Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-02 / 9. szám
Thursday, March, 2 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 KI VÁLASZTJA AZ ORSZÁS ELNÖKÉT? Sokan abban a hitben (vagy tévhitben) élnek, hogy minden négy évben, november hónap első hétfőjét követő kedden a szavazók többsége dönti el, ki kerül a jelöltek közül a Fehér Házba. Látszólag ez igaz is, de csak látszólag. Ha elolvassuk a New York Times február 16.-i számában megjelent cikket Everett R. Holles újságíró tollából, akkor egészen más kép tárul elénk. Holies leiija a California állam Orange megyéjében működő Lincoln Club működését. Ennek a Clubnak csak 124 tagja van, akik mindegyike évi 500 dollár tagdijat fizet. Az 500 dolláros tagdíj azonban csak engedély arra, hogy tiz, sőt legtöbbször százezer dollárokat adakozzanak a tagok a Republikánus Párt jelöltjeinek, de főleg és elsősorban Nixon kampányának sikerre vitelére. A tagok között találunk bankárokat, nagy ültetvényeseket, biztositó vállalatok igazgatóit és o- lyan Hollywood -i személyiséget, mint például John Wayne-t. Ezek a többszörös milliomosok Orange Megye Newport Beach városkájában laknak, magas falakkal körülvett és privát rendőrök által védelmezett Csendes-Óceán menti kastélyaikban tengetik életüket. A tértgerpart mentén szebbnél szebb yachtok állnak rendelkezésükre. A magas falakon belül fejedelmi birtokuk istállójában a fajlovak legjobbjait találjuk. dement L. Hirsh, a Lincoln Qub egyik tekintélyes tagja, aki tekintélyes összeget adott Nixon kampányának költségeire, 8.000 acre terjedelmű fejedelemségének istállójában nem kevesebb, mint 40 fajlovat tart, köztük a “June Darling” nevet viselőt, amiért tulajdonosa 175,000 dollárt fizetett. C. Hirsh úr Arholt Smith jobbkeze. Smith úr bankok, sport klubok, szállodák és légi vállalatok tulajdonosa s igy megengedheti magának, hogy Nixon választásának sikere érdekében egy millió dollárt gyűjtsön. Ebből a szép összegből ö maga 250,000 dollárt adott. Mondhatja az olvasó: tudomásunk szerint törvény írja elő, hogy egy személy nem adhat többet 500 dollárnál. Nevetséges. Ez nem akadály. A Lincoln Qub országszerte “bizottságokat” állít fel es e szervezeteken keresztül folynak be a milliók a Republikánus Párt országos pénztárába. A Lincoln Qub elnöke a 72 éves Arnold O. Beckman, akinek tanácsadója Herbert W. Kalmbach, Nixon régi barátja. Foglalkozása ügyvéd és egyike azoknak, akik a Lincoln Qub tagjai által gyújtott milliókat a Republikánus Párt kasszájába juttatják. Természetesen és következésképpen nagy befolyással rendelkezik és nagyon jól menő ügyvédi iroda vezetője. Az a hir terjedt el az üzletemberek között, hogy “ha problémád van, menj el Kalmbach-hoz.” Igen ám, de ő senkivel nem áll szóba 10,000 dolláron alul. Szóval: kéz kezet mos. A fent említett Mr. Hirsh egy gyönge pillanatban adott sajtónyilatkozatban mondotta: “Mi választottuk meg Nixont az elnöki tisztségbe. California nélkül nem kerülhetett volna ki győztesen. Szavazattöbbségének egyharmadát mi adtuk Orange megyéből.” Felmerül a kérdés: ki választja az ország elnökét??? \IXO\ kínai utazásáról Irta: Deák Zoltán Néhány hónappal ezelőtt a Gallup Közvélemény - kutató Intézet beszámolt arról, hogy melyek azok a problémák, amelyeket, vizsgálataik alapján az amerikai nép a legfontosabb nemzeti problémának tart. Ezek, fontosságuk sorrendjében, a kővetkezők voltak: 1. / A gazdasági helyzet, infláció. 2. / Munkanélküliség. 3. / A vietnámi háború. 4. / Közbiztonság a városok utcáin, a bünhullám. 5. / A kábítószerek használatának elterjedése. 6. / Lakáshiány. 7. / A közlekedés leromlása a nagyvárosokban. 8. / Az iskolák, a közoktatás válsága. 9. / A faji előítéletek okozta problémák. 10. / A leszerelés és az atomháború veszélye. 11. / A “Kommunista veszély”, stb. A diplomáciai kapcsolatok helyreállítása a Kínai Népköztársasággal nem szerepelt a közvélemény számottevő rétegei által fontosnak tartott problémák között. A fenti jelzéssel körülbelül egyidejűleg Eagleton Missouri állami képviselő a Congressional Record julius 19.-i szamába beiktatta a demokrata párt elnöki jelöltségére pályázó Muskie szenátor ama 25 beszédének a szövegét, amelyek, szerinte “különleges és kiváló perspektíváját adják az Egyesült Államok népét legközvetlenebbül érintő problémáknak.” Egy kivételével, amely Muskie szenátor szülő- államáról, Maine államról szólt, minden beszédnek a fentemlitett problémák valamelyike alkotta a témáját. És mégis Nixon elnök 1972 február havában, miközben a fenti problémák továbbra is súlyos válságban tartják az Egyesült Államok politikai, gazdasági és társadalmi életét, egy szinte példátlan propaganda kampány kíséretében Kínába utazott egy teljes heti tárgyalásra a kínai kormány vezetőivel. Nixon és a kamarillája EZT tartotta a legfontosabb azonnali teendőnek! Mindenki igyekszik választ nyerni arra a kérdésre, hogy mi késztette Nixonékat erre a lépésre és mi késztette a kínai vezetőket arra, hogy élesen megváltoztatva eddigi álláspontjukat az amerikai imperializmussal szemben, elfogadják az amerikai kezdeményezést e tárgyalásokra. Nixon e lépésével ismételten bebizonyította, hogy torz, az amerikai nép igazi érdekeivel ellentétben álló elképzelései vannak a legsürgősebb, legfontosabb nemzeti teendőkről. Nem mintha a Kínai Népköztársasággal való eddigi rendellenes viszonyunk normalizálása nem lenne fontos teendő. Az. De ezt elintézhette volna külügyminisztériuma révén, diplomáciai eszközökkel is. Ha pedig az általa annyira hangoztatott “béke- törekvés” lett volna a fő cél, avégett sem kellett volna ilyen feltűnő körülmények között személyesen Kínába utaznia. Egyetlen telefonfelhivás a párizsi béketárgyaláson őt képviselő Porter követhez elegendő lett volna az ellenségeskedések beszüntetéséhez Vietnámban és a békére vezető ut megnyitásához. De Nixon nem ezt tette. Pekingi “béke- utjához” Vietnám minden eddiginél hevesebb bom- báztatása szolgáltatta a kísérőzenét. Nixon kínai látogatásának körülményéi arra látszanak mutatni, hogy az Egyesült Államok monopolista vezető, körei nem enyhíteni, hanem fokozni1. tervezik a nemzetközi teszültseget. A Mao-Nixon- Chou En-laj csúcskonferencia, az amerikai sajtó, rádió és televízió fantasztikus méretű mozgósítása keretében “részletlefizetést” jelent a kínai kormány szamára azokért a szolgálatokért, amelyeket a nemzetközi antiimperialista front megosztása révén teljesített, s amelynek legfőbb haszonélvezője a nemzetközi monopoltoke volt. Az amerikai monopol- toké ezekenfelúl azt is tiszta haszonnak könyveli el, hogy rendkívül előnyös pozíciót nyert az idővel jelentősnek bizonyulható kínai piac megnyerésére, japán, nyugatnémet és más vetélytársaival szemben. És végül Nixonnakegyénileg is rendkívül előnyösnek bizonyult a kínai utazas a közeledő elnökválasztással kapcsolatban. Egy egész héten át ő állt a közfigyelem központjában, a sajtó és televízió példátlan arányú mozgósítása sok millió dolláros ingyen politikai remlámot jelentett számára. Mert hát ki is figyelte Muskiet, vagy McGovernt valamely álmos kis New-Hampshire-i kisvárosban szónokolni, amikor elnökünk a világ egyik legnagyobb csodáját, a kétezer mérföldes kínai falat, a Ming császárok sírboltjait mutogatta nekik, utána pedig pekingi sültkacsát vacsorázott és Chou En-laj-al kocintott megszámlálhatatlan áldomást a — világbékét éltetve. Másfelől viszont mik lehettek a Kínai Népköz- társaság vezetőinek szempontjai, amikor elhatározták, hogy titkos tanácskozásra ülnek le azzal a Nixonnal, aki néhány evvel ezelőtt nemzetközi banditáknak nevezte őket, Chou En-lajt pedig különlegesen “kardfogu tigrisnek”. Mi késztette őket arra, hogy elfogadják az amerikai imperializmus pal- fordulás jellegű felajánlkozását? Aválaszte kérdésre részben Kina történelmében, részben a kinai vezetők politikai és filozófiai nézeteiben kell keresnünk. A kinai forradalom, a kinai antiimperialista fel- szabaditási harc főhajtoereje, Kina sajátos politikai és gazdasági fejlődése következtében, a parasztság volt, a forradalmat pedig elsősorban kispolgári és intellektuális társadalmi eredetű személyek vezették. E két tényező kölcsönhatásából idővel egy o- lyan nacionalista nemzeti politika alakult ki, amely a hatvanas évektől kezdve Kínát fokozatosan szembefordította leghubb szövetségesével, a Szovjetunióval és az antiimperialista világfront döntő rétegeivel. Fontos tényezó volt e folyamat kialakításában Mao Tse-tung politikai és filozófiai beállítottsága. “Az Ellentétekről” szóló művében például Mao ezt irta még 1937-ben: “Ha a fejlődési folyamat bármely szakaszában több ellentmondás létezik, akkor ezek közül csak egynek lehet döntő szerepe, a többiek másodrendű vagy alárendelt fontosságúak.” Hogyan alkalmazhatta Mao e tételt mai politikája kialakításában? A világon jelenleg számos ellentmondás eszlelhető nemzetközi téren. Ilyenek; Kina es az amerikai imperializmus, Kina és Japán között fennálló, - az imperializmus és a szocialista államok közötti, - az imperializmus és a volt gyarmati, vagy félgyarmati népek közötti, - a béke és a háború erői közötti ellentétek és végül a Szovjetunió és a Kina közötti ideiglenes ellentetek. Mao és társai nyilván a Szovjetunió es a Kina közötti ideiglenes ellentéteket tekintik a fö ellentétnek és a többi másodrendű, alárendelt jelentőségű. (folytatás a 16. oldalon)
