Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)

1971-12-23 / 49. szám

Thursday, Dec. 23. 1971

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

.Balogh Erzsébet:

Mesét a mutt

Kopott, szürke kis házacska, özvegy asszony lakja gyermekeivel. Mindössze egy szoba, s a konyha az udvaron keresztül közelíthető meg. Borongós, hófelhőkkel terhes égbolt jelzi, hogy immár a “berregős” hónapok utolsója, a vén DECEMBER kopogtat az ablakon. Este van. A régi szokás szerint Miklós napja, a gyermekek emlékei között pedig az, hogy a jó öreg Mikulásbácsi nagy puttonyában hozza a sok szép ajándékot.

Az asszony megtört, idősnek látszik, pedig alig múlt harminc. A nagyobbik gyerek — a fiú — valahol csavarog. A kis barnahaju, kékszemű, dundi arcú pöttömnyi lány, nagy izgatottan várja az estét, hisz ma jön a Mikulás.

Sötét lett minden, nagy pelyhekben szállingózni kezd a hó. A szobát gyér, petróleumlámpa világítja be, sárga fénye halványan dereng a csöpp kis szobán, s mozognak az árnyak.

Már 8 óra elmúlt. A kis barna cipőcske, fényesen ragyogva az ablakban várja megtöltését.

Az anya egy kis időre kimegy, mintha csak a tyúkólra tolná rá a reteszt, nehogy az éjj leple alatt ellopja valaki tyúkjait. Kis idő múltán visszajön, arcán szomorkás mosoly játszadozik.

Egyszer csak egy boldog sikoly hagyja el a kislány ajkát, ahogy kinéz a parányi ablakon. Öröm- ujjongással fogja kezecskéje a kis cipőt. Bemegy a szobába és bontogatni kezdi a csomagot. Keze gyors mozdulataira kicsinyke virgács, alma, dió, és pár szem kockacukor mutatja meg magát a papírok közül. A piros alma mosolyog.

A kislány áll egy darabig, döbbenten néz, hisz a megszokott és oly nagyon várt Mikulás figura nincs sehol. Kék szemét ellepi a könny, majd gyöngy- szemnyire duzzadva gördül végig arcocskáján.

Az anya odalép mellé, megsimogatja barna haját, s kezébe veszi a könnyáztatta arcot. A gyermek értetlenül néz rá, majd szipogó hangon megszólal:

— Édesanyám! — Miért van az, hogy már többet nem szeret engem a Mikulás? Miért ezt hozta nekem, és a szomszéd Jutkának már milyen korán, sok finom cukorkával tömte meg cipőjét?

Édesanyám! - én olyan jó voltam.

Az anya simogatás közben halkan, szinte lágyan muzsikáló hangon megszólal:

— Kicsikém ! Mi nagyon szegények vagyunk, és nem a Mikulás teszi a gyerekek cipőjébe az ajándékot, hanem a szülők. Tudod apád meghalt, és nagyon kevés a pénz.

A gyermek sírása elmúlik, s mély csalódás maija kis szívét. így kellett megtudnia a gyermekmesékbe vetett hit igazát.

Szomorú volt a karácsonyig teijedő idő.

Már együtt díszítették a kis fenyőt, apró süteményekkel, édesanya által készített szaloncukorral és pattogatottkukorica füzérrel.

Karácsony éjszakáján nagy hó eseít, s reggelre a megrepedezett falon át, befújta a havat a szél, — s a dunnára hófehér prémet szitált.

Irta: Takács Lajos (Cleveland,O.)

Kondás Ferenc az ablaknál ült és nézte az egyre sűrűsödő hóesést. Felnőtt és gyermek egyaránt örömmel gondolt a fehér karácsonyra, melytől mar csak fél nap választotta el tikét.

— Ma szent este lesz— mormogta magának az öreg Kondás, de szavait be sem fejezte még, amikor ajtaján kopogtattak. Lánya lépett be.

— Ma este John rokonai lesznek itt nálunk vacsorára— mondta minden bevezetés nélkül.— Édesapámnak majd felhozzuk a vacsorát, nem kell, hogy a remegős kezével lent asztalhoz üljön. Azonkívül még valamit. Úgy határoztunk John-nal, hogy űjév napján édesapámat bevisszük az aggok otthonába. John az utóbbi időben sokat dolgozik,fáradt, ideges, nincs türelme édesapámhoz, a gyerekek sem szívesen kerülgetik, nekem meg nincs i- dőm törődni magaval. Meg azután édesapámnak ez sem tetszik, az sem tetszik, jobb helyen lesz az aggok otthonában, ott ráérnek foglalkozni édesapámmal.

Az öreg nem tudott szóhoz jutni, csak ajkai mozogtak némán.—Hát ez lett a vége — gondolta, miután a leanya elhagyta a szobát. Mindenre inkább számított, csak erre az egyre nem. Felesegét három hónapja temette el. Azóta itt el s az utóbbi hetekben valóban elromlott a jóviszony köztük. A veje nem köszön, az unokái meg észre sem veszik, a leanya szol is hozzá, meg nem is. Nem tetszik nekik, hogy remegős kézzel ül az asztalhoz, nem tetszik, hogy szóvá tette, hogy neki az emeletről a pincebe kell lejárni a WC-re, s hogy a földszinten kert szobát, mert a fájós lábaival a lépcsőzés nagyon nehezére esik.

Az unokái már nem kis gyerekek, az egyik 15, a másik 17, a harmadik 19 éves. Közülük bármelyik könnyen fel-és lemehetne a hosszú lépcsősoron és mégis neki, a 70 éves öregnek, kell ezt naponta többször is megtennie.

Elkeseredetten nézte az egyre sűrűbben hulló havat. Egész életét kemény munkában töltötte. A fiából tengerész-tisztet nevelt, az még nőtlen, most a Hawaii szigeteknél teljesít szolgálatot. A leányának egyetemi diplomát adott a kezébe és tisztessegesen férjhez adta. Minden egyes centért, amit rajuk költött, egyedül ö dolgozott meg. Es ez lett a hála. Bárcsak o halt volna meg előbb, mint az asszony, most nem fájná semmi.

Amikor feleségét eltemette, azt gondolta, hogy azt a néhány évet, ami még hátra van — ha egyáltalán lett volna még annyi hatra — a leánya házánál békességben leéli. Nyáron majd kiül a terebélyes cukorfa ala és pipaszó mellett csendes szemlélődéssel tölti idejét. Ha elunja magat, megkapálgatja, megön- tözgeti a virágokat, hiszen mindig szerette a kertet. Télen meg a szobájában olvasgat, vagy az unokainak mesél szőkébb hazájáról, Zala megye vadregenyes es szépséges lankáiról és arról a sok viszontagságról, amiben mint kivándoroltnak része volt itt az űj világban. Es mindebből mi lett? Aggok otthona.

Újév napján be fog vonulni az aggok otthonába.

Kondás Ferenc a szekrényhez lepett és sokáig matatott benne. Végül egy kis lapos üveget húzott elő. Még nem volt felbontva. Magyar cseresznyepálinka csillogott benne.

Kint már besötétedett, a hó egyre sűrűbben esett, a szél is feltámadt. A kis lapos üveget a zsebébe csúsztatta, utána felvette a télikabátját, feltette kalapját, fogta botját és lassan, csendesen lebotorkált a lépcsőn s elhagyta a házat. Távozását senki sem vette ész re. Bent nagy volt a sürgés-forgás, karácsonyfát diszitettek, vacsorához készülődtek, várták a vendégek érkezését.

Kondás Ferenc sietett, ahogy csak a fájós lábai engedték. Az utca vegén autóbuszra ült és kiment a végállomásig. Ott a kisváros szélén túl, végtelenbe nyúló erdő terült el. Egy ideig a vastag hóval takart országúton haladt, majd nekivágott az erdőnek. Néhány lépés után megállt, kihúzta zsebéből a kis lapos ü- veget és ivott. Kiitta a felét, azután tovább ment, léptei alatt ropogott a friss hó, recsegtek a száraz gályák. A feje kábult volt, egész bensőjét jóleső érzés hatotta át. Újra megállt, ivott és az üres üveget messzire hajitotta. Jókedve kerekedett, egy régi magyar nótát kezdett dudorászni, de lábai mind gyengébbek lettek, járása lelassult és bizonytalanná vált. Végül egy lucfenyő tövében leült.

A kisvárosban a harangok akkor már éjféli misére hívták az embereket, a templomok megteltek és a szeretettől csepegő szivekből feltört az ének és messze szállt a havas éjszakában. Kondás Ferenc a lucfenyő alatt a szeretet és béke nagy, puha, meleg ölelésében örökre elaludt.

Reich hú roly rajta