlenül szétestek a csöndben. — Későre jár, elmehetnél. Mar biztos csak éjjel jön. A fiú nem felelt. Tágranyilt szemével szinte meg- igézte az asszonyt. A fellobbanó vágy égett szemében s elvette arcának bársonyos ártatlanságát. Szája lassan megmozdult. Szeme sugára simogatta az asz- szony minden mozdulatát. — Milyen kék a szemed! Nem szeretem, ha szomorú vagy! Az asszony megfordult, elöntötte a forróság. Kiszáradt a torka. Nyelt egyet. A hang suttogva tört utat remegő ajkai közül. — Elmehetnél. A Fiú nemet intett. Némán nézte az asszonyt. Lassan felemelkedett. Megállt az asszony is. Várt. Nem tudta mit tegyen. — Fél fejjel magasabb — gondolta. És milyen ártatlan. Talán még nem is borotválkozik. S én még majdnem megijedtem tőle. Elnevette magát, s egész közelről nézett a fiú arcába. Megcsapta forró leheleté. Fájdalmat érzett a gerincében. A fiú hevesen magához rántotta. Már nem védekezhetett. Remegve, vadul csapott le a fiú szája. Mohó vággyal remegve csókolta az asszony száját. Csodálatos könnyű borzongás futott végig hűvös bőrén. Atforrosodott a fiú vágyától. Furcsa és űj volt, amit érzett. Keze elernyedt s nem védekezett. Megbénult a vad szenvedély erejétől. — Sir valaki. A kisfiam. Felébredt ! Kiszakította magat a vadul ölelő karok közül s szó nélkül az ajtóra mutatott. Leroskadt egy székre, arcát kezebe temette. Gyámoltalanul sirt, nyö- szörgött elesettségében. A szoba visszhangzott zo - kogásátol. Egyedül maradt. Egyedül.. . . Gyúrók Éva illusztrációja
