Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-08-26 / 32. szám
Thursday, Aug. 26. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Asztalos István: fl THES MM! A szegénységnél csak a betegség ha rosszabb. Mi meg szegények voltunk, olyan szegények, hogy egyebünk sem volt, csak étvágyunk. S hiába, hogy “a szegénység nem szégyen” — mi szégyelltük biza, titkoltuk. Takartuk a világ szemét, hogy úgy mondjam, ha nem is volt háta az ingnek, nyakkendőt kötöttünk. Polgári sorsból estünk mi nagyot. Apám nem törődött már semmivel, megtört testben, lélekben, mi nőttünk burján módra, senki számára, anyánk ügyelgetett ránk csodálatos módon, hogy el ne essünk végképp. Brassó szélén laktunk akkor, s biza elég szűkén. Hatan egy szobában. Kutya dolgunk volt. Tél, február közepe, hideg nagy, fánk semmi, csak ha a Cenk oldaláról hózogattunk lopva. Többnyire az ágyban ültünk állig betakarózva. A koszt is gyenge volt, azt sem tudtuk jóformán, miből élünk. Csak bátyám dolgozgatott valami gyárban, csip-csupért, de azt is kiszedegette előre, bonban. A fogaink belebódultak már a sok szigorkodásba. Kesereghettünk dologra erősen, mert munka az nem akadt. Egyebet sem csináltunk hát, csak kajtattunk étel után, mint a téli egér. Csupa önvédelem volt az életünk, nem nagyon válogathattunk, hogy hogyan éljünk. Már karácsonyig is furcsán éltünk: novemberben öcsém kicseppent a lemezgyárból. 0 bánta legkevésbé: Gyerek volt, gyenge, s az a sok munka kegyetlenül nehéz. De anyám sirt-ritt, jajgatott. Az öcskös végre is nagyot gondolt. Miért fizette ő azt a sok betegsegélyzőt? Legalább annyi haszna legyen... Bevett egy csomó kinint, s beteget szimulált. Izgult aztán nagy sápadtan az ágyban, mikor a szigorű, gyanakvó orvos kopogtatta, vizsgálgatta. De hát amúgy is olyan sovány, vékony fülű fiú volt, s úgy tudott köhögni, de úgy... Az orvos vegre is receptet irt, pihenőt rendelt, s elment. Mi meg kacagtunk, örvendtunk bolondul. Egy hét múlva mehetett anyám a táppénzért. Kikapta rendesen. És kikapta rendesen hétről hétre, majdnem karácsonyig. Akkor egyik nap a kiküldött betegellenőrző csicsonkázva kapta öcsémét az utcán. De hát tud egy gyerek mind csak ágyban vagy csak házban ülni, ha egyéb baja nincs, csak hogy éhes?... Csicsonkázott az utcán. Nagy dolog lett belőle. A betegsegélyző megvizsgálta a dolgot, hogy még az orvosnak is baja lett. [Kepzelem, milyen gyanakvó doktor lett még csak azután belőle.] Öcsémre akkora büntetést róttak, hogy csak lett volna miből fizetgetni. Már börtönt is emlegettek. Anyám éjjel-nappal siratta, féltette a fiát. Mi meg szégyelltük a csalást: de hogy szégyelltük... Elmaradt hát az orvos, s el a táppénz is. Pedig azután még inkább szükség lett volna rá. Öcsém, nem tudom, a csicsonkázásban, vagy a falopásban, de olyan hűlést szerzett, hogy csak fetrengett a láztól, és tavaszig köhögött bele. De hát ki merte volna még egyszer a betegsegélyzőt hívni; igaz, a könyvét is elvették. Kikoptunk hát a táppénzből, s januártól csak az a két liter tej tartotta bennünk a lelket, amit egy tukrósi csángó hozott hitelbe mindennap. Anyám szerezte ezt az embert, ó tudja milyen nehezen. Gyanakvó volt és szegény is. Kondérokban cipelte be a tejet mindennap. Két tehénkéje volt, azokból élt. Tele volt adóval és sunyisággal. Szinte gyűlölködve nézte, mikor kilenc óra felé minket még mindig az ágyban kapott. Látszott rajta, hogy irigy - li a nagy uraságunk. Mit tudta ó, mi hogy van. Mi meg, ahogy elment, ittuk meg a tejet hidegen, nyakig takarózva, s mégis dideregve. Úgy vártuk minden reggel, mint gyermek az anyját. Az első hetet anyám, máig sem tudom miből, talán párnát adott el, de kifizette. De már a második héten elmaradtunk a fizetéssel. — Majd a jövő szombaton... — biztattuk nagy igyekezettel. Meghökkent, de hallgatott. A harmadik héten már a karimájáig sem merte a lábast, s alig köszönt, mikor kiment. Es amikor szombaton újra csak nem fizettünk, már nem tágított. Kérte hangosan, hogy csak fizessünk biza, sze’ drága a széna, aztán sok az adó. Csak lett volna miből. — Jövő szombaton most már biztosan megadjuk... — igerte rábeszélően anyám. Morgott, morgott, de valahogy belenyugodott, s hordta még egy hétig a tejet. Mi már visszautasítani sem mertük. De mikor aztán a másik héten sem tudtunk fizetni, hát elkezdett káromkodni, hogy mit gondo- dolunk mi, mért eteti ő a marhát, koptatja a lábbelit, ha meg tudtuk enni, fizessük is ki. Mi szégyelltük eleget, de nem volt mit csinálnunk, minthogy a másik hétre Ígértük megint a pénzadást. Valahogy újra elment, de tejet nem hozott többet. * r Es eltelt az a hét is. Es jött a szombat. Tőlünk reggel korán már ment, ki merre látott, csak hogy otthon ne kapjon a csángó. A másik héten aztan minden reggel lestük, mikor jön, és bújtunk, amerre tudtunk, vagy bezártuk az ajtót, hogy nem vagyunk otthon. Különösen szegény anyámnak volt már nagy gyakorlata az efféle bujkálásban. Ahogy zörrent a kapu,. hogy valaki jön, ö már a sifonban volt. Még annyit odasugott nekünk: Mondjátok, hogy nem vagyok itthon — azzal már húzta is magára a sifon- ajtót. Apám, ő inkább kimenekült, ha tehette, a házigazda, fűszeres vagy más ilyen elől. Na, egyik nap úgy délfelé ülünk bent négyen a szobában. Apám, anyám, én és a húgom. Anyám éppen azzal próbálkozott, mit lehetne főzni babérlevélből meg köménymagból. Egyéb semmi sem volt, csak még egy kis fa. Hát egyszer csak bukik bé öcsém az ajtón, hogy — jön a tejes!... Anyám rögtön a sifonnál termett. — Mondjátok, hogy nem vagyok itthon — súgta nekem, s már el is tűnt a silány ruhadarabok között. Apám mar nem tehetett egyebet, elfeküdt az á- gyon, mint aki alszik. Mi meg néztük az ajtót. Az biza kinyílt, s jött be a csángó, de olyan dühösen, hogy csak nem is köszönt. — Hat mondja az ur, mi vagyok én, a kutya istenit!... — kezdett kiabálni az ágy felé. Apám rögtön felült nagy pirosán. Láttam, szégyenkezik nagyon. — Izé, na, kifizetjük kérem, csak ... — Mi csak?!... — vadult meg az ember. — Nyakkendőt tud kötni, de a tejemet nem tudja kifizetni!... Miféle urak maguk? — kiabálta. — Kifizetjük, jó ember — csendesítette apám —, csak a ... csak a felesegem izé, a piacra ment, nála van a pénz ... Majd holnap ... — s még jobban elpirult a hazugságban. Jaj, dehogy csendesedett a csángó. Ordított, hogy ot ne bolonditsuk, nem lopta ö a szénát, ha nincs itt a nagysága, hát vár ő estig is, ha kell. Avval megállt az ajtó előtt nagy dühösen, s nézett minket szinte gyűlölettel. Apám csak ült az ágyon, mi hallgattunk az asztal mellett, anyám a sifonban. Jó darabig csend lett, kínos, lassú csend. Öcsém nem is bírta ki. Szépen felkelt az asztaltól, s lassan kiment. Az ember zörögve vette félre a kondérjait. Hát az ajtócsikorgás utáni csendben csak látom, megmozdul a sifonajtó, kinyílik, kidugja anyám a fejét, s kérdi nagy örömmel: — Na, elment? Aztán csak meglátta az embert.aki állt nagy csodálkozva s egy kicsit bambán. De a csodálkozás u- tán rögtön kétfelé szakadt a szája, s elkezdett nevetni. — Hát megjött a nagysága?... — kérdezte, s zö- tyógött a kacagástól. Én sem bírtam komolysággal, kacagtam. Es nevetett apám is az ágyon. Anyám is mosolygott kényszeredetten, zavartan. Lassan kijött a sifónból: — Izé, na ... — motyogott, maga sem tudva, mit mondjon. Mosolygott hol az emberre, hol ránk. Aztán csak leült a székre, ráborult az asztalra, s elkezdett sírni csendesen. Mi elhallgattunk s néztük. Néztük sokáig. Egyszer aztán megszólalt a csángó: — Ne tessék, na ... Izé, nincs baj... A fene tudta, hogy maguk se urak... — tört ki hirtelen. Aztán ál- lingáltzavartan. — Eljövök majd a jövő héten — szólalt meg végül. — De aztán megadják, ugye? — kérdezte komolyan. De csak elakadt a hangja, ahogy síró anyámat nézte.— ... Rossz a nyomorúság biza... Jaj mert ... — változott hirtelen haragosra a hangja, de csak elnyelte, amit mondani akart. — Hoznék egy kis pityókát, ha nem restellnék — nézett még egyszer anyámra. Azzal összeszedte kondéijait, és lassan és nagyon komolyan < O U 2 £ m ■=> _i _i < _i > O ISI <_> 2 Oí. o —i kiment.
