Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-08-05 / 29. szám
Thursday, Aug. 5 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — WORD 7 N orman Ulmer egy bostoni bank pénztárosa volt. Olyan ember, ' akiről már messziről kiabált a tisztesség és a becsületesség, övolt a pénztárosok mintaképe. Nem csoda, hogy még ő maga is megütközött rajta, amikor egy szép napon egy, bár zseniális, de erkölcsileg erősen vitatható ötlet jutott az eszébe. A pénztárosok mintaképének ugyanis az a hatalmas ötlete támadt, hogy milyen jó is lenne a rábízott pénzből valami nagyobb summát elemelni, de akként, hogy őrá a gyanúnak még az árnyéka se hulljon. Az ötlettel együtt már a kén terv is megszületett: csm^m egy emberre lenne még nQkség, aki kevésbé okos, és kevésbé türelmes, mint ő. Magyarán szólva: egy bankrabló kellene. Mr. Ulmer már három éve várt a megálmodott pillanatra, amely — úgy tűnt — már meg sem érkezik. Éppen arra gondolt, hogy letesz a dologról, amikor a következők történtek: Ez a reggel is úgy kezdődött a bankban, mint tizenöt éve minden reggel. Ulmer megszámolta a pénzt, majd szépen rendbe rakta a bankjegyeket. Minden címletet a megfelelő rekeszbe, illetve az egy- és tízdolláros jegyeket a magasabb címletek helyére, ahol is ezeket a silányabb értékű bankjegyeket ötvenes illetve százdollárosokkal takarta le. Ez az elrendezés Ulmer tervében fontos szerepet játszott. Ezen a reggelen is elrendezte a pénzt, majd kiakasztotta a nevét a pénztárablakba, és várta az ügyfeleket. Elsőnek két kereskedő érkezett. Ezek után egy magas, jól megtermett fiatalember következett Kalapja mélyen a homlokába húzva, a felöltője gallérja feltűrve, szemén sötét szemüveg. — Jó reggelt! — fogadta Mr. Ulmer. Az ügyfél nem válaszolt. Benyúlt a felöltője zsebébe, egy jókora zacskót húzott elő, amely szépen össze volt hajtogatva. A zacskót becsúsztatta a pénztárablak keskeny résén, miközben jobbját továbbra is a zsebében tartotta. Ulmer rámeredt a zacskóra. S a következő szöveget olvasta le róla: „Töltse meg a zacskót a legmagasabb címletekkel Trükkel meg se próbálkozzék! Az első. gyanús mozdulatra lövök!'’ Normant a boldogság érzése töltötte el. Végre elérkezett a pillanat, amelyben álkarikacsapás. Kinyitotta a zacskót, s a rabló éber pillantásai közepette megtömte a százasokkal álcázott apró címletekkel. A megtömött zacskót visszaadta a rablónak, majd végignézte, amint az nyugodt léptekkel kisétál a bankból. Ebben a pillanatban újra lázas tevékenységbe kezdett. Megragadta a kézi összeadógépet, lecsavarta a talplemezét, a nagyobb címletű bankjegyekből visszatartott 18 000 dollárt ide rejtette, majd a talplemezt a helyére csavarva, a számológépet visszaállította a helyére. És csak ekkor nyomta meg a vészcsengőt. Néhány perc múlva a bank megtelt emberekkel: a rendőrség, kétségbeesett bankhivatalnokok és felzúdult ügyfelek nyüzsögtek a termekben. Norman kitűnően játszotta a kifosztott bankpénztáros szerepét, mindenki a LAWRENCE WASSER: fl 11PÉNZTÁROS (ALFRED HITCHCOCK VÁLOGATÁSA) legnagyobb részvéttel bánt vele. Mister Lester, a bank elnöke aznapra felmentette a további munka alól. „Hogy legyen ideje megnyugodni...” Előbb azonban még kihallgatta a rendőrség. A kihallgatás simán folyt le, a rendőrség minden további nélkül hitelt adott a becsületességéről híres pénztáros vallomásának: a rabló 20 000 dollárt vitt el. A vallomásról nem is férhet kétség, a kifosztott rekeszek is ezt támasztották alá. Másnap reggel Ulmer ismét a helyén ült, a pénztárablak mögött. Idegesen rágta a körmét, alig várva a pillanatot, amelyben az eldugott összeget magához veheti. Ez az akció ígérkezett terve legnehezebb lépésének. Amikor a pénzt kicsempészheti a bankból. Ehhez mindenekelőtt esős napra lenne szüksége. Egy héten keresztül egyebet sem tett, a fellegtelen, tiszta eget fürkészte. A nyolca- ‘ mai teljesednek. Gondolatban már olyan sokszor végigélte ezt, hogy most már minden úgy ment, mint a dik napon, már az ágyában, .végre meghallotta, ahogy az eső az ablakokat paskolta. Azonnal felpattant, előkereste az esernyőjét és az ajtó kilincsére akasztotta, nehogy itthon felejtse. Amint a bankba érkezett, első dolga volt a pénzt elővenni a rejtekhelyéről, s az egészet az esernyőbe dugta. Délután öt órakor, karján az esernyővel, elhagyta a bankot. A következő reggelen első útja az igazgató szobájába vitt. — Szeretném kivenni a háromhetes szabadságomat! — Csak vegye ki, fiam! — szólt az igazgató készségesen. — Képzelem, hogy megviselte a támadás az idegeit... A munkaidő leteltével, meleg kézfogásokkal, elbúcsúzott a kollégáitól. Hazafelé menet betért egy utazási irodába, és megvásárolta a repülőjegyet — Jamaicába. Mióta élt, erről álmodott... Majd néhány nyári holmit vásárolt és két bőröndöt. Amint hazaért, magára zárta a lakását, felnyitotta az egyik új koffer bélését, elrejtette a 18 000 dollárt, majd a bélést újra leragasztotta. ŰBffi rrttj ttttJ Ulmer szabadsága gyönyörű nyári nappal kezdődött. Reggel hét órakor taxiért telefonált, hogy jókor kiérjen a repülőtérre. A kaland izgalmat szinte már teljesen kiheverte. A támadás óta állandóan figyelte az újságokat, de semmi hírt nem hallott arról, hogy a fiatal bankrablót elfogták volna. És mindaddig, amíg a betörő lakat alá nem kerül, az ő turpisságára sem derülhet fény. Mert rajta kívül egyedül a rászedett rabló tudott arról, hogy az igazi zsákmányt a minden gyanú fölött álló pénztáros vitte haza... Miközben Ulmer a taxira várakozott. valóban, egy autó állt meg a ház előtt. A csomagjaival együtt gyanútlanul kilépett a kapun, s csak most lepődött meg. Az autó nem taxi volt! A volán mögött egy fiatalember integetett neki, felette barátságosan. Ulmer csupán egy felületes hallóval válaszolt, és visszafordult volna a házba. A fiatalember azonban utánaszólt: — Mister Ulmer! Kérdezni szeretnék valamit magától. Ulmer letette a csomagjait és odalépett a kocsihoz. — Mit óhajt? — kérdezte rosszat sejtve. — Tán elutazik valahová?-T- Igen. Jamaicába készülök. Szabadna tudnom, hogy ez miért érdekli magát? És egyáltalában, kihez van szerencsém? És honnan tudja ön a nevemet?! — kérdezte mindezt egyre növekvő izgalommal — Hol a pénz, Ulmer? — sziszegte a férfi válaszként. Norman Ulmemek elállt a lélegzete. — Milyen pénzről beszél? — nyögte ki végüL Ebben a pillanatban ismerte meg a támadóját. — Nem tudom, hogyan csinálta — szólt a bankrabló —, de a fejemet teszem rá, hogy a hiányzó 18 000 dollárt maga tette zsebre. — Nagyon sajnálom, de nem tudom, miről van szó — felelte Ulmer, de a hangja reszketett. • A fiatalember válasz helyett kinyitotta a kocsi ajtaját, s fenyegető hangon így szólt: — Üljön csak ide mellém, beszédem van magával! Ulmer annyira félt egy esetleges utcai jelenettől, hogy szó nélkül eleget tett a felszólításnak. Beült a kocsiba. — Hiába játssza meg az ártatlant, maga jól ismer engem, Ulmer. Én vittem el a dohányt. Csak, sajnos, nem húszezret Maga csak kétezret tett a zacskóba. Ennyivel akarta kiszúrni a szememet. De, hol a többi? Ulmer teljesen megtört. Tudta. vége mindennek. A játék elveszett. Hallgatagon ült, magába roskadva a rabló mellett. — Elég volt a piszkos játékból — folytatta a rabló, mintha csak szomszédja gondolatait fűzte volna tovább. — Tovább nem várok. így is túl sok időt pazaroltam magára. Amióta a nevét az újságokban olvastam, azóta járok a nyomában. A bankrablónak jó szeme volt. Miközben beszélt, Ulmer kofferét nézte, amely ott lapult a járdaszegélyen. Újra kinyitotta a kocsi ajtaját, a gyámoltan Ulmert egyetlen mozdulattal kilökte az úttestre, ő maga is kiugrott, felkapta a koffert, visz- sza a kocsiba, és elszáguldott. A kofferrel és a 18 000 dollái i ’ együtt. Mire Ulmer maga tért, csak azt látta. ho v a por és benzingőz hogyan 'éli el támadóját. Ott állt az utcán, vadonatúj nyári öltönyében, mint valami elegáns madárijesztő. Három éven át egyebet sem tett, mint erre a pillanatra várakozott. Arra a pillanatra, amikor nekivághat élete nagy kalandjának. S amikor már úgy érezte, hogy a főnyereményt megütötte, egyetlen pillanat alatt minden reménye szertefoszlott. Nincs más hátra, vissza a pénztárfülkébe... Előbb azonban Mr. Lestert, az igazgatót kell meggyőznie arról hogy miért gondolta meg magát, s miért halasztja el a szabadságát az őszre. — Hátha — gondolta Ulmer éledező reménykedéssel — addig az utamba akad egy másik, butább rabló, és meghozza a szerencsémet
