Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-11-25 / 45. szám
Thursday, Nov. 25, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Az első világháború Pali bácsinak nyolc évig tartott. Hogy miért ilyen soká, azt lényegében soha senkinek sem árulta el, s ez már egymagában elég volt ahhoz, hogy különcnek tartsák. Arról nem is beszélve, hogy újságpapírba hüvelykujjnyi vastag cigarettákat csavart és erős magafőzte pálinkát ivott, és fütyült, vagy káromkodott aszerint milyen kedve volt. Azt mondták, hogy ezt a szokását is Oroszországból hozta, mint a vad nyughatatlan bolsevizmu- sát. Szóval hazajött. Pedig már senki sem várta. Szeme könnytől fátyolos és fogai vacognak. Hazahozta őt az öreg — sárból készült ház, a két nadrág- szij parcella, amely éveken át szipolyozta apja elejét és itta sós könnyeiket. Téli este volt. Hold nem világított, de a csillagok ragyogtak, s a Tejut óriási kupolája, mintha magát a falut akarta volna átölelni. Először az udvaron nézett körül. Az udvar közepén körtefa, csupasz, fekete ágaival úgy nézett ki, mint apja görcsbe merevedett tenyere es ujjai, mikor holtan hozták haza a mezőről. A keritéskarók még állnak, de a fészer már félig összedőlt, s a nad a háztetőn már csaknem megrohadt. Belépett a konyhába, majd a szobába s az első ami a szemébe vágódott — hullik a vakolat, s a falak híven őrzik az őszi esők nyomait. Minden úgy volt, ahogy elképzelte: de most mégis — ez a szegénység túl drasztikus volt. Kicsit túl drasztikus, ahogy igy állt vele szemtől szembe. Aztán az asszony felé fordult és köszönt. Csönd, — majd az asszony csodálkozó nagy szemei, ahogy öt bámulják, valami félelemmel, valami szorongássíd tele. Csak néz mereven, mozdulatlan, mintha maguk a szemek is kétségbe vonnák a látóidegek észlelését, aztán krákogás és az asszony kissé rekedtes hangja: — Szóval hazajöttél . . . — Haza. — Pedig maradhattál volna ott, ahol eddig voltál, — mondta halkan, mintha csak magának mondaná. Es ennyi volt a viszontlátás. A tél sokáig tartotta magát, mintha soha, soha nem akarna elmúlni. Csak február végén kezdett enyhülni és már majdnem március közepe volt, amikor teljesen felengedett. Az aírkok szélén és a dombok déli oldalán rövidesen fucsómók zöldelltek, s Pali bácsi úgy erezte, a tavasszal együtt az élet is visszatér ereibe. Reménykedett és tervezett. Meg kellett javítani a háztetőt, a kerítést, újjá akarta építeni a fészert, kitisztítani a kutat, és munka után nézni, biztositani a megélhetést. Evek óta most tette először félre börcsizmait. Előző bakancsai bekente zsírral, hogy leperegjen róla a viz, s most, hogy könnyebb lábbelit húzott, mintha testben és lélekben egyaránt megkönnyebbült volna, mintha az élet ezernyi problémája, mely mázsás súllyal nehezedett lelkére — egyszeriben elpárologna^ . És kapott munkát is. Távol a falujától és nem valami jövedelmezőt, de azért mégis csak munka volt. Már kezdték magukat összeszedni és ekkor hallotta. . . Mig ö távol van, a felesége más férfiakkal. . .. Nem bántotta az asszonyt. Eszébe jutottak a fogságban töltött esték, az asszony utáni sóvár vágyakozások, és mások történetei az asszonyhuségröl, és kevesebbnek, jelentektelenebbnek tűntek számara felesége viszonyai. — Csak ott folytatta, ahol abbahagyta— mondták neki bizalmasan. — Mig a fronton voltál— akkor is voltak férfiak... De Pali bácsit más fából faragták. Ismerte az életet minden erényével és gyengeségével együtt. Nem bántotta az asszonyt, csak ennyit mondott: — most aztán már elég legyen — és azt hitte, az asszony megértette. De nem. Es rá egy évre történt. Az asszony vacsorázni hívja, de nagyon ideges, s a levesnek is különös ize van. . . Pali bácsi a lévest a kutyának adja s a kutya megdöglik! Ekkor verte meg a feleségét. Nagyon és csúnyán, úgyhogy utána sorvadni kezdett, majd két hónapjára rá meghalt. — A leveseidet edd meg te! — mondogatta neki, es köztük minden befejeződött, úgyhogy az egészre mar csak az asszonyok által különféle variációkban elmesélt történetek és egy fejfa emlékeztet. Hát ilyen volt. Aztán meg olyan, mikor Kratochwill földbirtokos aratói sztrájkba léptek, s miután a földbirtokos is személyesen méltóztatott tárgyalni a tömeggel, ő volt az első, ki a szemebe vágta, hogy munkás- nyüzó, hogy vérszopó vámpír, de egyszer eljön az idő a leszámolásra. Még mást is mondott: hogy ez a föld még közös lesz es ilyeneket — mig nem jöttek ja csendőrök. Aztán elhallgatott, mert elhallgattatták. ^ Nem kapott sokat, — s mikor leülte, ujrakezdte. Oroszországról beszelt, hol nincsen ur és nincsen nincstelen, ahol mindenki egyforma. Hogy nekünk is úgy kellene csinálnunk, mint akkor az orosz elvtársaknak, szervezetten fellépni a toké ellen és sorainkban nem megtűrni az árulókat, a sztrájktörőket, a lekenyerezetteket és a labilisokat. Es igy teltek az evei. Aztán jött még egy háború: még kegyetlenebb, még bünösebb, még pusztitóbb, mint az első. Pali bácsi is puskát kapott és megfigyelendő minősítéssel irány a keleti front. Pedig utálta az egészet. Mélyen utálta, szívből, lélekből, mert tudta, hogy a szovjet, a munkásállam meggyilkolására indulnak. De menni kellett. Az utcán ráérősen asszonyok tereferéltek, a verebek csiripeltek a porban. Barátságosan köszönt mindenkinek, agya azonban filmvetitőgép gyanánt dolgozott. Elképzelte, hogy ez, vagy az az ismerőse hogyan viselkedne, ha olyasmit élne át, mint ö. Maga adta meg a konfliktusokat és maga is oldotta meg aszerint, hogy milyen jellemű volt az az ember, kire gondolt. Aztán megint saját énje kerekedett felül. Önmagát látta, a kiütéses tífuszt, a megfagyott emberi tetemeket, a lelkesedést, mikor Kol- csakek ellen harcoltak, az asszonyt, mikor azt mondta: “Minek jöttél haza, ” a sztrájk, a börtön, — es most újra lövészárok, tetemek és tetvek, újra győzelemről pofázo potrohos szónokok, és újra pusztulás és ínség, és újra pusztulás és ínség. . . A temető kapujánál vette magát észre. Egy ideig a Turul-madarat nézte és a kerítés hosszú, hegyes dárdáit. — Tehat még az utolsó lehetőségem megvan, es a százados urnák nem kell bizonyítanom, hogy nem vagyok bolsi— mondta fogait összeszoritva, és zsebéből zsineget húzott elő. — Az emberölés nem csupán parancs, de lelkiismeret dolga is . . . Két óra múlva találtak rá. Az egyik szomorufúz legalsó ágán lógott, alig tíz centiméterre a földtől. Pillanatok alatt tömeg verődött össze. Sokan voltak ott, sokan nézték és sajnálták. Csend volt. Es-ekkor valaki megjegyezte: — Kár volt érte. Volt benne valami nyughatatlan igazságszeretet, volt benne valami emberi. — Aztán hallgattak, es a szemekből lassan szivárogni kezdtek a könnyek. Irta: György Elek BÉR JULIA '• vén (bwoUiU)
