Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-09-02 / 33. szám
Thursday, Sep. 2. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 árvák * ' ^ Irta: Bibó Lajos Hírt adtunk róla, hogy a szükebb szülőföld: Hódmezővásárhely irodalomszerető közönsége 80. születésnapja alkalmából a múlt év végén köszöntötte a városban élő Bibó Lajost, a magyar irodalom jeles mesterét. Alább az író egyik szép elbeszélését közöljük, amelyet annak idején Móricz Zsigmond is kiemelkedő Írásnak tartott. I. Kiérve a templomajtóban pillanatra megálltak. Pétör halkan lélegzett, azután csak úgy találomra odanyúlt és csöndesen megfogta a Julis kezét. Pétör kalapja karimáján nyíló rózsa volt gombostűvel odatűzve, a Julis réklijén, éppen a szíve fölött, öt szál csokorba kötött gyöngyvirág illatozott. Az orgona még szólt odabent, darabig vártak, amikor aztán az elhallgatott, s a két öreg, Jánbs, meg örzse is kicsoszogtak a templomból, lehajtott fővel, kézt kézbe fogva, elindultak hazafelé. Ballagtak persze, komótosan, amint az ilyenkor illik, s mivel a nap nagyon is szépen sütött, az úton verebek tollászkodtak a porban, az égen pedig hófehér bárányfelhők úsztak fölfelé, szívükben tiszta vizű tavaszi ár fakadt föl és. tündöklő tavaival elöntötte egész bensőjüket. Pétör valamivel világosabban érezte ezt a megújhodást, az erő és az alázatos, gyermeki örömben kibomlott bizakodás hatalmasodott benne, Julis körül azonban csak az az öt szál tavaszi gyöngyvirág harangozott. A sarkon Pétör lassított, a kanálisnál pédig megálltak és bevárták a két öreget. János elkente a bajuszt a most először, fölnézett. — Hm... — köhintett. örzse szorította a kiskendőt és szaporábban pislogott., — Hát mostmán nem vattok árvák.... — folytatta János és "Pétörre tekintett. — Nem... — hagyta helybe örzse és a kiskendővel megtörülte mind a két szemét. Pétör eleresztette a Julis kezét: — Hát mostmán nem... — felelte. — Mostmán majd csak máskép lösz ... János balkézbe fogta a botját: — Én mög mék is... Hát isten mögálgyon! . — Isten... — mondta Pétör. — Isten álgya mög kendöt... — köszönt Julis. — A jóságáért... — telte hozzá örzse. Amiért nem tagadta rpeg a kérést és mint tanú, elkísérte a fiatalokat a templomba. János elfordult a kühidnak, Pétörék pedig megindultak a kanálisparton, örzsével. Az öregasszony a Julis atyafija volt, így aztán az első szóra megegyeztek, hogy erre a napra helyet ad nekik, majd meghálálják, ha az Isten megsegíti őket. Erről tehát haszontalan lett volna a további beszéd. örzse otthon krumplilevest főzött, Pétör meg Julis kiültek az eperfa alá. A nap már leáldozott, valahol szél támadt és tovább szállva elhúzott a gaztetejű házak felett. Pétör gondolatai messzi utat jártak, úgyszintén a Julisé is. Reggel Szent György napja lesz, oszt jóllehet, órája sincs, hogy összeadta őket a pap, holnap egyikőjük jobbra, másikójuk balra megy, s jövő ilyenkorig aligha látják egymást. Hang nélkül, meg-megbotló fájdalmas gondolataikkal be- , széltek. — Ha úgy kerüldözne, hogy egy helyre lőhetne... — szólalt meg halkan Pétör. — A vóna a legjobb... — sóhajtott Julis. Ha úgy esnék, hogy egy gazda fogadná föl őket. De hát erre nem lehet számítani. Hallgattak. Az ég alján felbukkant az esthajnali csillag, fejük fölött pedig föltűnt a Fiastyúk. A levegőben a közeli mezők langyos lehelete úszott. • II. Hajnalban ötkor már kint álltak az emberpiacon. Féldélig hiába vártak, nem kedvezett a szerencse, majoros nem mutatkozott, az urasághoz pedig újév napján elszegődött, aki páros cselédet oda kerestek.- Bele kellett tehát törődni a változhatat- lanba. Julist Macélka, Pétört egy tulatiszai gazda fogadta föl. Julist vitték előbb. — Isten álgya mög kendet — mondta, és szemét elöntötte a könny. A szívében kiömlött nagy zokogás mosta el a partokat. — Az én istenöm álgyon mög... — fogta meg a kezét Péter és a fejét lehajtotta. Julis ment, s óra múltán Pé- törrel is zörgött a kocsi. A hely, amit fölfogadott, tűr- hetőnek ígérkezett, a gazda jó szívvel volt hozzá, majd csaknem a maga eszére meg a kezére hagyta. Darabig állta is Pétör az egyedülvalóságot, érkezése se igen volt, hogy magával meg Julissal foglalkozzék. Egy éjjel azután, amikor a gabonát is betakarították, ha- nyattfekve a boglya mellett, fölnézett a csillagokra. Azok ragyogtak és az, amelyik éppen fölötte volt, mintha hirtelen meg is indult volna. Nem gördült azonban messze, csak any- nyira hogy Pétör tisztán kive- hette, hogy azon a darabon olyan köhnyűre simult a fény, mintha a magasból Julis arca tekintett volna le rá. Behunyta a szemét, hogy jobban figyelhesse a látomást. Nem lehetett kétség, Julis volt csakugyan, nézett szótlanul lefelé a magasságból. így 'lepte meg az álom és másnap este megint megjelent , Julis. Valamit mondott is, hanem Pétör nem értette. Fölnyitotta a szemét, hát éppen akkor úszott el a feje fölött egy fehér felhő, ás eltakarta az asszonyt. A nyár megfáradt, elkövetkezett az ősz is, később dér hullott és álomba temetkezett a puszta. A magasban néha vad- ludak húztak el, s a hangok a földre hullottak a megfagyott csöndben. A gazda kint állt a ház hátuljánál, elnézett a végtelennek tűnő messzeségbe. Pétör hordta a trágyát és a félig fagyos földön csöndes szóval biztatta a lovakat. — Hó lössz... — mondta estefelé a gazda. — Hó. — Bólintott rá Pétör és följebb tolva homlokáról a sipkát, indult a lovakkal, hogy kifogjon. A nappalok mélyek voltak, és az éjszakák köddel takarództak. Márciusig nem is mozdult semmi, akkor aztán az egyik gyerek vadonatúj irhát kötött az ostor- nyélre és előkereste a búgócsigát. A vetéseken a hó olvado- zott és a barázdák között itt-ott megcsillant az alácsörgedező víz. Viharos szelek kóboroltak, s mire a langyos záport is fölitták a rögök, már lélegzett a föld s kibomlott csírái fölkacagtak a szaladó fellegek felé. Ezen az éjszakán Pétör megint Julissal álmodott. A kertben — álmában — tulipán hajtott,,a levelek között Julis mosolygott. Csak deréktői fölfelé látszott és a vékony száron ide-oda hajladozott. A keblén kis gyerek pihent, s fejét gyöngéden az anyja jobbján nyugtatta. Reggel, amikor felébredt, érezte, hogy most már nem bírja tovább. Beszólt a gazdának, hogy megy. — Ügy... — monclta a gazda — hát /ezt nem tuttam. Pétör nem szólt. — Nem tuttam, hogy embör vagy.,.. — folytatta Vékony. — Hogy asszony is van. Pétör szippantott: — Hónapra mög is gyüvők ..« A gazda a csizmája orrát vizsgálta. — Hónapra ? — Hónapra. — Bajosan, messze van. Hallgattak. Pétör köszönt: — Isten álgya mög kigyelme- det. A gazda előre nézett: — Aztán vigyázz, legalább jól beszéjj vele ... Estére a gyevi határba ért Pétör, reggelig le se^ tért az országúiról. Akkor egy kicsit megpihent. Kocsi haladt el iránta. — Messze van-é még a Nagyék tariyája? — szólt oda az árok partjáról. Az ember a lovak közé suhintott, azután elmutatott az ostorral: —1 Az mán az üvé — szólt le, aztán előrefordult. A Pétör szíve hangosan dobogott. Csöndes méltósággal köszöntött azért be’az idegen tanyába. Hogy üsmernek-é olyas valakit, akinek Mucsi Julis a neve. Hogyne, itt van. — Éppen ténnap mönt el az embörihön, mer a mög másutt szógál... Pétör előtt tótágast fordult a világ, s úgy érezte, hogy mögötte süllyed a föld. Az idevaló asszony elébe állt, letette a dézsát és megtörülte kötőjébe a kezét: — Oszt tán éppen ütet keresné? — kérdezte és jobban megnézte Pétört. — Üt gondoltam ... — mondta Pétör. — Merhogy (ismerőm... — Az? — Az. — Nohát elmönt, oszt csak hónap gyün vissza. Elmönt az uráhon. Pétör megindult. A dűlőn eltért, átvágott a szántáson. Mire megint a gyevi határba ért, szakadt róla a veríték, keze-lába elzsibbadt, a melle meg valósággal zihált. Merthogy elkerülték' egymást, az most ínár bizonyos, de ha siet, talán még ott tanálja, vagy éppen útbaéri. Leginkábbkocogott, így űzte magát estig: Tűz lobbant fel benne, amikor ráriadt, hogy még csak Körtvé- lyes alatt jár. Elméjében fölmérte a még hátralevő utat. pillanatra megállt, összekucorodott, horkantani akart, hanem az égő fájdalom forró szűküléssel szakadt ki csak belőle. Pitymallott, amikor a tanyába ért. A kölök éppen itatott. Pétör megállt és a szemébe nézett Az elértette az esdeklő, szinte fuldokló állati tekintetet és kabátja ujjával elmázolta az orra alját: — Julis néni mög itt vót, ténnap estig várta kendet... Pétör megingott. Hiába vót hát minden, csakugyan elkerülték egymást. Az istállóig bírta, ott leroskadt a vacokra. Nagysokára tért magához és szótlanul dolgozott egész nap. Este a boglya alá feküdt' és várta a csillagokat. Amikor aztán kigyúlt mind, megjelent Julis is, karján a kisgyerekkel. — Ej... — mondta félálomban Pétör — hogy elkerültük egymást... — El... — felelt mosolyogva az asszony. Pétör a Julis szájára nézett, az olyan különös, furcsa melegséggel illatozott. — Ugyan, ugyan, hát tán mög sé csókolja kend ... • — hajolt közelebb szégyenlősen az asz- szony és nyújtotta Pétörnek a gyereket. Pétör a gyerek után nvúlt és ebben a pillanatban felébredt. —* Julis!... — szólította az asszonyt. Hanem az, a másik árva nem felelt. Már messze valahol a gvevi határban járt és nézte mava előtt az utat amelyre loo- va l^tvülatták fényüket az égi csillagok.
