Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-08-12 / 30. szám
Thursday, Aug. 12. 1971. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 NOVELLÁK BENJÁMIN LÁSZLÓ A VADASKERTI ÚTTÓL A KÁLVIN TÉRIG Szergej Nyikolájevics Szuskin — miután megitta a reggeli teáját és megkötötte nyakkendőjét — szórakozottan átfutotta a reggeli lapot. A lap utolsó oldalán megragadta figyelmét egy fénykép, amely mosolygós öregembert ábrázolt, kaukázusi szőrmekucsmában. A kép alatt volt az interjú. — Hogyan sikerült megérnie a százötvenedik évet? — kérdezte az öreget a riporter. — 0, ezt mindenki megérheti — felelt szerényen a matuzsálemkorú Ali Muhamedov. — Csak be kell tartani a szabályt: a reggelit edd meg magad, az ebédet felezd meg barátoddal, a vacsorát add oda ellenségednek. — No persze — fintorgott Szus- kin. — Minden -a vacsorán múlik. Ott él a hegyekben, az idegeit senki sem tépi, így el lehet élni kétszáz j évig is. Megnézném magamnak ezt az embert, ha olyan társbérlője len- ! ne, mint nekem! Vagy olyan kollégája, mint az a Kipariszov, aki folyton mindenféle aljasságot müvei ellenem! Ez a matuzsálem úgy kikészülne, hogy az ötvenet se érné meg! Miután ilyképpen elintézte magában az újságot, felvette a kabátját és elindult a hivatalba. Szergej Nyikolájevics egész nap az újságcikk hatása alatt állt. I — Méghogy százötven év! — füstölgőit magában irigykedve. — Persze! Társbérlője nincs, Kvpariszova sincs. Nem kell minden pillanatban attól tartania, hogy megfúrják. Nyugodtan alhat. Mennyország, ez nem is élet! Ügy gondolkodott, hogy meg sem hallotta a munkavégzést jelző csengetést. Az utolsók között hagyta el a hivatalt és lassan elsétált a sarki büfébe, ahol minden este vacsorázni szokott. Csak a pénztár előtti sorban tért magához. Túrósgombócot kért. — Kláva, túrósgombócból ez az utolsó adag! — kiáltotta a kiszolgáló, nő a pénztárosnőnek. — Többre ne adj ki blokkot! — Hogyhogy az utolsó? — háborgott valaki Szuskin mögött. — Én is túrósgombócot akarok! Szergej Nyikolájevics megfordult és megpillantotta esküdt ellenségét, Kipariszovot. Kárörvendően elmosolyodott és már-már elindult a kiszolgálópult felé a tálcával, de lelki szemei előtt hirtelen újra felvillant a mai cikk: „a vacsorát add oda ellenségednek..." Ki tudja, talán ennek az AU Mu- hamedovnak van igaza — gondolta Sztiskin. Rendben van, Kipariszov! Én nem élek százötven évig, de te sem fogsz! Visszaadta a túrósgombócot a kiszolgálónőnek: — Adja oda ennek a polgártársnak. — Hogyan?'— A kiszolgálónő elképedt. — És ön mit eszik? — Semmit. Ma nem vacsorázom. — Elindult a kijárat felé, de az ajtóban utolérte Kipariszov és vállára tette a kezét. — Nos, öregem, köszönöm! Ezt nem vártam volna! őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ilyen előzékeny leszel. Tudod, én diétán élek, mást nem is ehettem volna, te meg most miattam vacsora nélkül maradtál... Tétovázva, határozatlanul hozzátette: — Bocsáss meg, testvér, én, hogy úgymondjam ... nem valami jóban voltam veled ... meg miegymás... Megszégyenítettél ezzel a tettel... Most szinte utálom magam. Hiszen én sosem tudtam volna ilyen nemesen cselekedni. Most meg vagyok hatva. Meglátod majd, hogy én is... Egyszóval, tőlem ezután csak jót, semmi egyebet... A meglepett Szuskin szórakozottan szorította meg a feléje nyújtott kezet és kiment az utcára. Gondolatai összezavarodtak. Gépiesen bement egy üzletbe, sajtot és kolbászt vett vacsorára és hazament. Hangulata fokozatosan megjavult. De alig nyitotta ki a lakás ajtaját, jókedve nyomban ismét elromlott. A társbérlő — meglátván a belépő Szuskint — odarohant hozzá és felháborodottan kiáltotta: — Megint felgyújtotta a villanyt a folyosón! Miért tudok én sötétben levetkőzni, maga meg nem? Micsoda úri allűrök! Akkor fizesse maga a villanyszámlát! Szergej Nyikolájevics szó nélkül - be akart menni a szobájába, de hirtelen megpillantotta az újságot és rajta a reggel olvasott cikket. — Ellenségem-e a társbérlő? — gondolkodott el Szuskin és szinte szikrázott a szeme a gyűlölettől. — Természetesen, ellenség! Határozott léptekkel bement a konyhába, ahol a társbérlő a tea- készitéssel foglalatoskodott és átnyújtotta neki csomagját. — Ezt magának hoztam a tea mellé — és nem nézve sehová, bement a szobájába. Nemsokkal később kopogtak az ajtaján. A küszöbön a társbérlő állt. egy csokor virággal. — Magának hoztam! Jaj, bocsánat, itt sötét van, felgyújtom a villanyt a folyosón ... ... Szergej Nyikolájevics későn feküdt le aludni. Az utóbbi időben sosem volt ilyen jókedve. Elmosolyodott, eloltotta a villanyt és félálomban arra gondolt: „így él lehetne élni százötven évig is. Csak úgy látszik, egyáltalán nem a vacsorán múlik ..." 4 KOPPAY'^Wa K oppay Csaba arról volt nevezetes, hogy mindent el tudott intézni. Az’ olyan ember, aki mindent el tud intézni, általában nem rokonszenves azok előtt, akik semmit sem tudnak elintézni. Már pedig az utóbbiak vannak elsöprő többségben. Csakhogy Csabát nem szabad beskatulyázni az antipatikus minden telintéznitudók közé: ezt a képességét művészi tökélyre fejlesztette. Vannak az életben kínos akadályok, amelyeken kö- . zönséges ember sehogy sem képes keresztülvergődni. Koppay Csaba ezeken úgy röppent által, mint fecske a folyók és háztetők fölött. Amibe más belebukik, belekeseredik, belerokkan, beleőszül — lakáskiutalás, turista útlevél, zsíros állás a feleségnek, egyetemi felvétel a kislánynak, pótnyugdíj a papának, pótüdülés a mamának — annak elintézése Csabának nem okozott gondot. Ellenkezőleg, kedve telt a kusza ügyek gyors elintézésében, amint a jó fut- ballcsatárnak gyönyört okoz, hogy kicselezheti az. útjában álló behemót védőjátékosokat. Az ismerősök kezdetben utálták, azután irigyelték, majd csodálták, végezetül pedig drukkoltak neki, mert immár nem az ügyeskedőt látták benne, hanem rendkívüli egyedét az emberi nemnek, aki helyettük is bosszút áll az életet megkeserítő nehézségeken. Ügy tekintettek Koppay Csabára, mint korunk Naszreddin Hodzsájára, Robin Hoodjá- ra. Ludas Matyijára. Meglehet, hogy jobban megy a sora, mint bármelyikünknek — suttogták a kisemberek esténként otthonaikban a dupla fekete és a konyak között —, de mór az a tény is vigasztaló, hogy van egy ember, akinek éppúgy bőr van a nyakán, mint nekünk, mégis mindent el tud intézni. A Koppay-logen da évről évre dagadt, terebélyesedett, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt*' Csaba mutatva nyait, mik* nt a cirkusz közönsége «a zsonglőrt, ki előbb a kezével, aztán a lábával, majd a fülével pörgeti n mind nagyobb számú porcelántányérokat: vajon elejti-e, vajon akad-e valami, amin megtörik Csaba minden teli ntézni tudása. Nem akadt. Balatoni nyaralóját elöntéssel fenyegette a víz. Csaba elintézte, hogy lecsapolják és új mederbe tereljék a tavat Pesti lakásával szemközt toronyházat emeltek, mely elvette volna a kilátást. Csaba addig mesterkedett míg a felső emeleteket lebontották, az épületet földszintes üzletházzá alakították át. Hogy jobban láthassa a televízió-műsort, élhordatia a hullámok útjában álló hegyet. Közben — csakúgy mellékesen —- egy csomó villamos és autóbusz megállót áthelyeztetett a lakása elé. Közben gyermekei megnőttek. valamennyien szép állásba kerültek, megjöttek az unokák is, és Csaba, mint rajongó nagypapa korszerű bölcsődék, majd óvodák, iskolák, végül egyetemek építését intézte el számukra. A loekisebbik, az a huncut Zolika ugyan alaposan rá- ijeszteü a nagypapára, nem 1 űlőtt a foga a matematikához. és bizonnyal meg is bu- -kolt voina az érettségin, ha nagyapó < i nem intézi, hogy abban az csz'endőben kivételeseit göinbfociból matu- rá/zan.'ik a diákok algebra helyett Egyszóval, Koppay Csaba hosszú élete során semmivel nem találkozott, amit ne tudott volna elintézni. És, képzeljék, az elmúlt héten a városban sétálva él- kripta valami könnyű nátha, ágynak dőlt, és három nap múlva örökre elköltözött tőlünk. Mi, akik ismertük és csodáltuk, rnég mindig nem tudunk felocsúdni: hogyan lehetséges, hogy ezt nem t udta ej i ntézni ? •••••••••• Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason viszem álmos rosszkedvemet keresztül a fél városon, a Vadaskerti úttól a Kálvin térig háromnegyed óra hosszat most folytatom tegnapi töprengésemet, ahogy majd holnap a mait. Mellettem elkésett diák toporog, batyuik felett trónoló solymári kofák magukfeledt diskurzusát, zajos pletykáit hallhatom előbb az 56-oson, aztán a 63-ason. Lőrineen, Kispesten, Budán, Angyalföldön - zötyög velem, csak visz, csak visz a villamos keresztül a fél életen. Arcok cserélődnek, falak - iskola, műhely, hivatal - de az út változatlan az örök-egyforma kocsival. Harminchat éve utazom, megőszült közben a gyerek, gyűjteménye sincs már, csupán a megtett kilométerek; ha számolnám, kijönne tán százötven vagy kétszázezer - akárhány világutazó beérhetné már ennyivel. Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason hallgatom a világ zaját, az újságot kiolvasom. Ez a világ: a nyomtatott, s amennyi kétoldalt az út futásában föl- s eltűnik, s ami a kocsiba szorult; világom a’papirba-zárt emberiség, az absztrahált élet intézete, ahol „tudományos főmunkatárs” címen kapom a fizetést, mélázva sorsom humorán, hogy így nevem mellé került a munka meg a tudomány. Esőben mégis a fedél, sötétedésben menedék - fáztomban ez a kis-világ lehelte ember-melegét; itt volt találkozóm velük, kik lelkem bensőbb zugain tanyáznak már azóta mint kedves öcséim-húgaim, nevük szerint Anni, Kati, előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, aztán honnan-tudnám-hová a mit-tudom-én-hányason. Indultam ifjan és mohón a Tág Világ, a Hír felé - csak visz, csak visz a villamos a nyugdíj felé, sír felé. Harminchat éve utazom, közben eltűntem nyomtalan; aki elindult, elveszett, nem őrzök mást, csak nyugtai; csavargó-kedvét, holtomig viselve zárt, fegyelmezett arcom mögött a gyászt, azért, aki már sohasem leszek.
